Nyelvünk és Kultúránk - az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének tájékoztatója, 43. szám (1981)
Szilágyi Ferenc: Pápa, az iskolaváros
„Pápa hírét legmesszebbre régi Református Kollégiumának tanulói vitték. . .. Petőfi, Jókai, Orlay Petrich Soma ... E három nevet említi mindjárt, aki a pápai Kollégiumról beszél, úgy, mint Deák Ferencét az, aki a bencések gimnáziumára büszke. A legnagyobbak ők csak azok sorából, akik itt nevelkedtek hosszabb-rövidebb ideig. Nem lenne ez a könyv elég hozzá, hogy ismertessem azoknak a kitűnő embereknek a sorát, akik csak a régi vagy már az új kollégium lépcsőit tiporták.” Mielőtt azonban a kollégium emlékeit sorra néznénk, sétáljunk át az ókollégiumba, a Petőfi Sándor utcába. A régi barokk házak egy részét még Petőfi és Jókai Mór is látta mintegy száznegyven éve. Akkor persze nem fényes kirakatok, nem a pápai „Elekthermax” gyár villamos készítményeit csillogtató üzletek, a pápai húsárugyár ínycsiklandó falatait kínáló boltok sorakoztak itt, de már akkor is élénk forgalmú iparos-, kereskedőváros volt itt a Tapolca patak partján. Erről tanúskodik a Korvin utcában a bábsütők (mézeskalácsosok) 1780 körül épült copf stílusú háza is, vörösmárvány kapukeretén méhkaptáros domborművel s a Ruszek utca bolthajtásos üzletsora. Az ókollégium puritán késő barokk épülete 1797-es évszámot visel. Igen emlékeztet a csurgói református kollégiumra, ahol egykor Csokonai tanított, s diákjaival színjátékokat adott elő. Nem is csoda a hasonlatosság: a csurgói egy évvel korábban, 1796-ban épült. Az épületen emléktábla örökíti meg, hogy egykor itt tanult irodalmunk két nagyja: Petőfi Sándor és Jókai Mór. Emléktábla van a szomszédos 11. számú házon is, ahol Petőfi 1841—42-ben lakott barátaival. Már alkonyodott, mikor a kis utcában a házat megtaláltam. Tornáca alatt fadézsába ültetett leánderek illatoztak, mint 140 éve, s az égen feltűnt az első, a vacsoracsillag. Az utca mélyén kurta köpenyegében mintha a költő közelgett volna leszegett fejjel, hosszú léptekkel, ahogy Jókai látta: „Mikor Pápán találkoztam vele legelőször, az egy sáros, esős időben történt, egy sikátorban jött rám szemközt, kopott kurta köpönyege halavány arca elé húzva, mindig olyan nagy rohamos léptekkel járt, mintha valakit űzne, s nem szokott a szemeivel keresni senkit. Egy diáktársam rákiáltott: Hová, bús hazafi? Nem felelt semmit, félretaszított az útjából s odább ment.” A diákszállást, amelynek küszöbét a sárgapitykés közlegényből lett pápai diák koptatta, rokona és szobatársa, a festő Orlay Petrich Soma így írta le: „A kollégium közvetlen szomszédságában, egy német ajkú szabó házában béreltünk lakást. Ez az előbbinek ellentéte, igen kicsiny szobácska volt, mely egy elfalazott folyosóból állt, keskeny és hosszú, hogy az egymás végébe helyezett két ágy mellett csak egymást követve sétálhattunk, s visszaforduláskor a hátul menőnek kellett elől indulnia. Kis szobánknak egyetlen ablaka az utcára szolgált. De e kis helyen a 41. és 42-ik év telén és a reá következett nyár folytán sok szép emlékű napokat éltünk át. Itt építgettük jövendőnk ábrándvárait, gyakran éjfelekig, míg belefáradva egyikünk vagy másikunk azon megjegyzésére, hogy talán már ideje volna aludni, az álom mámora elnémított bennünket. Néha e kis szobát a jó barátok vidám zaja töltötte be, kik iskola előtt és után örömest tértek be hozzánk egy-két szóra, s mindaddig ott maradtak, míg a tanár érkezését ablakunkból ki nem lestük.” S hogy mik voltak ezek az ábrándok? Természetesen a költészet, a hírnév s a haza sorsa. A pápai önképzőkör, a „képző társulat”, ahogy akkor nevezték.