Nyírvidék, 1882 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1882-10-22 / 43. szám

III. évfolyam. Nyíregyháza, 43. szám. Vasárnap, 1882. október hó 22. (SZABOLCSI HIRLAP.) TÁRSADALMI HETILAP. A SZABOLCSMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik heten le in 1; egyszer vasárnapon. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő fölszólamlások l Pirin­gfer János és Jóba, Elek­ kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debre­czeni-utczai 1551. szám) intézendők.­g adtatnak el. Hirdetési dijak: Minden négyszer halálozott petit-sor egyszeri közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirde­tés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajezár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó-hivatalunkban (nagy-debreczeni-utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. Y. által Budapesten, Hansenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Dorn & Comp által Hamburgban. Egész évre 4 frt. Féle Negyedévre 1 „ A községi jegyző és tanitó uraknak egész évre csak két forint. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek bekü­ldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fo­A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Előfizetési föltételek: postán vagy helyben házhoz hordva . Egyleti élet Nyíregyházán. Mióta emberek lakják e földtekét, mindig meg­volt a társulás, az egyletekké alakulás szükséges volta. E szükségből kifolyólag alakultak az államok is. A történelem azt bizonyítja, hogy mióta az­ em­ber a vadság gumójából kibontakozott, azóta min­dig úgy jelenik meg a földgömb egyik-másik pont­ján, mint valamely társaságnak, családi, nemzetségi, községi s állami egyesületnek tagja. A minden­napi élet igazolja, hogy minél magasabb fokára emelke­dik a műveltségnek az emberiség, annál rendezet­tebbek és szilárdabbak azok a társaságok is, ame­lyekhez az ember tartozik. Ugy van. Az ember természeti ösztönénél, de rendeltetésénél fogva is, társas együttélésre van utalva. Csak a hozzá hasonlók társaságában, az azokkal való folytonos őrülközés és kölcsö­nös összeműködés által valósíthatja meg az em­ber az élet czéljait; csak igy fejtheti ki szellemi tehetségeit; igy vetheti meg anyagi jólétének alap­ját, s teremtheti meg erkölcsi világát. Társulás, egyesülés nélkül nincs czélja az életnek, csak nap­ról napra való tengődés, minden irány, vágy, tö­rekvés és nemesebb ambiczió nélkül. A társulás, az egyesülés szelleme az, ami, a Gondviselés után, összetartja az emberiség családját. E szellem ragyog a haza határainál nagy őrt álló honvéd szuronyainak hegyén; e szellem törli le az árvák, a nyomorultak, a szerencsétlenek kön­­nyeit; e szellem koszorúzza meg a hőst, a költőt a művészt s emel nekik századokra, ezredekre szóló emlékoszlopot; e szellem aczélozza meg a tudomá­nyok, a hasznos ismeretek forrásait kutató ifjú iz­mait és lelkét; e szellem paradicsommá változtatja a sivatag pusztaságot; e szellem őrzi és védi meg a templomok oltár­tüzét; e szellem emeli ki az em­bert az állatvilágból és teszi urává a földnek. Minél több társulás jö létre, minél több egy­let létesül és áll fenn valamely államban, vagy társadalomban, annál műveltebb és boldogabb az az állam, annál nemesebb és jobb az a társadalom. Az egyesület eszméje sehol sem mutatott fel máig oly nagyszerű eredményeket, mint Angliában. Nem csuda. Ott vert ez eszme legelőbb gyökeret. De ha oly áldás teljes, ha oly üdvadó a társulás, az egyesülés úgy egyes nemzetekre, mint egyes társadalmakra nézve, miért nem karolják fel annak eszméjét melegebben az államok és az államokban levő egyes társadalmi osztályok? Külö­nösen, miért idegenkednek attól a magyar vá­rosok? Azért, mert nem bírnak azon fogékonyság­gal, amely az egyesületek, a társulatok megalakí­tásához szükségeltetik. A­zért továbbá, mert nincs meg köztünk a szükséges egyetértés, az általános érdekközösség, mert a kulturális társuláshoz szüksé­ges pénzerővel, legnagyobb mérvben rendelkező elem, osztály, hogy úgy mondjam fáj, még mindig távol tartja magát a nemzet többségétől; még mindig elzárkózik az általános állami czélok valósításától. Ez az, ami megakadályozta eddig nálunk a huma­nitárius és a közművelődési egyletek szaporodását, és meg fogja akadályozni azt mindaddig, amaz elem hagyományos tendencziájával nem amíg sza­kít, s megértve a kor követeléseit, be nem iratko­zik az egységes magyar állam polgári egyesü­letébe. íme itt van a nyíregyházai egyleti élet. Néz­zük, hogyan állunk e tekintetben? A 3 pénzintézetet kivéve, a többi egylet, tár­sulat csaknem teljesen pangásnak indult néhány év óta. Első helyen említem, mint Nyíregyháza váro­sában a legelső közművelődési társulatot, a har­minczas években már virágzott „Műkedvelő társu­lat"-ot. A függöny már csak nagy ritkán gördül fel, akkor is oly kínnal, hogy a közönség alig várja a súgó utolsó csöngetését. Szervezkedésről, az erők fejlesztéséről, egységes működésről szó sincs. Ott van a „Dalárda", amely a társadalomra nézve ma nincs. Jurányi Hugó halála óta elnémult, hallgat az. A „Felső tiszavidéki gazdasági egylet" még ad ugyan néha-néha életjelt magáról, de mert a jági díjak még végrehajtás útján sem folynak tag­be, nem igen van miben gazdálkodni. Legközelebb a helyett, hogy működési körének kiterjesztése ér­ i­­dekében tett volna változást alapszabályain, a­ tag­sági díjak beperesítése tekintetében kellett vál­toztatni rajta, s fölterjeszteni megerősítés végett. A „ Terménycsarnok" is igen sokat régi jó hírnevéből. Ma már csak szűk zsákban vesztett mozog. Egy „Mezőgazdasági egylet" is volt keletke­zőben Nyíregyházán, de még zsenge korában elverte a közöny jégzápora s a nyíregyházai mezőgazdák­nak a magyar nyelvtől való idegenkedése. Igen ter­mészetes, hogy Magyarországban csak magyar nyel­vű egyletetek és társulatok virágozhatnak, mert Magyarországban csak magyar szaklapok és köny­vek jelennek meg. A hazai egyletek pedig csak nem fognak idegen irodalmat pártolni, mint teszik még ma is, a magyar vezetékneveket rohamosan adoptáló izraeliták. Lehetetlen, hogy ne hivatkozzam e helyütt A­ MYím Kiadó lakás. — Angolból fordította K. S. — — Ugyan mi az oka, hogy mi egy idő óta nem értjük egymást ? — Jaj beh kiálhatatlan ön Bill! Miért nem tud ön oly szellemdús lenni, mint Charles Limb, vagy Clarane Crook? — Talán bizony azok különbek nálamnál? — Minden tekintetben. És ha nem lennénk oly rég és oly jó ismeretségben, bármelyiket szívesebben el­fogadnám, mint önt. — Nagyon helyes. Ha kevés vagyok kegyednek, szívesen visszavonulok, tért engedve kedves madarainak. Igen, visszavonulok. Nekem is akad még valaki, aki szí­vesen lát körében. Lehet, hogy szebbet és jobbat talá­lok, mint . . . — Mint én, nemde ? Hála Istennek , csak rajta ! Én is régen vágytam szakítani, de nem akartam az el­ső lenni. Nem bánom, ha többé nem is látom önt. Tud­ja! Csak menjen világgá. Nekem nem kell többé soha. — Soha! Hát a holnapi találkozónk a Gilmore Gardenben ? — Önnel többé soha és sehol sem akarok talál­kozni. Érti? — Értem. És nem fáj szive, midőn igy beszél velem ?! — Szivemben többé nincs önnek helye. — Valóban? — Valóban ! — Legyen hát ugy, mint kegyed akarja. Mi többé nem látjuk egymást. De ne feledje, miként bánt velem. Én nem fogom feledni. — Mehet, amerre akar. Elég széles az út és nagy a világ. — Isten kegyeddel Nellit Ismétlem, hogy engem többé soha sem lát. Megyek mes­sze, messze nyugatra. Nelli mitsem felelt a távozó ifjú utolsó szavaira. Straw Bill, így hívták az ifjút, mig a parkból ki­felé haladt, többször visszatekintett az előtte még min­dig kedves Nellire , de ez gondolni sem látszott vele, ha­nem makacsul és daczosan tartott a lakház felé. Straw Bill, nem épen aggály nélkül a népes ave­nának vette útját. Épen Szent Bálint napja volt. Szent Bálint napján szokás A . . . ban, hogy a jó, vagy kevésbé ismerősök, tréfás képeket küldenek egymás­nak. Ily képek e napon nagy választásban kaphatók a könyv- és papírkereskedésekben. Hősünk, a csalódott Straw, kényszer-sétája köz­ben, megpillant az egyik kirakatban egy Szent Bálint napi köszöntőt, amely az ő lelki töprengéseivel igen nagy öszhangzatban látszott lenni. A kép egy nagy és igen pirosra kifestett szívet ábrázolt, a szirén e felirattal »To­let« (kiadó). Straw gyorsan határozott, bement a könyvkereskedésbe és megvette a képet, borítékba tette, megszímezte, s az ajtó előtti lámpa­oszlopon levő posta­ládácskába dobta. A Houston Street 119-edik számú ház második emeleti lakosztályának parlourjában gondolatokba merül­ve pihen a szép Nelli egy hinta­székben. Az ablaknál atyja ül és olvassa a »Ledger« halálozási rovatát, czipő­je talpával nézve ki az ablakon angolosan, egyet mozdul, azután lanyhán leejti a hírlapot Néha-néha kezéből a szőnyegre s hatalmasakat ásít, angolosan , mutogatva ritka fogait. — Nos Nelli!? — szólalt meg végre. — Igen papa! — feleli Nelli, hogy figyelmét je­lezze papájának. — Szavamra mondom! ... Az ördögbe is . . . — Oh ne beszélj papa! Kérlek én az egészről mitsem akarok tudni. Azt hiszed, hogy Bill csakugyan elhagyott ben­nönket ? — Azt papa, — válaszolt Nelli síró hangon, zo­kogásba törve ki, szemeit kendőjével törölgetve. — Hát ez már micsoda ? — förmedt az atya leányára. — Tudod, hogy mindent eltűrök inkább, csak sírást nem. Azt nem szenvedhetem. Apám nem egyszer törte össze csontjait a gyakori építész volt­ esések kö­vetkeztében. Olyan volt az egész ember, mint az ezer darabból összerakott cremónai hegedű. Hányszor hozták haza félholtan, még sem volt szabad felette sírni. Én is ugy vagyok a sírással. Apámtól örököltem Nem szen­vedhetem a könyeket. Képesnek érzem magamat egy vérfolyamon keresztül úszni. Vész, vihar, menydörgés, tűzvész, árvíz, tengeri vihar, nem képesek engem meg­félemlíteni. Rettenthetlen vagyok, mint apám volt. Lát­tam, mikor a »Thunderer« felrobbant. Harminczkét ten­gerész közül csak 3 embernyi emberi roncsot tudtak összeszedni. A nagy Pitt úgy vágódott a falhoz, hogy Buddingnak sem lehetett volna összeszedni, de én nem ret­tentem meg. Miért? mert . . . nem sírt. S itt rop­pant elragadtatásában még annyit tett elbeszéléséhez, mégpedig egészen vidám hangulattal: Én még rá ki­áltottam, holla Pitt! De ő nem felelt. Az öreg ez alatt egészen tűzbe jött. — Az én jelszavam, — folytatá hévvel, — bizni és nem félni; de legkivált nem sirni. Különben is a sí­rás nem emberi dolog; ha pedig az, akkor a laggyar­lóba. Washington Mártha asszony volt és soha sem sírt. Azért ünneplik meg emlékét, most is minden évben. Mivel pedig ez érvek Nelli kétkedését igen nagy mérvben fokozták: félbeszakította atyját és kérte, hogy inkább mással igyekezzék őt szórakoztatni. — Jól van ! — mormogá a vén angol — ha meg­ígéred, hogy nem sírsz, abban hagyom beszédemet és másra gyújtok. Nelli megígérte. (Vége következik )

Next