Tiszavidék, 1872 (8. évfolyam, 1-8. szám)
1872-01-14 / 2. szám
Vik. évfolyam 2. szám. Vasárnap, január 14.1872. Kiadó hivatal ifj.CSÁTHY KÁROLY gazd. akad. könyvkereskedése DEBRECZENBEN, hová az előfizetési pénzeket és hirdetéseket kérjük küldeni. Hirdetések előre fizetendők: minden 5 hasábos petit sor egyszeri igtatásnál 5,’ többszörinél 4 kr. — Bélyegdij 30 kr. TISZA VIDÉK. Debreczen, Szabolcsmegye és Hajdúkerület vegyes tartalma HETI KÖZLÖNYE. lBgyobb terjedelmű, több ízben megjelenő hirdetések» a legjutányosabban eszközöltetnek. Szerkesztői iroda: Debrecienban, Főtér T lk m. Hővé minden » lap szellemi részét illető közleményt kérünk küldeni. Nyilttér alatt minden három hasábos garmandsor 10 kr. és 30 kr. bélyegdij. Előfizetéesi dijt Postán küldve .... 4.— Félévre..........................2.— Évnegyedre.....................1.— Előfizethetni Detreczenl!>eil ifj. Csáthy Károly gazdasági akadémiai könyvkereskedésében. Pesten Neumann B. első magyar hirdetési irodájában, (Kígyó utcza 6. sz.) hol egyszersmind hirdetések is felvétetnek. Egyébiránt a postahivatalok utján legczélszerübb ötkrajczáros utalvány által. Előfizetési felhívás a „TISZAVIDÉK“ T7 évfolyamára. Előfizetési feltételek : Egész évre .... Félévre......................24 forint. „ Negyedévre .... 1 „ „Tiszavidék“ szerkesztősége és kiadóhivatala. H.Szoboszló történetének vázlata. Hagyományok szerint irta : Carlsius. (Folytatás:) Szoboszló ez időtől kaphatta nevét. Ugyanis egy csapat ezen helyre, — hol már ekkor tóth falvak léteztek, — jő rabolni, a benszülöttek látván kapzsiságukat, az ezen helyen fekvő város vagy helységre mutatván „dobzselau“ tóth szóval, mely magyarul „jobb ott“ jelent. A rabolni szerető nép ideje, megfosztja vagyonától a benszülötteket és kergeti a futó Marót után . A harczias nép megszereti e helyet, és miután elvégzi teendőit, ideje vissza letelepedni s minthogy ezen helyet azt hitték Dobzselau-nak hívják, ezutánra is meghagyák ezen nevezetét. És ha már most jól szemügyre vesszük a dolgot, hihetőbb, hogy ez lesz a jobb származtatás, bizonyítja ezt az is, hogy Árpád az jószágot népe között felosztotta, úgy azonban, hogy a nemzetségfők hatalma ezutánra is megmaradjon. A nemzetségfők alattvalóik közt szabad választást engedtek a hely megválasztásában; igy jöttek vissza — lehet hogy azok, kik előbb kirabolták — s telepitették meg újra, meghagyván a Dobzselau nevezetet. A jobb származtatásra nézve megegyező a másodikkal a következő : Árpád hóditó seregével hatalma alá hajtá az országot, midőn már nem volt egyéb hátra, csak a letelepedés, az elfoglalt földet kiosztá vezérei között. így jutott e hely és a nevéről nevezett Szabolcs megye Szabolcs vezérnek (890), ki is a kapott földet mivelés végett, övéi közt kiosztá; a hely mérésekor e helyen egy leölt lónak bőrét szabdalták fel, s azzal mérték volna fel a szoboszlói határt, e „szabott lóft névtől Szoboszló név adatott a letelepített helynek. E két utóbbi közt nehéz a választás, de azért a második alatt előadott származtatás előttem czélszerübbnek látszik s az utóbbi majdnem ugyanazon kifogás alá esik, mint az első származat. E két utóbbi szerint Szoboszló még Árpád idejéből való, tehát mind neve, mind eredete a honfoglalástól kezdődik; hogy Bocskay idejéig mely viszontagságokon ment keresztül, nem tudunk róla semmit, és hogy folytonosan laktak-e e helyen, azt sem lehet tudni; annyi azonban bizonyos, hogy a hajdúk letelepedésekor már találtak lakókat a mai Kis-Szoboszló (Pusztafalu) helyén, kik földmivelést űzvén, Bocskay jobbágyai valának. — Ezek később paraszt névvel illettettek őseinktől, mintegy megkülönböztetésül önmagáktól, sőt máig is azon falu s föld a nép nyelvén Parasztfalu- 8 parasztok földjének hivatik. Ezen itt előadottak azok, melyek szerint származtatják Szoboszló nevét s ezek közzül melyik jobb, helyesebb, melyik állhat meg ? további megítélését t olvasóimra bízom. Most tehát, miután Szoboszló neve, eredetével valamennyire foglalkoztunk, próbáljunk megismerkedni Szoboszló azon állásával is, melyben a hajdúk letelepedése jutánni első években lehetett, hogy igy történetünk előadásában semmi fenakadásra ne találhassunk. (Folyt. köv.) TAUCZA. Egy barátom elbeszélése. (Hogy igaz-e? nem tudom.) F—i. Elvégeztem a nyolcz gymnasiumot. Szüleim komolyan intettek, hogy lépjek valamely pályára. Azonban én úgy vélekedtem, hogy már eleget tudok, miután Hordoznak egynéhány ódáját hiba nélkül szavalom; Hőmérből pedig 100 6ort. Tudom mikor élt Krisztus, mikor hozták a dohányzást Európába; tudom háromtagú mennyiségnek harmadik hatványát. — Nagy állapot is az különben, mikor markában van az embernek ama bizonyítvány, mely arról tanúskodik, hogy az élet fáján megért. Haza megyek, igy elmélkedem, s bizonyára a vidéken nem lesz tanultabb ember nálamnál. (Később kisült, hogy csak ez a gondolatom volt helyes.) Nem volt többé auctoritása a hosszú pipaszárnak, melynek szivreható caracterét apám kegyessége folytán, — módomban volt tanulmányozhatni. Elhatároztam, hogy élni fogom világomat, itt leszek. Tehát mint tudós férfihoz illik, legelőször is az istállóba mentem. Az ott talált griffeket felcsengőztem, felsallangoztam, s mikor az ostort kezembe véve közéjek cserditettem s a négy pára harmadfél egészséges lábával, megkísérte az ágaskodást: a világ legellenállhatlanabb férfiának tartottam magamat. És ez tán még mindig így tartana, ha a véletlen egy kis intermezzóval sem kedveskedik. Falunkba színészek érkeztek. Én nagy tisztelője voltam a szépművészeteknek, de különösen a szép művésznőknek. Uj vendégeink közt is volt egy angyali lény. — Én pedig, mint a vidék első gavallérja, szoros kötelességemnek tartottam, hogy udvaroljak neki és hogy beleszeressek. Csakhamar őrült lettem s eltökélléssé vált bennem, hogy én a színésznőt elveszem. — Bár uralkodtam már az öregek felett, de midőn kinyilatkoztattam szándékomat, apám az említett pipaszárra hivatkozott. Ha pedig állhatatosan megmaradnék szándékom mellett, ám lássam mit csinálok ama bitang personával, mert ugyan ő miatta meghallhatok éhen. Dúlt arczczal, zilált hajakkal rontottam be egy napon az öreghez. — Apám én nem tűröm e zsarnokságot! — De fiam gondold meg! Családunkat igy meggyalázni. — Látszik mily hátra vannak maradva! kiáltám s keserű gunykaczajjal vetém magam egy székre. — Fiam, a tiszteletet mindég megkövetelem. — Ej! mit nekem tisztelet! — Semmirevaló gaz kölyök! rivalt reám és oly vörös lett mérgében mint a rák. Őszbe csavarodott üstöké, vésztjóslólag állott az ég felé. — Egyik kezében bottal, a másikban korbácsal sietett felém. — Szerencsétlenségemre megjelent anyám. Igen, szerencsétlenségre! mert ha akkor megkapom a magamét, sem te barátom nem unnád magad elbeszélésemen, sem én nem jutok e szomorú epizódjába életemnek. Ezután mégsem mertem többé ellenkezni az öreggel. Egészen megadtam magamat. — Hiába vágtam a bús, életunt képeket, ő hajthatlan maradt. Le voltam győzve. Csak egy út volt még előttem, hogy enyém lehessen az általam annyira imádott hölgy. Kedvesem kezdett az igazgatóra presszót gyakorolni, mert elragadák a tekintetes asszonysági remények. Én nem mertem szóllni imádottamnak, csak vártam a dolgok fejlődését. De óha fátum, ellenem esküdtek az Istenek. A társulat elhatázza, hogy odább áll. S engem ott hagy emésztő tehetetlenségemben. Együtt voltam vele egy délután. — Szép korai nyári délután volt, a nap sütött, tiszta volt az ég, madarak énekeltek, lomb mozgott, patak csörgött, szellő ringatta a virágokat stb. stb. egyszóval a mint szokás egy nyári napot leírni. (Folyt, köv.)