Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1901
Pauer Vilmos, 1870-1900. Az isteni gondviselés súlyos csapást mért iskolánkra az elmúlt esztendőben. Egy ifjú munkaerőt ragadott el körünkből a halál, sokkal korábban, hogysem minden képességét kifejthette volna, de mégis inkább számbavehető pálya megfutása után, hogysem nyomtalanul enyészszen el emlékezete. Hadd lobogjon e gyászos emlék oltárán nemes lelkének magasra törő lángja, hadd világítsa meg példájának minden tanulságával a hátramaradottaknak fáradságos útját! Pauer Vilmos igazi művészlélek volt a szó legszorosabb és legtágabb értelmében. Álmok álmodója, távol minden anyagiasságtól; eszmék hordozója, mindamellett a túlzás hibái nélkül; csalódások mártyrja, kit mégse volt képes porba sújtani a tapasztalat. Fényes álmait nem váltotta be a sors: hírnevet, vagyont nem szerzett, dicsőséget nem aratott; de a szépnek keresésére, szolgálatára és megvalósítására szánt élete, a maga zajtalan tevékenységével, mégis becsületes sikerekre mutathatott. Ifjúságát tanulmányainak, munkásságát iskolánknak szentelte. Festőnek készült, és rajztanári oklevelet szerzett. Maga mondotta, hogy művész helyett mesteremberré lett, ám ki tudja, hogy törékeny testét azon a pályán nem még hamarább morzsolta volna-e össze fenszárnyaló lelke?... Annyi bizonyos, hogy ízlést, tudást és jókedvet hozott magával a kathedrára, s nemcsak iskolába járó nyilvános tanítványai, hanem szépre törekvő, felnőttebb magánnövendékei is sokat köszönhetnek tehetségük felismerése és kifejlesztése dolgában a szeretett tanárnak. Iskolánkban az előtte vajmi kevésre becsült rajztanári tanszéknek díszére vált s kicsiny társadalmunk szélesebb körében is becsülést szerzett. S ez az elismerés egyaránt illette benne a jeles szakférfiút és a jó embert.