Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1868-09-12 / 37. szám

II. évfolyam. Szerkesztői és kiadó iroda: ‘ NYÍREGYHÁZÁN'. Széna-tér 121-ik szám alatti házban. Bérm­jitetlen levelek el nem fogadtatnak. Nyílt tér alatt 80 kr. bélyegdijon kívül minden négyszer h­alálozott garmond-sorért 2b kr.o.é. fizetendő. 37. szám. Szombat, szeptember 12. 1868. Külföldre nézve kiadó-hivatalunk számára hirdetményeket elfogad . Zeisler .­1. IVstoi Hirdetések dija: minden hath­asábos petit sor egyszeri igtatásánál 5 kr., többszö­rinél 4 kr. Bélyegdij 30 la­. Valamit a takarék-magtárakról megyei szempontból. A takarékmagtár czélja, hatásköre s eszközei szerint lehet magán- és köz­magtár. Ámaz egyes termelők egye­sülete oly czélra, hogy gabona­feles­legüket közös kezelés alatt egy begy­ű­­jt­­vén, mostohább körülmények közt szükségeleteik olcsóbb és biztosabb fedezésére fordítsák, megszorult más gazdatársuknak pedig jutányosabb gabona­kölcsönre alkalmat és eszközt nyújtsanak. Ez tehát lényegében részvény­társulat, ennek természetével s tulaj­donságaival bír, s ennélfogva bizonyos szűkebb körre szorítkozik, meghatáro­zott alaptőkére van fektetve, s üzleti nyereményre vagy legalább az alap­tőke állandó fentartására törekedik. A közmagtárak alapeszméjét el­lenben mostoha termések folytán be­következő közönség vagy épen éhség­nek megelőzése és elhárítása képezi, s többnyire maga az eszme is az ínség­gel szokott fel­ feléledni, hogy azzal ismét háttérbe szoruljon. Ily értelemben vett takarékmag­tár tehát, már ózdijánál és annak kivi­telére megkívánt eszközöknél fogva is kiemelkedik a magán­válalatok kö­réből, s közjellemet öltve fel, a közin­tézetek tekintete alá esik-akár legyen az azután az öszterületre kiterjedő állam és akár kisebb térre szorítkozó közhatósági intézmény. A magtárak ezen kettős kategó­riája mellett először is az a kérdés merül fel, melyikhez tartozó legyen azon magtár, mely ózdijának legin­kább megfelelne, a megye mint köz­törvényhatóság, részvénytársaságot, le­gyen az bár­mily üdvös, oltalmazhat ugyan és elősegítheti törekvéseiben, de nem alkothat, megyei czég alatt te­hát csak második irányt lehetne kö­vetni, s ózánal csak a közönség elhá­rítását kitűzni. Minő eszközök kínál­koznak a megyének e­dzés elérésére ez a második kérdés. Hogy kényszert nem alkalmazhat, az világos, mert a lakosság vagyonát bár­mely termé­­szeti adakozásra csak a törvény kor­látain belül veheti igénybe, a kérdé­ses intézményt pedig törvényeink nem ismerik. Marad tehát a közadakozás. Már hogy ez után az eszme, — habár felkarolására minden szellemi tényező megmozdittatnék is, azon rop­pant anyagi tőkét, mely kivitelére megkivántatnék, valaha csak meg is közelíthesse, ezzel még akkor sem lehet magát kecsegtetni, ha annak czélszerüsége minden kétségen felül állana is. Ámde az nincs úgy, mert ezen eszme legalább hazánkra nézve és jelen körülményeink között elavult, czélszerű­tlen és kivihetetlen. Az elmé­let és tapasztalat egyiránt tanúskodik e mellett. Ugyanis : provisiók által, mostoha időkre, az élelmezésről előre gondos­kodni csak ott lehet, hol kevés az el­látandó ember. Milliókat és országo­kat ez után ellátni képtelenség. Mily iszonyú apparátus kivántatnék ehezt, tanúság erre, némely nyugateurópai városokban létező dockok. Közmagtárak keletkezésének ele­mei tehát ezek : ritka népesség, egy­mástól távol eső községek, és bölcső­jükben nyugvó közlekedési eszközök. A­mint ezek nem léteznek, képtelen­séggé válnak a közmagtárak is, hazá­juk tehát csak czivilizálatlan országok lehetnek, így Lithvániában, hol 1­0 mérföldön csak 600 lakos találtatik, nagy város épen nincs, kisebb is csak minden 30—40 mérföldnyire esik egy­­egy, közlekedési eszközök pedig majd­nem teljesen hiányoznak, találkozunk a takarékmagtárak eszméjével. A kö­rülmények pedig, melyek alatt az ott létesült, s az eredmény, mely­hez vezetett a következőkből tűnik ki. Ugyanis Lithvániában a Jagellók kora óta fenállott ezen intézmény és pedig törvény által, s mert a kitűzött czélhoz képest másként nem is lehe­tett — általánosan és kötelezőleg az egész tartományra behozva. Iszonyú költséggel felépittettek a magtárak, melyekbe az évi termésnek bizonyos részét mindenki beszolgáltatni tarto­zott, s annak megtöltése s a kész­letekkel való sáfárkodásra nagyszámú kezelő és felügyelő személyzet alkal­maztatott. És mi lett eredménye ezen ropant gépezetnek! Az, hogy vala­hányszor ínség uralkodott, a magtá­rak is rendesen üresek voltak, s be­köszöntött, a mit el kellett volna hárít­­niok, az éhhalál is. És ez nem is an­­­nyira meglepő, ha fontolóra ves­szük, mily nevezetes részét az ekkép gyűj­tött tőkének kellett már csak az épü­letek fentartási költségeinek s a keze­lők díjazásának, de még inkább ezek hűtlenségeinek felemésztenie; mert mi­­veletlen népről lévén szó, a magtárak megtöltése, a készletek jókarban tar­tása, eladása, s átalában a kezelés min­den ágazata körül a leghatártalanabb visszaélések uralkodtak. Ehez járul, hogy a gabona­romlásnak levéli kité­ve hosszabb időn át el nem tartható, hanem alkalmas időben eladatik. Ne­hogy pedig a tőke veszendőbe men­jen, természetesen akkor igyekeztek a készleteken túladni, mikor a keres­let élénkebb, s így az árak is maga­sabbak voltak.­­ Minthogy pedig ez forgalmi tekintetben isolált országban szűk,termés idejében történik, rende­sen ki is ürültek a magtárak, mire az Ínség beállott tartalmuknak sajátlagos czéljára kellett volna fordi­tani. Jel­lemző még az is hogy ez intézmény Lithvániában karöltve járt a rabszol­gasággal, melyben ott a jobbágy föl­desura irányában a legújabb időkig sinlődött; és hogy ennek eltörlésével a takarékmagtárak is megszűntek. (Vége következik.) (selédjavitó egyletek. Korunkban , midőn a vállalkozási szellem oly igen el van terjedve, min­den nemes és üdvös czél iránt, — nem lesz érdektelen, ha egy, már ugyan szőnyegen forgott, de általános pártolásban nem részesült s kellő visz­­hangra nem talált eszmét ismét fel­elevenítek, értem : a cselédjavító egyleteket. Bár­merre menjünk, honunk min­den részeiben, mindenfelé jajveszéke­lés hallatszik , hogy a cselédekből a megkivántató tulajdonok : hűség és szorgalmatosság, serénység, erkölcsi tiszta jellem, mind hiányzanak, és e megjegyzésnek sőt panasznak igazat adunk, mert saját kárunkkal tapasz­taljuk. Tapasztaljuk ugyanis, hogy cse­lédeink legtöbbjei nem tekintik gaz­dájuk, gazdasszonyuk jólétét, előme­netelét; a reájuk bízott munkát úgy végezik, hogy abban ugyan nincs kö­szönet, a reájuk bízott jószágokkal oly lelketlenül bánnak,hogy nemcsak a szegény állatokat kínozzák , hanem gazdáiknak is tetemes kárt okoznak. Tapasztaljuk, hogy ha a gazda vagy gazda.sszony szüntelen minden lépteit nem követheti cselédjének, ha annak minden dolgait nem nézheti, valóságos robotmunkát viszen véghez s nem ügyel gazdája javára, csak ri­deg közönynyel számitgatja a napo­kat mikor csak lehet — tétlenségben s önelégült, midőn gazdájától hival­kodással avagy nehány órát ellop­hatott. Tapasztaljuk, hogy mind férfi-, mind leány-cselédeink a bűn mocsa­rában fetrengenek, és nem csak férfi­cselédeink kóborolnak éjnek idején, keresve a bűn útját, vadászva a tiltott élveket, de leány-cselédeink is az éj­nek nagy részét gazdájuk házán kívül undok bűn élvezetében töltik. A bajnak okát a vallástalanság­­ban, testi gyönyörök után való vágy­ban, fényűzésben, hiú piperevágyban kell keresnünk, és a gazdaközönség is magára mondhatja itt a m­ea culpát kisebb-nagyobb mértékben. Ugyanis ha már hűséget, szorgalmat nem va­rázsolhat is a gazda az ő cselédjébe, miért nem ügyel jobban annak vallá­sosságára, annak erkölcsére, mert ha e tekintetben javulás állana elő a többi önkényt következnék. De fájdalom, gyakran lehet gazdát, gazdasszonyt hallani, ki így nyilatkozik kóborló cselédjéről: mit bánom én ha egész éjet bujálkodásban tölti is el, csak nappal álljon helyt s végezze foglal­kozásait. Nem úgy uraim! az álmat­­lankodó testi elvek által kimerült cse­léd lehetlen hogy foglalkozásit kellő szorgalommal, éberséggel s erővel vé­gezhesse, és nem csak a munka­kép­­telenségi kár, de a nemes erkölcs pusztulása oda kell hogy indítsa a gazdát, gazdasszonyt, hogy cselédje erkölcsi veszteségét orvosolja, s annak tovaterjedésének gátat vessen. Én úgy tartom a cselédet mint már a házi családnak egy kiegészítő tagját, s az époly szigorú fel­vigyázása alá esnék a gazdának, gazdasszonynak mint sa­ját gyermeke; de sajnos án kell tapasz­talni, hogy a szülő mostani időben — nagyon kevés kivétellel — mintegy a bűn örvényébe taszítja gyermekét, annak lépésire nem vigyázva s lehető botlásait nem fenyítve, az ilyen gazda természetesen cselédjeit is világba bo­csátja, mit sem érdekelvén őt annak erkölcsi élete. Hányadik gazda vagy gazdasszony, ki cselédjét vasárnapon­­kint templomba küldi? küldi inkább vagy mezei munkára, vagy engedi barangolni a korcsma a tivornya he­lyén, a bűn fertőjében. Valjuk meg tehát hogy sok részben terheli a vád e tekintetben a gazdaközönséget. — Mentségül sokan azt hozzák fel, hogy ha a gazda s gazdasszony, férfi úgy mint leánycselédjeit kénye kedve sze­rint nem engedi saját gonosz útját követni, nem kapnak cselédet, mert ha ők pontosságot követelnek s az erkölcstelenséget folytatni — követni nem engedik cselédeiket, rész gaz­dáknak tartatnak, ha ez igy van, minthogy ez nem lehetlenség, sőt va­lóság, annyival inkább nagyobb szük­ség van arra hogy „cselédjavitó egy­letek“ alakíttassanak, s „unitis viri­bus“ fogjanak gazdáink a javításhoz, mig a törvényhozás is e tekintetben kellő reformot állíthatna elő. Ez oly rész, mely nem csak egyesek sőt a társadalom jólétét veszélyezteti, mert ha a fennebbi okok miatt is gazda­közönségünk az anyagi jólét terén nem előre halad hanem inkább hátra marad, ott megérzi a bajt a társada­lom is. Ha az emberi testnek egy kis ré­szecskéje sérülést szenved, a fájdalom a több tagokat is át­járja, így van e tekintetben is a dolog. Szükség tehát az államnak is törvényről gondos­kodni, mely jelen zilált állapotot meg­változtatva, az egyensúlyt helyre­ál­­lítsa, melynek létezni kell a gazda és cselédjei közt, és mig az idő eljönne de akkor is az ily egyletek csak ál­­dásdusan működhetnek. Kell tehát saját erőnket is megpróbálni s a ter­jedő részt elhárítani törekedni, és a czért azt hiszem hogy a cselédjavító egyletek által nagyrészben elérjük. Igyekezni kell megyénkint városon­­kint cselédjavító egyletek létrehozá­sában működni. Hogy minő alapszabályok alkot­tassanak e czélra, azt a helyi körül­mények is határozzák, azonban ve­zérelvül tűzhető ki, miszerint erkölcsi kényszer használtassék; ugyanis ha valamely szakközlönyben a cseléd­tartó gazdák a jó magaviseletű cselé­dek névsorát látnák, mint szintén a roszakét, ha minden cseléd bizonyla­tokkal fogadtatnék fel szolgálatba, s könnyebben tájékozhatnák magukat, hogy kit fogadjanak meg cselédül. A

Next