Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-09-12 / 37. szám
II. évfolyam. Szerkesztői és kiadó iroda: ‘ NYÍREGYHÁZÁN'. Széna-tér 121-ik szám alatti házban. Bérmjitetlen levelek el nem fogadtatnak. Nyílt tér alatt 80 kr. bélyegdijon kívül minden négyszer halálozott garmond-sorért 2b kr.o.é. fizetendő. 37. szám. Szombat, szeptember 12. 1868. Külföldre nézve kiadó-hivatalunk számára hirdetményeket elfogad . Zeisler .1. IVstoi Hirdetések dija: minden hathasábos petit sor egyszeri igtatásánál 5 kr., többszörinél 4 kr. Bélyegdij 30 la. Valamit a takarék-magtárakról megyei szempontból. A takarékmagtár czélja, hatásköre s eszközei szerint lehet magán- és közmagtár. Ámaz egyes termelők egyesülete oly czélra, hogy gabonafeleslegüket közös kezelés alatt egy begyűjtvén, mostohább körülmények közt szükségeleteik olcsóbb és biztosabb fedezésére fordítsák, megszorult más gazdatársuknak pedig jutányosabb gabonakölcsönre alkalmat és eszközt nyújtsanak. Ez tehát lényegében részvénytársulat, ennek természetével s tulajdonságaival bír, s ennélfogva bizonyos szűkebb körre szorítkozik, meghatározott alaptőkére van fektetve, s üzleti nyereményre vagy legalább az alaptőke állandó fentartására törekedik. A közmagtárak alapeszméjét ellenben mostoha termések folytán bekövetkező közönség vagy épen éhségnek megelőzése és elhárítása képezi, s többnyire maga az eszme is az ínséggel szokott fel feléledni, hogy azzal ismét háttérbe szoruljon. Ily értelemben vett takarékmagtár tehát, már ózdijánál és annak kivitelére megkívánt eszközöknél fogva is kiemelkedik a magánválalatok köréből, s közjellemet öltve fel, a közintézetek tekintete alá esik-akár legyen az azután az öszterületre kiterjedő állam és akár kisebb térre szorítkozó közhatósági intézmény. A magtárak ezen kettős kategóriája mellett először is az a kérdés merül fel, melyikhez tartozó legyen azon magtár, mely ózdijának leginkább megfelelne, a megye mint köztörvényhatóság, részvénytársaságot, legyen az bármily üdvös, oltalmazhat ugyan és elősegítheti törekvéseiben, de nem alkothat, megyei czég alatt tehát csak második irányt lehetne követni, s ózánal csak a közönség elhárítását kitűzni. Minő eszközök kínálkoznak a megyének edzés elérésére ez a második kérdés. Hogy kényszert nem alkalmazhat, az világos, mert a lakosság vagyonát bármely természeti adakozásra csak a törvény korlátain belül veheti igénybe, a kérdéses intézményt pedig törvényeink nem ismerik. Marad tehát a közadakozás. Már hogy ez után az eszme, — habár felkarolására minden szellemi tényező megmozdittatnék is, azon roppant anyagi tőkét, mely kivitelére megkivántatnék, valaha csak meg is közelíthesse, ezzel még akkor sem lehet magát kecsegtetni, ha annak czélszerüsége minden kétségen felül állana is. Ámde az nincs úgy, mert ezen eszme legalább hazánkra nézve és jelen körülményeink között elavult, czélszerűtlen és kivihetetlen. Az elmélet és tapasztalat egyiránt tanúskodik e mellett. Ugyanis : provisiók által, mostoha időkre, az élelmezésről előre gondoskodni csak ott lehet, hol kevés az ellátandó ember. Milliókat és országokat ez után ellátni képtelenség. Mily iszonyú apparátus kivántatnék ehezt, tanúság erre, némely nyugateurópai városokban létező dockok. Közmagtárak keletkezésének elemei tehát ezek : ritka népesség, egymástól távol eső községek, és bölcsőjükben nyugvó közlekedési eszközök. Amint ezek nem léteznek, képtelenséggé válnak a közmagtárak is, hazájuk tehát csak czivilizálatlan országok lehetnek, így Lithvániában, hol 10 mérföldön csak 600 lakos találtatik, nagy város épen nincs, kisebb is csak minden 30—40 mérföldnyire esik egyegy, közlekedési eszközök pedig majdnem teljesen hiányoznak, találkozunk a takarékmagtárak eszméjével. A körülmények pedig, melyek alatt az ott létesült, s az eredmény, melyhez vezetett a következőkből tűnik ki. Ugyanis Lithvániában a Jagellók kora óta fenállott ezen intézmény és pedig törvény által, s mert a kitűzött czélhoz képest másként nem is lehetett — általánosan és kötelezőleg az egész tartományra behozva. Iszonyú költséggel felépittettek a magtárak, melyekbe az évi termésnek bizonyos részét mindenki beszolgáltatni tartozott, s annak megtöltése s a készletekkel való sáfárkodásra nagyszámú kezelő és felügyelő személyzet alkalmaztatott. És mi lett eredménye ezen ropant gépezetnek! Az, hogy valahányszor ínség uralkodott, a magtárak is rendesen üresek voltak, s beköszöntött, a mit el kellett volna hárítniok, az éhhalál is. És ez nem is annyira meglepő, ha fontolóra vesszük, mily nevezetes részét az ekkép gyűjtött tőkének kellett már csak az épületek fentartási költségeinek s a kezelők díjazásának, de még inkább ezek hűtlenségeinek felemésztenie; mert miveletlen népről lévén szó, a magtárak megtöltése, a készletek jókarban tartása, eladása, s átalában a kezelés minden ágazata körül a leghatártalanabb visszaélések uralkodtak. Ehez járul, hogy a gabonaromlásnak levéli kitéve hosszabb időn át el nem tartható, hanem alkalmas időben eladatik. Nehogy pedig a tőke veszendőbe menjen, természetesen akkor igyekeztek a készleteken túladni, mikor a kereslet élénkebb, s így az árak is magasabbak voltak. Minthogy pedig ez forgalmi tekintetben isolált országban szűk,termés idejében történik, rendesen ki is ürültek a magtárak, mire az Ínség beállott tartalmuknak sajátlagos czéljára kellett volna forditani. Jellemző még az is hogy ez intézmény Lithvániában karöltve járt a rabszolgasággal, melyben ott a jobbágy földesura irányában a legújabb időkig sinlődött; és hogy ennek eltörlésével a takarékmagtárak is megszűntek. (Vége következik.) (selédjavitó egyletek. Korunkban , midőn a vállalkozási szellem oly igen el van terjedve, minden nemes és üdvös czél iránt, — nem lesz érdektelen, ha egy, már ugyan szőnyegen forgott, de általános pártolásban nem részesült s kellő viszhangra nem talált eszmét ismét felelevenítek, értem : a cselédjavító egyleteket. Bármerre menjünk, honunk minden részeiben, mindenfelé jajveszékelés hallatszik , hogy a cselédekből a megkivántató tulajdonok : hűség és szorgalmatosság, serénység, erkölcsi tiszta jellem, mind hiányzanak, és e megjegyzésnek sőt panasznak igazat adunk, mert saját kárunkkal tapasztaljuk. Tapasztaljuk ugyanis, hogy cselédeink legtöbbjei nem tekintik gazdájuk, gazdasszonyuk jólétét, előmenetelét; a reájuk bízott munkát úgy végezik, hogy abban ugyan nincs köszönet, a reájuk bízott jószágokkal oly lelketlenül bánnak,hogy nemcsak a szegény állatokat kínozzák , hanem gazdáiknak is tetemes kárt okoznak. Tapasztaljuk, hogy ha a gazda vagy gazda.sszony szüntelen minden lépteit nem követheti cselédjének, ha annak minden dolgait nem nézheti, valóságos robotmunkát viszen véghez s nem ügyel gazdája javára, csak rideg közönynyel számitgatja a napokat mikor csak lehet — tétlenségben s önelégült, midőn gazdájától hivalkodással avagy nehány órát ellophatott. Tapasztaljuk, hogy mind férfi-, mind leány-cselédeink a bűn mocsarában fetrengenek, és nem csak férficselédeink kóborolnak éjnek idején, keresve a bűn útját, vadászva a tiltott élveket, de leány-cselédeink is az éjnek nagy részét gazdájuk házán kívül undok bűn élvezetében töltik. A bajnak okát a vallástalanságban, testi gyönyörök után való vágyban, fényűzésben, hiú piperevágyban kell keresnünk, és a gazdaközönség is magára mondhatja itt a mea culpát kisebb-nagyobb mértékben. Ugyanis ha már hűséget, szorgalmat nem varázsolhat is a gazda az ő cselédjébe, miért nem ügyel jobban annak vallásosságára, annak erkölcsére, mert ha e tekintetben javulás állana elő a többi önkényt következnék. De fájdalom, gyakran lehet gazdát, gazdasszonyt hallani, ki így nyilatkozik kóborló cselédjéről: mit bánom én ha egész éjet bujálkodásban tölti is el, csak nappal álljon helyt s végezze foglalkozásait. Nem úgy uraim! az álmatlankodó testi elvek által kimerült cseléd lehetlen hogy foglalkozásit kellő szorgalommal, éberséggel s erővel végezhesse, és nem csak a munkaképtelenségi kár, de a nemes erkölcs pusztulása oda kell hogy indítsa a gazdát, gazdasszonyt, hogy cselédje erkölcsi veszteségét orvosolja, s annak tovaterjedésének gátat vessen. Én úgy tartom a cselédet mint már a házi családnak egy kiegészítő tagját, s az époly szigorú felvigyázása alá esnék a gazdának, gazdasszonynak mint saját gyermeke; de sajnos án kell tapasztalni, hogy a szülő mostani időben — nagyon kevés kivétellel — mintegy a bűn örvényébe taszítja gyermekét, annak lépésire nem vigyázva s lehető botlásait nem fenyítve, az ilyen gazda természetesen cselédjeit is világba bocsátja, mit sem érdekelvén őt annak erkölcsi élete. Hányadik gazda vagy gazdasszony, ki cselédjét vasárnaponkint templomba küldi? küldi inkább vagy mezei munkára, vagy engedi barangolni a korcsma a tivornya helyén, a bűn fertőjében. Valjuk meg tehát hogy sok részben terheli a vád e tekintetben a gazdaközönséget. — Mentségül sokan azt hozzák fel, hogy ha a gazda s gazdasszony, férfi úgy mint leánycselédjeit kénye kedve szerint nem engedi saját gonosz útját követni, nem kapnak cselédet, mert ha ők pontosságot követelnek s az erkölcstelenséget folytatni — követni nem engedik cselédeiket, rész gazdáknak tartatnak, ha ez igy van, minthogy ez nem lehetlenség, sőt valóság, annyival inkább nagyobb szükség van arra hogy „cselédjavitó egyletek“ alakíttassanak, s „unitis viribus“ fogjanak gazdáink a javításhoz, mig a törvényhozás is e tekintetben kellő reformot állíthatna elő. Ez oly rész, mely nem csak egyesek sőt a társadalom jólétét veszélyezteti, mert ha a fennebbi okok miatt is gazdaközönségünk az anyagi jólét terén nem előre halad hanem inkább hátra marad, ott megérzi a bajt a társadalom is. Ha az emberi testnek egy kis részecskéje sérülést szenved, a fájdalom a több tagokat is átjárja, így van e tekintetben is a dolog. Szükség tehát az államnak is törvényről gondoskodni, mely jelen zilált állapotot megváltoztatva, az egyensúlyt helyreállítsa, melynek létezni kell a gazda és cselédjei közt, és mig az idő eljönne de akkor is az ily egyletek csak áldásdusan működhetnek. Kell tehát saját erőnket is megpróbálni s a terjedő részt elhárítani törekedni, és a czért azt hiszem hogy a cselédjavító egyletek által nagyrészben elérjük. Igyekezni kell megyénkint városonkint cselédjavító egyletek létrehozásában működni. Hogy minő alapszabályok alkottassanak e czélra, azt a helyi körülmények is határozzák, azonban vezérelvül tűzhető ki, miszerint erkölcsi kényszer használtassék; ugyanis ha valamely szakközlönyben a cselédtartó gazdák a jó magaviseletű cselédek névsorát látnák, mint szintén a roszakét, ha minden cseléd bizonylatokkal fogadtatnék fel szolgálatba, s könnyebben tájékozhatnák magukat, hogy kit fogadjanak meg cselédül. A