Nyelvünk és Kultúránk - az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének tájékoztatója, 43. szám (1981)

Pomogáts Béla: Romániai magyar irodalom

a völgyben 1946, Foggal és körömmel 1949, Dali Jóska rózsája 1957, Ozsdola leánya 1959, Kristófék kincse 1960, Sánta lelkek 1961, Hínár 1965, Döglött gránát 1970, Pusztulás 1971). —­ Az idősebb írónemzedék munkásságát képviselik Balla Károly, Kormos Gyula, Korda István és Marton Lili regényei, Orosz Irén és Simon Magda irodalmi riportjai, valamint Méhes György és Szabó Lajos szín­darabjai. A hatvanas évek végén élénkült fel a memoárirodalom. A régi erdélyi emlékírók nyomába lépve közéleti személyiségek, tudósok, írók, művészek és egyszerű dolgozó emberek számoltak be életük folyásáról. Szentimrei Jenő, Bartalis János, Kacsó Sándor, Kemény János, Szemlér Ferenc, Mikó Imre, Nagy István és Balogh Edgár memoárjai mellett jelentek meg az orvos Lám Béla (A körön kívül 1967), az újságíró Halász Gyula (A századik év küszöbén 1967), a közgazdász Antal Dániel (Család és szolgálat 1971), a politikus Demeter János (Századunk sodrában 1975), a történész Bányai László (Kitárul a világ 1978, Válaszúton 1980), a munkásmozgalmi vezető Veress Pál (Kalapács, könyv, mu­zsika 1972, Vallatás, vád, küzdelem 1974) és Kovács István (Vasvirág 1970, Igaz­ság nékünk a cél 1973, Egy parasztfiú elindul 1978), a festőművész Szolnay Sándor (A világ legvégén 1973) és Nagy Albert (Rózsika édes 1974), valamint a paraszti sorban dolgozó Tamási Gáspár, Tamási Áron testvéröccse (Vadon nőtt gyöngyvirág 1970) és a széki Győri Klára (Kiszáradt az örömöm zöld fája 1975) emlékezései. III. A nemzetiségi irodalom új korszakát az idősebb írói generáció alapozta meg a felszabadulás után, az induló írónemzedék erre az alapra építhetett. Ahogy a hazai irodalomban, a romániai magyar irodalomban is a népi tehetségek fel­lépése jelezte a kulturális életben kibontakozó forradalmi megújulást. Először a Gaál Gábor ajánlásával megjelent ötven vers (1951), majd a Hazánk magyar költői (1953) és a Hazánk magyar elbeszélői (1954) című antológiák mutatták be a fiatal írótehetségeket. A fellépő nemzedék pályája nem volt egyenes vonalú: az ötvenes években a sematizmus hatásával kellett megküzdenie, csak a hatva­nas évektől kezdve érvényesülhettek igazi törekvései. Legjobb képviselői — Kányádi Sándor, Székely János, Sütő András és Szabó Gyula ekkor zárkóztak fel a nemzetiségi irodalom, sőt az egyetemes magyar irodalom élvonalába. Kányádi Sándor (1929) a Székelyföldről került Kolozsvárra, egyetemet vég­zett, a Napsugár című gyermeklap szerkesztőségében dolgozik. A népköltészet és a népies költői hagyományok, elsősorban Petőfi Sándor öröksége hatottak indulására (Virágzik a cseresznyefa 1955, Sirálytánc 1957). A kezdeti egyszerű­séget és természetességet azonban mindinkább az elmélkedő hajlam, a modern líra bonyolultabb nyelvezete és formavilága váltja fel nála (Harmat a csillagon 1964, Kikapcsolódás 1966). A költő a nemzetiségi közösség, sőt az egész emberiség nehéz történelmi tapasztalataival viaskodik. Hangsúlyos versekben ad számot a kisebbségi sors nehéz gondjairól, fejezi ki hűségét az anyanyelvi kultúra és a megtartó hagyományok iránt. Nyelvezetét drámai feszültségek hatják át, költé­szete sötétebb hangoltságot kap. Alkotó kedvét és életerejét szülőföldjén s az erdélyi múltban kalandozva újítja meg (Függőleges lovak 1968, Szürkület 1978). Összegyűjtött verseit Fától fáig (1970), illetve Fekete-piros versek (1979) címmel adta közre. Ír drámákat is (Kétszemélyes tragédia, Ünnepek háza), népszerűek

Next