Nyírvidék, 1882 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1882-10-22 / 43. szám
III. évfolyam. Nyíregyháza, 43. szám. Vasárnap, 1882. október hó 22. (SZABOLCSI HIRLAP.) TÁRSADALMI HETILAP. A SZABOLCSMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik heten le in 1; egyszer vasárnapon. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő fölszólamlások l Piringfer János és Jóba, Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debreczeni-utczai 1551. szám) intézendők.g adtatnak el. Hirdetési dijak: Minden négyszer halálozott petit-sor egyszeri közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirdetés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajezár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó-hivatalunkban (nagy-debreczeni-utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. Y. által Budapesten, Hansenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Dorn & Comp által Hamburgban. Egész évre 4 frt. Féle Negyedévre 1 „ A községi jegyző és tanitó uraknak egész évre csak két forint. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől foA kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Előfizetési föltételek: postán vagy helyben házhoz hordva . Egyleti élet Nyíregyházán. Mióta emberek lakják e földtekét, mindig megvolt a társulás, az egyletekké alakulás szükséges volta. E szükségből kifolyólag alakultak az államok is. A történelem azt bizonyítja, hogy mióta az ember a vadság gumójából kibontakozott, azóta mindig úgy jelenik meg a földgömb egyik-másik pontján, mint valamely társaságnak, családi, nemzetségi, községi s állami egyesületnek tagja. A mindennapi élet igazolja, hogy minél magasabb fokára emelkedik a műveltségnek az emberiség, annál rendezettebbek és szilárdabbak azok a társaságok is, amelyekhez az ember tartozik. Ugy van. Az ember természeti ösztönénél, de rendeltetésénél fogva is, társas együttélésre van utalva. Csak a hozzá hasonlók társaságában, az azokkal való folytonos őrülközés és kölcsönös összeműködés által valósíthatja meg az ember az élet czéljait; csak igy fejtheti ki szellemi tehetségeit; igy vetheti meg anyagi jólétének alapját, s teremtheti meg erkölcsi világát. Társulás, egyesülés nélkül nincs czélja az életnek, csak napról napra való tengődés, minden irány, vágy, törekvés és nemesebb ambiczió nélkül. A társulás, az egyesülés szelleme az, ami, a Gondviselés után, összetartja az emberiség családját. E szellem ragyog a haza határainál nagy őrt álló honvéd szuronyainak hegyén; e szellem törli le az árvák, a nyomorultak, a szerencsétlenek könnyeit; e szellem koszorúzza meg a hőst, a költőt a művészt s emel nekik századokra, ezredekre szóló emlékoszlopot; e szellem aczélozza meg a tudományok, a hasznos ismeretek forrásait kutató ifjú izmait és lelkét; e szellem paradicsommá változtatja a sivatag pusztaságot; e szellem őrzi és védi meg a templomok oltártüzét; e szellem emeli ki az embert az állatvilágból és teszi urává a földnek. Minél több társulás jö létre, minél több egylet létesül és áll fenn valamely államban, vagy társadalomban, annál műveltebb és boldogabb az az állam, annál nemesebb és jobb az a társadalom. Az egyesület eszméje sehol sem mutatott fel máig oly nagyszerű eredményeket, mint Angliában. Nem csuda. Ott vert ez eszme legelőbb gyökeret. De ha oly áldás teljes, ha oly üdvadó a társulás, az egyesülés úgy egyes nemzetekre, mint egyes társadalmakra nézve, miért nem karolják fel annak eszméjét melegebben az államok és az államokban levő egyes társadalmi osztályok? Különösen, miért idegenkednek attól a magyar városok? Azért, mert nem bírnak azon fogékonysággal, amely az egyesületek, a társulatok megalakításához szükségeltetik. Azért továbbá, mert nincs meg köztünk a szükséges egyetértés, az általános érdekközösség, mert a kulturális társuláshoz szükséges pénzerővel, legnagyobb mérvben rendelkező elem, osztály, hogy úgy mondjam fáj, még mindig távol tartja magát a nemzet többségétől; még mindig elzárkózik az általános állami czélok valósításától. Ez az, ami megakadályozta eddig nálunk a humanitárius és a közművelődési egyletek szaporodását, és meg fogja akadályozni azt mindaddig, amaz elem hagyományos tendencziájával nem amíg szakít, s megértve a kor követeléseit, be nem iratkozik az egységes magyar állam polgári egyesületébe. íme itt van a nyíregyházai egyleti élet. Nézzük, hogyan állunk e tekintetben? A 3 pénzintézetet kivéve, a többi egylet, társulat csaknem teljesen pangásnak indult néhány év óta. Első helyen említem, mint Nyíregyháza városában a legelső közművelődési társulatot, a harminczas években már virágzott „Műkedvelő társulat"-ot. A függöny már csak nagy ritkán gördül fel, akkor is oly kínnal, hogy a közönség alig várja a súgó utolsó csöngetését. Szervezkedésről, az erők fejlesztéséről, egységes működésről szó sincs. Ott van a „Dalárda", amely a társadalomra nézve ma nincs. Jurányi Hugó halála óta elnémult, hallgat az. A „Felső tiszavidéki gazdasági egylet" még ad ugyan néha-néha életjelt magáról, de mert a jági díjak még végrehajtás útján sem folynak tagbe, nem igen van miben gazdálkodni. Legközelebb a helyett, hogy működési körének kiterjesztése ér idekében tett volna változást alapszabályain, a tagsági díjak beperesítése tekintetében kellett változtatni rajta, s fölterjeszteni megerősítés végett. A „ Terménycsarnok" is igen sokat régi jó hírnevéből. Ma már csak szűk zsákban vesztett mozog. Egy „Mezőgazdasági egylet" is volt keletkezőben Nyíregyházán, de még zsenge korában elverte a közöny jégzápora s a nyíregyházai mezőgazdáknak a magyar nyelvtől való idegenkedése. Igen természetes, hogy Magyarországban csak magyar nyelvű egyletetek és társulatok virágozhatnak, mert Magyarországban csak magyar szaklapok és könyvek jelennek meg. A hazai egyletek pedig csak nem fognak idegen irodalmat pártolni, mint teszik még ma is, a magyar vezetékneveket rohamosan adoptáló izraeliták. Lehetetlen, hogy ne hivatkozzam e helyütt A MYím Kiadó lakás. — Angolból fordította K. S. — — Ugyan mi az oka, hogy mi egy idő óta nem értjük egymást ? — Jaj beh kiálhatatlan ön Bill! Miért nem tud ön oly szellemdús lenni, mint Charles Limb, vagy Clarane Crook? — Talán bizony azok különbek nálamnál? — Minden tekintetben. És ha nem lennénk oly rég és oly jó ismeretségben, bármelyiket szívesebben elfogadnám, mint önt. — Nagyon helyes. Ha kevés vagyok kegyednek, szívesen visszavonulok, tért engedve kedves madarainak. Igen, visszavonulok. Nekem is akad még valaki, aki szívesen lát körében. Lehet, hogy szebbet és jobbat találok, mint . . . — Mint én, nemde ? Hála Istennek , csak rajta ! Én is régen vágytam szakítani, de nem akartam az első lenni. Nem bánom, ha többé nem is látom önt. Tudja! Csak menjen világgá. Nekem nem kell többé soha. — Soha! Hát a holnapi találkozónk a Gilmore Gardenben ? — Önnel többé soha és sehol sem akarok találkozni. Érti? — Értem. És nem fáj szive, midőn igy beszél velem ?! — Szivemben többé nincs önnek helye. — Valóban? — Valóban ! — Legyen hát ugy, mint kegyed akarja. Mi többé nem látjuk egymást. De ne feledje, miként bánt velem. Én nem fogom feledni. — Mehet, amerre akar. Elég széles az út és nagy a világ. — Isten kegyeddel Nellit Ismétlem, hogy engem többé soha sem lát. Megyek messze, messze nyugatra. Nelli mitsem felelt a távozó ifjú utolsó szavaira. Straw Bill, így hívták az ifjút, mig a parkból kifelé haladt, többször visszatekintett az előtte még mindig kedves Nellire , de ez gondolni sem látszott vele, hanem makacsul és daczosan tartott a lakház felé. Straw Bill, nem épen aggály nélkül a népes avenának vette útját. Épen Szent Bálint napja volt. Szent Bálint napján szokás A . . . ban, hogy a jó, vagy kevésbé ismerősök, tréfás képeket küldenek egymásnak. Ily képek e napon nagy választásban kaphatók a könyv- és papírkereskedésekben. Hősünk, a csalódott Straw, kényszer-sétája közben, megpillant az egyik kirakatban egy Szent Bálint napi köszöntőt, amely az ő lelki töprengéseivel igen nagy öszhangzatban látszott lenni. A kép egy nagy és igen pirosra kifestett szívet ábrázolt, a szirén e felirattal »Tolet« (kiadó). Straw gyorsan határozott, bement a könyvkereskedésbe és megvette a képet, borítékba tette, megszímezte, s az ajtó előtti lámpaoszlopon levő postaládácskába dobta. A Houston Street 119-edik számú ház második emeleti lakosztályának parlourjában gondolatokba merülve pihen a szép Nelli egy hintaszékben. Az ablaknál atyja ül és olvassa a »Ledger« halálozási rovatát, czipője talpával nézve ki az ablakon angolosan, egyet mozdul, azután lanyhán leejti a hírlapot Néha-néha kezéből a szőnyegre s hatalmasakat ásít, angolosan , mutogatva ritka fogait. — Nos Nelli!? — szólalt meg végre. — Igen papa! — feleli Nelli, hogy figyelmét jelezze papájának. — Szavamra mondom! ... Az ördögbe is . . . — Oh ne beszélj papa! Kérlek én az egészről mitsem akarok tudni. Azt hiszed, hogy Bill csakugyan elhagyott bennönket ? — Azt papa, — válaszolt Nelli síró hangon, zokogásba törve ki, szemeit kendőjével törölgetve. — Hát ez már micsoda ? — förmedt az atya leányára. — Tudod, hogy mindent eltűrök inkább, csak sírást nem. Azt nem szenvedhetem. Apám nem egyszer törte össze csontjait a gyakori építész volt esések következtében. Olyan volt az egész ember, mint az ezer darabból összerakott cremónai hegedű. Hányszor hozták haza félholtan, még sem volt szabad felette sírni. Én is ugy vagyok a sírással. Apámtól örököltem Nem szenvedhetem a könyeket. Képesnek érzem magamat egy vérfolyamon keresztül úszni. Vész, vihar, menydörgés, tűzvész, árvíz, tengeri vihar, nem képesek engem megfélemlíteni. Rettenthetlen vagyok, mint apám volt. Láttam, mikor a »Thunderer« felrobbant. Harminczkét tengerész közül csak 3 embernyi emberi roncsot tudtak összeszedni. A nagy Pitt úgy vágódott a falhoz, hogy Buddingnak sem lehetett volna összeszedni, de én nem rettentem meg. Miért? mert . . . nem sírt. S itt roppant elragadtatásában még annyit tett elbeszéléséhez, mégpedig egészen vidám hangulattal: Én még rá kiáltottam, holla Pitt! De ő nem felelt. Az öreg ez alatt egészen tűzbe jött. — Az én jelszavam, — folytatá hévvel, — bizni és nem félni; de legkivált nem sirni. Különben is a sírás nem emberi dolog; ha pedig az, akkor a laggyarlóba. Washington Mártha asszony volt és soha sem sírt. Azért ünneplik meg emlékét, most is minden évben. Mivel pedig ez érvek Nelli kétkedését igen nagy mérvben fokozták: félbeszakította atyját és kérte, hogy inkább mással igyekezzék őt szórakoztatni. — Jól van ! — mormogá a vén angol — ha megígéred, hogy nem sírsz, abban hagyom beszédemet és másra gyújtok. Nelli megígérte. (Vége következik )