Nyírvidék, 1882 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1882-09-17 / 38. szám

III. évfolyam. Nyiregyháza, 38. szám. Vasárnap, 1882. szeptember hó 17. (SZABOLCSI HÍRLAP.) TÁRSADALMI HETILAP. A SZABOLCSMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. M­­egjelenik: hetenkint egyszer vasárnapon. Előfizetési föltételek : postán vagy helyben házhoz hordva: Egész évre 4 frt. 2. Negyedévre 1 „ A községi jegyző és tanitó uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő fölszólamlások Piringer János és Jóba Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debre­czeni­ utcza 1551. szám) intézendők. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fo­gadtatnak el. A kéziratok csak világos kivánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Hirdetési­­ lijak: Minden négyszer halálozott petit-sor egyszer közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirde­tés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 kr ajezár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (nagy-debreczeni­ utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten. Hansenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Dorn & Camp által Hamburgban. Nyíregyháza, szeptember hó 15. A „Nyírvidék” ez idei 33-dik számában egy oly életrevaló eszme, illetőleg czikk-sorozat­ indult meg, „Pusztulunk veszünk" czim alatt, miszerint lehetetlen azt továbbra is kellő figyelemre nem méltatni, s azt, nagy horderejénél fogva, hazafias társadalmi szempontból tovább nem folytatni. Azt hiszem, mikép meg fogja engedni czikk tisztelt írója, hogy eszméjét, — ugyanazon ama ha­zafias szellemből, aminőben ő irta, kiindulva, a ma­gyar nemzet társadalmi és nemzeti létérdekei iránti figyelemből, — tovább fejleszteni megkísérlem. Tagadhatlan, hogy kevesen vagyunk annyira, hogy, miként a legnagyobb magyar monda: „még az apagyilkosnak is meg kellene bocsátanunk." S az még nem elég, hogy ennek tudata oly nagy mérvben nehezül lelkünkre, hanem tapasztalnunk kell azt is, hogy még saját polgártársaink közöl is sokan bűnként hányják azt szemünkre, igyekezvén magukat elvonni a magyar elem létszámának sza­porításától. És e vád súlya annál nehezebb és fájóbb lesz valaha, mert épen testvér­kezek mérik ránk eme nehéz csapásokat. Hogy ez melyik test­véráramlat ? a világeseményeket figyelemmel hazafi, bizon­nyal tudni fogja, de azt merem kisérő állí­tani, hogy egyáltalában nem az a faj, amely a legújabb időben a legelitéletebb ellenségnek tüntet­tetik fel egynehánynak esetleges bűne miatt. Egé­szen más fajjal állunk tehát szemben e tekintetben. Majd kitalálja azt a hazafias kormány s az éber országgyűlés, akiknek hazafiasságukban, nemzeti szempontból, kételkedni nem lehet okunk. Tehát mondom, nemzeti társadalmi nézpontból kívánom tovább vezetni a „Pusztulunk veszünk" czímű czikk­sorozat írója által fölvetett eszmét. Czikkező a nemzet elsatnyulása feletti keser­vét, egyelőre a sorozások eredménytelenségében ta­lálja indokoltnak; pedig tudhatja s tudja is bizon­­nyal, hogy az ily katona-állítások, mint a minő mai társadalmi helyzetünkben dívik, egy túlfeszí­tett factuma az államok politikai fennmaradhatásá­nak. Nem az a fő tehát a tisztelt czikkező szerint, hogy minél többen legyünk magyarok, hanem az, hogy minél több katonát állíthassunk ki. Előtte csak az a feltűnő, hogy kevés katonának való ifjaink vannak. Pedig tudhatná, hogy ha minden ifjú al­kalmasnak találtatnék, valamennyi besoroztatnék a mai katonai törvények értelmében. De erről itt nem lehet beszélni, az ide vonatkozó törvényt re­spektálnunk kell. Míg a nemzet fölött uralgó állam­férfiak be nem látják a más orvoslat szükségessé­gét, bízzuk ezt is reájuk. Bizon­nyal nem fognak megfeledkezni a nemzet fenmaradását biztosító in­tézmények létesítéséről. Czikkező leginkább a testi táplálkozásra vo­natkozó rosz étkezési anyagok, vagyis a rosz ét­kek és italok élvezetében, továbbá a körorvosi intézmény szervezetlenségében keresi a szaporát­lanság okait. Botond és Lehel alakjait többé, fájda­lom, fel nem találjuk egymásban. Ez meghaladott állapot. Avagy nem látja és tapasztalja czikkező, hogy jelen korunkban is, a természet legmostoháb­ban táplálkozó gyermekeiből telik ki a kényszerí­tett katona-contingens ? A természet ezen gyer­mekei nem válogathatnak a legjobb ételek és ita­lok közt; szüleik nem rendezhetnek számukra Lu­cullusi ebédeket. A czikkező gusztusához mért egészséges ételeket és italokat csakis nagy, előkelő házaknál lehet kiállítani, hogy ezek folytán erős, robustus s a katonai teendőkre képes fiuk születhes­senek. Ezek szerint tehát nem a rosz ételek és ita­lok, milyeket czikkező gondol, okai a nemzet sat­nyulásának, hanem az ételek és italok mérték feletti használata. Ez már inkább lehetséges. Mert a legjobb étel és ital élvezete is lehet az egész­ségre nézve oly káros, hogy abból halál következ­h­etik be. Ezt tudom az orvosok, mint szakértők sem vonnák kétségbe. Nem áll tehát az ő ember­vagy világgyűlölet szemüvegén át megfigyelt állí­tás, hogy nemzeti elsatnyulásunknak, általában rosz ételek és italok volnának az okai. A rosz éte­­­lek és italok magukban nem ártanak, ha­nem mér­gesek és ha mérték felett nem használtatnak. Az éhes embernek a rosz étel és ital is csak sokat ne adjanak belőle, sőt jobban jól esik, esik és egészségesebb tőle, mint a torkig struez-velőben lakmározó s olympi nectárban úszó dőzsölőnek ebédje. Mert azt egyáltalában nem tes­szük fel, a leggonoszabb emberi elfogultságokban sem, hogy bizonyos, czikkező által a házfalak mögé állított méregkeverők mérget is áruljanak ételeikben és italaikban. Higgje el czikkező úr, hogy nem a gyanúsított rosz étkek és italok kiszolgáltatásában, s a körorvosi intézmény életrevalótlanságában nem is hogy „pusztulunk, veszünk" , hanem egészen rejlik, más politikai és fizikai okokban, amelyeknek vitatása e szerény társadalmi lap megszorított keretén kívül esvén, azokat itt nem szellőztethetem. Van erre czikkező urnák tehetsége, találja ki­ tovább, s bizonyára ki fogja találni. Gondolkozzék csak elfogult ne legyen és ne igyekezzék más lenni, csak em­ber. Így azután okvetlen más fejleményekre jut­ különben nagyon tisztelt hazafias nézete. Még egyet. Igyekezzék a községi és ne a nagyvárosi élet titkaiba pillantani. Figyelje meg a munkás és munka­adó közötti társadalmi nagy kérdést. Higgje­n el, egészen más bajokat fog felfedezni: a nemzeti és emberiségi elsatnyulás okaira nézve. A viszontlátásig! ....ez.... A „NYIRVIDÉK" TÁRCZÁJA. Szerettelek . . . Szerettelek, szeretlek most is, 1 M Mint e világon senki mást ! Habár nem nyerek szép szemedből Jövőmre semmi biztatást. Szerettelek, szeretlek most is, Te vagy örömöm . . . mindenem ! . . . Nélküled ah­­ e földi élet Oly rideg... oly kihalt nekem ! Szerettelek, szeretlek most is,­ Túrok értted gúnyt, megvetést; Eltitkolom békén előtted, Ha tán ez olykor bánt... emészt. Szerettelek, szeretlek most is, Lemondani rólad nem tudok : Szerelmedért, lányka, epedek, De koldulni : sohasem fogok ! Paál Gyula: A tanév elején. (Vázlat­a, pataki diákéletből.) »A kolbász is elfogy, akármilyen hosszú. — írja valahol Arany, s ennek a lex fundamentálisnak bizony az iskolai év is kérlelhetlen szigorúsággal alá van vetve Elfogy és megújul a maga idejében rendesen, mint a hold. Elfogy az, akár­mily hosszú. Pedig a tanév meg­lehetős hosszú; emellett nem egy-két nebuló keserves verejték izzadással tett már és fog tenni apostoli bizony­ságot. De hiában fogy el, megújul az ismét, akármily borongós is az időjárás, s akármily édes volt a vakáczió Mint éj a nappalt, ború a derűt, telet a tavasz: úgy váltja fel a szurkolást a teljes megnyugovás, a ked­ves szünidő, ezt ismét a deligenczia. A diligentia nem valami egyenes arányban áll a vaká­czióval extensitására nézve, azt már jól tudja a legegyü­gyűbb muzsafi is. Mint a száraz tengerben, úgy a vaká­czió a diligentiák tömegében csak egy kis szigetet, de valóságos várt képez. Az apostolok sem fogadták olyan egyenlő, kész lélekkel a szentlélek kitöltetését, mint amily közöröm­mel s általános lelkesedéssel veszik minden időben a muzsasereg minden egyes tagjai a nagy vakácziót, az aratási szünidőt. Most is így volt legközelebb. Már minden muzsafi önmegelégedéssel tekint vissza a szün­idő előtt megfutott pályájára, melyen, ha örömvirágok nyíltak is számára, de a tüskék szurdalásaiból is bizo­nyára bőven kikapta osztályrészét, s reményteljesen néz a beállott új tanév elé. Nem lesz talán egészen érdektelen ránk nézve sem­ az uj tanév elején egy pár pillantást vetni a diákéletre s arról egy kis karczolatot nagyjából papírra vetni, hiszen a papír ugy is érzéketlen, sokat megtűr. Mint olvasóim közül többen talán tudják is, minden valamire való kollégium tagjai, nem iskolai rendszabályok alapján ugyan, hanem mégis nagyon természetes osztá­lyozási úton, külső színezet, s a tudományok alsóbb vagy magasabb fokozatának tanulása szerint, két csoportra különíthetők, még­pedig igen magas válaszfallal, diákra és mendikánsra. Helyes értelemben definiálhatunk így is: diák azon individuum, aki a legáczióba járásra hiva­talosan képesítve van; mendikánsok pedig a többiek mindnyájan, akik a legátusi functiora képtelenek. A diák hivatalos ornatusának — ünnepre menetel­kor — kiegészítője a mendikáns; e nélkül egy köteles­ségét jól tudó legátust még képzelni is vakmerőség. A diákok és mendikánsok ismét a szerint, amint a városon vagy benn a kollégiumban laknak s tengődnek, újra két részre várnak : városiakra és konviktistákra. E különbség azonban nem valami erős válaszfalat emel föl a két fél között, s gyakran megtörténik, hogy a városi és konviktista mendikánsok néhányan a legszilárdabb véd-és dac­-szövetségre lépnek egymással valamely közös ellenségüknek, legyen az bármi fajú mendikáns, alatto­mos megtépászására. A városi és konviktusi tanulók között a legélesebb különbséget a kenyér képezi, ugyanis amazok marczit, emezek brugót esznek. Honnan vette e két sajátszerű elnevezés eredetét ? arról határozott felvilágosítást adni nem kísérlem meg, amennyiben annak megfejtése az ős­kor mesés homályában vész el, ami fennmaradt is róla, a krónikában megírva nincsen, csak a szájhagyomány adta át az utódoknak; a diák szájhagyomány pedig nem igen méltó arra, hogy nyomdafesték által nyerjen állandó­ságot. A kétféle kenyérre nézve az képezi a legnagyobb furcsaságot, hogy a városi fogyasztó közönség a maga marcziját nem szereti ugy, mint a konviktisták brugóját s ezek viszont. Már ez vérében van a legutolsó m­endi­kánsnak is. Ennek okát én azon mindenesetre axiómát rejtő mondásban szeretem keresni, s azt hiszem meg is találom, hogy »varietas delectat.” Igy állván a dolog, nagyon világos, hogy a diák­társadalom összetartó köte­lékei között, a marczinak és brugónak nem épen utolsó szerep jutott osztályrészül.

Next