Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1870-10-10 / 41. szám

másét, még azért végk­ép nem kell lemondani a reményről hogy már mi soha sem bírhatnék megyénk történelmét. Csak akarni kell, segíthetünk magunkon. Átadjuk a világ­nak történelmünket, habár rendezetlen adatokban is. Nekünk arra nézve egy tervünk van, melyet jónak láttunk nyilvánosságra hozni Tessék hozzá­szóljam­, élet­­re való-e? A terv­et • „Egyes községek lelkészei (vagy jegyzői) szedeges­sék össze a saját tűzhelyükre vonatkozó adatokat, s vagy feldolgozva, vagy csak időrendbe sorozva, — közöljék azokat megyénk lapja, a „Tiszavidék„ hasábjain, így majd csak aztán kedvet kapunk egymástól a munkára. Nincs semmi kétségünk a­felől, hogy e lapok szerkesztője készséggel fogja megnyitni a lapot ily nemű közlemények előtt. Tegyünk valamit mi is uraim! A most meg­keríthető történeti adatok, úgy lehet, ha tovább a lomtárban hagy­nék azokat, eltévedhetnének, m­íg most átadhatjuk a nyil­vánosságnak. Egy megye múltjából sem közöltetett talán még kevesebb adat, mint Szabolcs megyééből. Ne marad­junk tovább hátra. Az idő szelleme int felénk hizlalókig. Ne dugjuk be füleinket bátorító szózata elött. Mozogjunk egy kissé — önmagunkért is. Egy polgár. — Jól esett lelkünknek olvasni t. polgártársunk e lelkes sorait. Mi még csak azon őszinte óhajunkat teszük hozzá, hogy vajha ne lennének felhívó szavai a pusztában eredménytelenül elkiáltott hangok. A legnagyobb készséggel adunk tért szerény la­punk hasábjain a megyénk múltját is­mertető közleményeknek. Valóban, ideje is volna már, hogy tegyünk e té­ren valamit. Vetkőzzük le a közönyösséget. Lépjünk a cselekvés terére. Csaknem minden megye megelőzött bennünket ez ügyben. És ha már mi jó példával nem mentünk elől, legalább kövessük a jó példát. Búvárkodjunk megyénk történetében. Emeljünk ezzel irodalmi em­léket önmagunknak. Szerk. Honvédzászló felavatás Kassán. (Saját tudósítónktól.) Az abaujmegyei 39-dik számú honvédzászlóalj ma okt. 2. avatá fel uj zászlóját. Nagyszerű ünnepély volt ez, a felvidék ünnepe Min­denünnen temérdeken gyülekeztek ide, bizonyára lelkek jobb érzetétől vezéreltetve. Eperjestől az utvasút három­szor közlekedett ekkor kivételesen, s ekkor mindig telve­­voltak a kocsik. Hiszen a „honvéd“ névnek még most is van varázs­ereje a lélekre. A város egyik térés helyén folyt le az ünnepély. Itt hármas sátor volt felállítva, melynek egyikében gr. F­o­r­­g­á­c­h Kálmánná, mint József főherczeg nővérének E­r­­z­s­é­b­e­t főherczegasszonynak, a zászlóanyának h­elye­­tesitője ült. A koszorús lányok, mind a főranugaliból, úgy néztek ki a zászlóanya körül mintha mindanyian angya­ TARCZA. Dal Júliáról. is. 1869.­­ Azt mondják, hogy a virágok Elhervadnak télen, ugy az én kis Júliám is Elhervadt volna régen. De ő most is díszelegve Virágzik a kedves, Szivem — mint méh virág körül — Csak körötte repdes. Szép ajkain a szerelem Csókrózsái függnek, Égő szeme forrása a Legboldogabb üdvnek. Ne mondja hát senki többé, Hogy nincs virág télen, A természet is meghagyja — A legszebbet épen. Siomeo­­ lók lettek volna. E pont körül sereglenek össze a polgári és katonai méltóságok. Gyönyörű volt ezt nézni a szemnek, de a mi lelkünk a múltba tekintett ekkor is. Nem ily külső fény lelkesítő a régi honvédeket! Perger János kassai kath. püspök, ki a zászlót fel­avatandó volt, 10 órakor jött az ünnepély szinh­elyére Megkezdődött a szertartás. Oly fényes volt ez, mint egy dúsgazdag hát. püspöktől kitelhetett. S ily fény közt nem volt csoda, ha némelyek még az elszórt szentelt viz­­lel is ihletést nyertek. A­ mise alatt katonai zenekar ját­szott, s a zene hangjai közzé taraczkdurranások ve­gyültek. A zászló fehér selyemszövet, nemzeti színnel köri­­ve, közepén a király nevének kezdőbetűi s a birodalom és társországok angyaloktól emelt czimerei diszlettek. Mise után a püspök­ beszédet tartott. Lelkesített bő­ségre, hősieségre intett. Beszéde egyes helyeit meg is éljenezték. Ezután aranynyal k­ivitelt kék selyem szalag tüze­telt a diszes lobogóra, rögtönözött jelmondatok s áldó szavak kíséretében. Majd M­aj­t­h­é­n­­y­i Kálmán honvéd százados ra­gadta kezébe a zászlót, is az ismert törvényszerű eskü­­minta szerint a legénységet megesketé a zászló­b­ü kö­vetésére. Ez volt a legm­eghatóbb, legnagyszerűbb jelenet az egész ünnepélyen. E lélekemelő pillanat méltó lett volna, hogy megörökiztessék. Az eskü végeztével beszédet tar­tott a százados. Katonásan beszélt, röviden de lelkesen. Meg is éljenezték magyarosan. Délben diszebéd volt. A honvédek egyenkint egy it­­cze bort kaptak az ünnepély emlékéül. Az ebéd főszere természetesen sok pohár köszöntés volt. Végül tánczvigalom­ volt, kivilágos viradlig. Oh bár azon magasztos lelkesedés, mely e népp át­­lengte a honvédek keblét, meg maradna továbbra is örökrel „Adjon isten a magyarnak A mi kell A mi jót csak bírni óhajt Á kebel!“....­­’L or­szággyülés szünete‘íése alatt, gr. Dégenfeld Gusztáv, Szabolcsm­egye N.-Kálló, Huszár Lász­ló Komárommegye Tata, Szabó Miklós Vasmegye Kőszeg, Csörgite László Abaujmegye szenczi kerület képviselők lemondása, úgy Hoczkó Dániel Békés-Csaba városi képvi­selő elhunyta következtében az illető megyei és városi központi bizottmányok a képviselőhöz h­atározata értelmé­ben, a ház elnöke által uj képviselőválasztások eszköz­lésére felh­ivatnak. Víien, szept. 4. Az elemit­éjen 2 óra tájban bere­­kesztetett a képviselőválasztás. Képviselő lett Degré Ala­jos, Szontagh­ Sámuel ellenében 327 szótöbbséggel. A vá­lasztás legszebb rendben folyt le. Vadász törvén­yjavaslatot dolgozott ki Halász Boldizsár orsz. gyülési képviselő, melyet mint el­len indítvány­ az igazságügyminiszter hasonló javaslata ellen fog a ház elé terjeszteni. Múlt hó 29-én Nantesben is szállott le Párisból egy légh­ajós, névleg Courlin, ki Paris magatartásáról a leglel­­kesültebben nyilatkozott. Benn, úgymond 600,000 ember áll fegyverben, szükséges azonban, hogy a departementek — Foglaljanak helyet édes hölgyeim itt a kárpáti pamlagon, e kopár sziklán. Innen felséges kilátás van. Itt aluk­unk ismét fenyves terül el a völgyben, köze­pén egy patak csörgedez, méla dali zengvén szikla böl­csőjében. Am­oll a távolban faluk, városok látszanak ; itt e paradicsomot sziklaszegély környezi. Szép itl elandalogni a természet gyönyörtől ragyogó keblén. (Így tűnik fel előttünk minden, mint egy álálmo­­dott élet. Hiszen valóságban lehetetlen ilyet képzelni is. — Oltsuk el Szöuljainkat itt ez üde forrásnál. Lám a kristály nedv mily sirdogálva rohan felénk, hogy fogjuk fel, ne engedjük a kövektől tovább roncsoltatni. Ah, ez valóban, életi tál. Menjünk tovább. Hallod minő zúgás? Hallod-e zajt, melyet e csak­nem tenyérnyi patak előidéz? — Nézd mily óriási magas szikláról bocsátkozik alá a hullám csoport! Mintha zokog­na fájdalmában a kő, melyre önkéntelenül csapódik a viz. A vízözön ez a kicsiny kiadásában. Szakadatlanul, fel nem tartóztathatva semmitől, hogy lóly­éjen s napon át. Csörgése kedves dallamszerü Ez az isteni természet való­di dicséneke. Lélek emelő, meghaló. Beleolvad a szívbe, ragadja magával a gondolatot. Ragadja fel, messze, — fel egész a mindenható fénylakáig. Hiszen ez a természet leg­­dicsőbb temploma. Itt minden az isten magasztalására diszlik ! — Pihenjünk egy kissé a „Rajner emlékénél. Ez egy köböl épitett kunyhó, közepén tűzhely. Fedele alali nyugodtan dőlhet le a fáradt vándor. Elles itt az álom; angyalokkal, mennyországgal álmodik mindenki. A vidék gyönyöre tündérképben ragyog elötte. Elvtől mám­oroso­­dik meg az álmodó lélek. Innen fell átk­u­lni a lom­niczi csúcsra, az élettelen színb­e, melynek tetejét most a siri fehér leple borítja. Há­nyan lehettek ott már a világ minden részéből?! Nem egy hidegvérű kalandos angol zarándokolt már ide csupán azért, hogy Magyarország e bámulatot gerjesztő koroná­jának ezen legnagyszerűbb gyöngyei a lom­niczi csúcsot megtekintse a helyszínen. — Vízesések gyönyörködtető zenéje kiséri tovább utunkban. Szík­ekről szik­ekre lépdeltünk. Minden nyo­munkba akadály gördült, kézzel lábbal kell el csúsznunk, másznunk egyik kőről a másikra, azért a társaságunkban utazó hölgyeket,kiket folyvást karonfogva vezetőnk, a vi­lágért sem bocsátottuk volna el. — Oly édes is volt velük utazni. Mellettük a kiállott szenvedések sem voltak fá­rasztók. Elértük a tűzkőt. Óriás sziklatömeg ez, mely egy völgyes helyen fekszik, s alatta barlangszerü üreg van. Itt is mindent megtegyenek az ellenség nyugtalanulásáír. E czélra elég 50 ezer ember, kiknek főfeladata lenne az el­lenségtől a hol lehet minden élelmiszert elragadni. Szerin­­te a Páris belsejében állítólag kitört lázongások nem egye­bek a porosok által költött hazugságnál. A franczia várak és megerősített városok közül ost­rom alatt voltak és bevételiek: Strassburg, Toul, Lin­zel­­stein, Liehlenberg. Rohammal vételeit be: Weissenburg Rövid ellentállás után megadták magukat: Marsai, Sedan Laon, Vitry le Francais, Összesen 9 megerősített hely. El­lenben ostrom alatt vannak és még nem adták meg magu­kat: Metz, Páris, Pfaltzburg, Méziéres, Thionville, Bitseb, Montmédy. Nincsennek ostrom alatt, hanem csak megfi­­gyeltetnek, s illetőleg szórak­oztattak : Verdun, Schlell­­stadt, Neubreisach, Longwy, Soissons, Carignan. Mi hír a Nyírben. Felrándulás a Tátrára (Tátra Füredről.) Ki látta már álmában a mennyországot? Azt a gyö­nyörűséges helyet, hova az emberi sejtelem még csak fel­emelkedni sem bír. Én ébren voltam a m­enyországban. Hiszen Tátra Fü­red és vidéke egy kis földi mennyország ! E hely a Tát­ra hegység oldalán fekszik. Innen indultunk id a menny­ország környezetét megtekinteni. Fel lobál a hegyekre! Kibontakozván a fenyves erdők örökzöld lombjai közül, hova kevés fáradsággal eljuthatni, egy nagyszerű, gyönyörfényben úszó völgy tárul fel kiváncsi szemeink előtt. Ez a I­­áj­o­n í­g­y. Gyönyörködjünk. Ifr Mars fiai. Most tartották a honvédek hadgya­korlataikat. Nyíregyházáról a mi honvédőinknek S. A. Uj­­helre kellett vándorolniok. Tokajból tarka népcsoport jött eléjük, vig zeneszó harsogott lengettek a lobogók és hangzottak a h­asány „él­­je“-nek ! Azonban legszebben kimutatta vonzalmát hon­védőink iránt Rakamaz községe, mely menet közben a lo­vasságot, jövet alkalmával pedig a gyalogságot nemcsak szives fogadtatásban részesité, hanem dúsan meg is ven­dégelte. F. hé 4­ kén estve a 41-dik honvédzászlóalj tisz­tikara volt Tokajból Rakamazra hivatalos, a részére kész­ lett barátságos estebédet elköltendő,­ Magyaros rövid va­csora volt. Az étkek ép úgy ízlellek mint a hegy ormán szült felséges nedv. Szép toasztokat mondtak, Rakamaz községének szívélyes érzelmeit tolmácsolták : Gúnya Ig­­nácz, I­oncz Kálmán, Kelemen Ferencz, Keresztúri Szlobo­­dak (a község bírája) Fábri Károly községi lakosok és a járásnak érdemes főesküdtje, kiket aztán a tisztikar részé­ről Janik Rézsa őrnagy és Sziklássy Mihály főorvos üdvö­zöltek viszont szép felköszöntéseikben volt aztán éljenzés taps és koc­czintások, melyek mindannyi fokozói lőnek a társaság kedélyességének. A jó magyaros lakoma esti 10 óra felé érte végét, a­mikor is Rakamaz község elöljá­rói a helybeliek számos csatlakozóitól köszüntve elkísér­ték a tisztikart Tokaj felé. Az útban erősen muzsikáltak a czigány nyirottyűi s a vásutnál édes búcsúszavak hangzot­tak el. Másnap reggel, midőn a zászlóalj Rakam­azon átvo­nult, az egész legénység reggelit kapott. Még egyszer él­tették a derék Rakamaziak h­onvédeinket, s ezek mégegy­­szer köszönték meg a példaszerű szívélyességet s aztán megváltak Rakamaztól, emlékükbe vésve az itt talált von­zalmat és lelkesedést! A­mint hazatértek honvédeink, itthon is meglepetés várt reájuk. Nem ugyan a város, hanem a felszentelendő zászló keresztanyjától, Lónyai Menyhértné, ő excell­enti­­ájától, ki a zászló számára készített szalagokat e napok­ban küldte meg. Én láttam ezeket, igazán méltók a nagy­nevű zászlóanyához és mellék, hogy a szellő egy honvéd zászló rúdján lebegtesse azokat. Súlyosak az aranyléi, s csillámlék az arany betűktől. A szalagokon e felírás van: „Ezzel keresd dicsőségedet Lónyay Menyhértné; 41-dik honvédzászlóalj, 1870­ E nehány szóban szintúgy ragyo­góan, mint ékesen ki van jelentve mindaz, a mi a nagy­­melléságu zászlóanyái, s magukat a haza polgár-katonáit, a feladatuknak teljes tudatában levő honvédeket illeti! . . van a kárpáti utasok étkezési esetleg h­álási helye. Tele­pedjünk le. Sohasem ettem jobb ilüen mini ill. Szép kis­asszonyok főztek és szolgáltak fel a kőasztalra. És azok a német lányok magyar dallal fűszerezek az­ ebédet. Ők is velünk ettek, velünk itták. Borulni kezdett az ég. A felhők lebocsátkoztak a völgybe, felül naptól tündökölt a béreztető. — Ne más­szunk fel az öt tóh­oz. Berlu kisas­­­szony! — szabadkaiját kérnem? így ni Felh­ől­om­ály lepett el bennünket Ott voltunk az eső forrásnál. Valami folyté volt a sűrű levegőben, de nem éreztük, hogy esett volna az eső. Mégis megáztunk, pedig aluliunk ömlött a zápor a völgy hangos ölébe.Úgy tetszett mintha ruhánk láthatatlanul venné magába a vizet. Min­denünk nedves jön. És odafent a hegytetőn szépen sütött a nap. Valóban alig lehet ezt megérteni annak, ki szik­ről szik­re nem tapasztalta. De csak haladjunk feljebb. Összetörött sziklákat lá­tunk m­indenütt.Mintha úgy kézzel volnának egymásra rak­va. Pedig az isten is így teremtette ezt. A lom­niczi csúcson gyönyörű szivárvány tűnik sze­meink elé. Hiszen ott napfényes idő van. De itt jellegben vagyunk. Soha sem láttam ily szép szivárványt! — Csak előre,uraim és hölgyeim! Búvjunk ki a fel­hő köpenyéből. Menjünk fel a napvilágra. Itt van az öt tó. Különböző színe van mindenik tó­nak. Nagyságukra nézve mintegy száz négyszögölnyiek. Innen folyik ez a fü­rge kis patak olt a bájvölgyben, mely­nek zuh­alagaiban annyira gyönyörködünk. Hiszen itt a magasban sem láttunk egyebet, mint sziklacsoportozatokat, különböző változásaiban. És mégis, oly jól esik itt gyö­nyörködni a léleknek. Ki tudja, melyik helyen tapostuk sírját azon hős ve­zérnek, kit — a monda szerint — a h­onfoglalási kávézók­ban Árpád apánk ide tem­eth­tett? Ki tudja hol nyugszik Tatá­r, Iliről­­ állítólag e hegység vette nevét? — Nem tudjuk de legyen áldott emléke annak, ki a boldog szép haza megszerzésében fáradozott. Dicső áldott ország az, a mely ily pompás menny­országgal dicsekedhetik. Hogy ne szeretnék, hogy ne imádnék mi ezt a szép drága földet. Óh de már térjünk vissza, menjünk haza. — Bucsu­­zóul ihleten ajkainkon is megrendült a nemzeti ének: „Ha­­zádnak rendületlenül, légy Ilivé oh magyar! — Imádkoz­zunk hogy szerencsésen érjünk le a megázolt s­z­i UI­aber— ezeken! — Kérem a karját Berta kisasszony. Csengori.

Next