Nyírvidék, 1882 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1882-09-17 / 38. szám
III. évfolyam. Nyiregyháza, 38. szám. Vasárnap, 1882. szeptember hó 17. (SZABOLCSI HÍRLAP.) TÁRSADALMI HETILAP. A SZABOLCSMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik: hetenkint egyszer vasárnapon. Előfizetési föltételek : postán vagy helyben házhoz hordva: Egész évre 4 frt. 2. Negyedévre 1 „ A községi jegyző és tanitó uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő fölszólamlások Piringer János és Jóba Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debreczeni utcza 1551. szám) intézendők. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kivánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Hirdetési lijak: Minden négyszer halálozott petit-sor egyszer közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirdetés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 kr ajezár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (nagy-debreczeni utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten. Hansenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Dorn & Camp által Hamburgban. Nyíregyháza, szeptember hó 15. A „Nyírvidék” ez idei 33-dik számában egy oly életrevaló eszme, illetőleg czikk-sorozat indult meg, „Pusztulunk veszünk" czim alatt, miszerint lehetetlen azt továbbra is kellő figyelemre nem méltatni, s azt, nagy horderejénél fogva, hazafias társadalmi szempontból tovább nem folytatni. Azt hiszem, mikép meg fogja engedni czikk tisztelt írója, hogy eszméjét, — ugyanazon ama hazafias szellemből, aminőben ő irta, kiindulva, a magyar nemzet társadalmi és nemzeti létérdekei iránti figyelemből, — tovább fejleszteni megkísérlem. Tagadhatlan, hogy kevesen vagyunk annyira, hogy, miként a legnagyobb magyar monda: „még az apagyilkosnak is meg kellene bocsátanunk." S az még nem elég, hogy ennek tudata oly nagy mérvben nehezül lelkünkre, hanem tapasztalnunk kell azt is, hogy még saját polgártársaink közöl is sokan bűnként hányják azt szemünkre, igyekezvén magukat elvonni a magyar elem létszámának szaporításától. És e vád súlya annál nehezebb és fájóbb lesz valaha, mert épen testvérkezek mérik ránk eme nehéz csapásokat. Hogy ez melyik testvéráramlat ? a világeseményeket figyelemmel hazafi, bizonnyal tudni fogja, de azt merem kisérő állítani, hogy egyáltalában nem az a faj, amely a legújabb időben a legelitéletebb ellenségnek tüntettetik fel egynehánynak esetleges bűne miatt. Egészen más fajjal állunk tehát szemben e tekintetben. Majd kitalálja azt a hazafias kormány s az éber országgyűlés, akiknek hazafiasságukban, nemzeti szempontból, kételkedni nem lehet okunk. Tehát mondom, nemzeti társadalmi nézpontból kívánom tovább vezetni a „Pusztulunk veszünk" czímű czikksorozat írója által fölvetett eszmét. Czikkező a nemzet elsatnyulása feletti keservét, egyelőre a sorozások eredménytelenségében találja indokoltnak; pedig tudhatja s tudja is bizonnyal, hogy az ily katona-állítások, mint a minő mai társadalmi helyzetünkben dívik, egy túlfeszített factuma az államok politikai fennmaradhatásának. Nem az a fő tehát a tisztelt czikkező szerint, hogy minél többen legyünk magyarok, hanem az, hogy minél több katonát állíthassunk ki. Előtte csak az a feltűnő, hogy kevés katonának való ifjaink vannak. Pedig tudhatná, hogy ha minden ifjú alkalmasnak találtatnék, valamennyi besoroztatnék a mai katonai törvények értelmében. De erről itt nem lehet beszélni, az ide vonatkozó törvényt respektálnunk kell. Míg a nemzet fölött uralgó államférfiak be nem látják a más orvoslat szükségességét, bízzuk ezt is reájuk. Bizonnyal nem fognak megfeledkezni a nemzet fenmaradását biztosító intézmények létesítéséről. Czikkező leginkább a testi táplálkozásra vonatkozó rosz étkezési anyagok, vagyis a rosz étkek és italok élvezetében, továbbá a körorvosi intézmény szervezetlenségében keresi a szaporátlanság okait. Botond és Lehel alakjait többé, fájdalom, fel nem találjuk egymásban. Ez meghaladott állapot. Avagy nem látja és tapasztalja czikkező, hogy jelen korunkban is, a természet legmostohábban táplálkozó gyermekeiből telik ki a kényszerített katona-contingens ? A természet ezen gyermekei nem válogathatnak a legjobb ételek és italok közt; szüleik nem rendezhetnek számukra Lucullusi ebédeket. A czikkező gusztusához mért egészséges ételeket és italokat csakis nagy, előkelő házaknál lehet kiállítani, hogy ezek folytán erős, robustus s a katonai teendőkre képes fiuk születhessenek. Ezek szerint tehát nem a rosz ételek és italok, milyeket czikkező gondol, okai a nemzet satnyulásának, hanem az ételek és italok mérték feletti használata. Ez már inkább lehetséges. Mert a legjobb étel és ital élvezete is lehet az egészségre nézve oly káros, hogy abból halál következhetik be. Ezt tudom az orvosok, mint szakértők sem vonnák kétségbe. Nem áll tehát az ő embervagy világgyűlölet szemüvegén át megfigyelt állítás, hogy nemzeti elsatnyulásunknak, általában rosz ételek és italok volnának az okai. A rosz ételek és italok magukban nem ártanak, hanem mérgesek és ha mérték felett nem használtatnak. Az éhes embernek a rosz étel és ital is csak sokat ne adjanak belőle, sőt jobban jól esik, esik és egészségesebb tőle, mint a torkig struez-velőben lakmározó s olympi nectárban úszó dőzsölőnek ebédje. Mert azt egyáltalában nem tesszük fel, a leggonoszabb emberi elfogultságokban sem, hogy bizonyos, czikkező által a házfalak mögé állított méregkeverők mérget is áruljanak ételeikben és italaikban. Higgje el czikkező úr, hogy nem a gyanúsított rosz étkek és italok kiszolgáltatásában, s a körorvosi intézmény életrevalótlanságában nem is hogy „pusztulunk, veszünk" , hanem egészen rejlik, más politikai és fizikai okokban, amelyeknek vitatása e szerény társadalmi lap megszorított keretén kívül esvén, azokat itt nem szellőztethetem. Van erre czikkező urnák tehetsége, találja ki tovább, s bizonyára ki fogja találni. Gondolkozzék csak elfogult ne legyen és ne igyekezzék más lenni, csak ember. Így azután okvetlen más fejleményekre jut különben nagyon tisztelt hazafias nézete. Még egyet. Igyekezzék a községi és ne a nagyvárosi élet titkaiba pillantani. Figyelje meg a munkás és munkaadó közötti társadalmi nagy kérdést. Higgjen el, egészen más bajokat fog felfedezni: a nemzeti és emberiségi elsatnyulás okaira nézve. A viszontlátásig! ....ez.... A „NYIRVIDÉK" TÁRCZÁJA. Szerettelek . . . Szerettelek, szeretlek most is, 1 M Mint e világon senki mást ! Habár nem nyerek szép szemedből Jövőmre semmi biztatást. Szerettelek, szeretlek most is, Te vagy örömöm . . . mindenem ! . . . Nélküled ah e földi élet Oly rideg... oly kihalt nekem ! Szerettelek, szeretlek most is, Túrok értted gúnyt, megvetést; Eltitkolom békén előtted, Ha tán ez olykor bánt... emészt. Szerettelek, szeretlek most is, Lemondani rólad nem tudok : Szerelmedért, lányka, epedek, De koldulni : sohasem fogok ! Paál Gyula: A tanév elején. (Vázlata, pataki diákéletből.) »A kolbász is elfogy, akármilyen hosszú. — írja valahol Arany, s ennek a lex fundamentálisnak bizony az iskolai év is kérlelhetlen szigorúsággal alá van vetve Elfogy és megújul a maga idejében rendesen, mint a hold. Elfogy az, akármily hosszú. Pedig a tanév meglehetős hosszú; emellett nem egy-két nebuló keserves verejték izzadással tett már és fog tenni apostoli bizonyságot. De hiában fogy el, megújul az ismét, akármily borongós is az időjárás, s akármily édes volt a vakáczió Mint éj a nappalt, ború a derűt, telet a tavasz: úgy váltja fel a szurkolást a teljes megnyugovás, a kedves szünidő, ezt ismét a deligenczia. A diligentia nem valami egyenes arányban áll a vakáczióval extensitására nézve, azt már jól tudja a legegyügyűbb muzsafi is. Mint a száraz tengerben, úgy a vakáczió a diligentiák tömegében csak egy kis szigetet, de valóságos várt képez. Az apostolok sem fogadták olyan egyenlő, kész lélekkel a szentlélek kitöltetését, mint amily közörömmel s általános lelkesedéssel veszik minden időben a muzsasereg minden egyes tagjai a nagy vakácziót, az aratási szünidőt. Most is így volt legközelebb. Már minden muzsafi önmegelégedéssel tekint vissza a szünidő előtt megfutott pályájára, melyen, ha örömvirágok nyíltak is számára, de a tüskék szurdalásaiból is bizonyára bőven kikapta osztályrészét, s reményteljesen néz a beállott új tanév elé. Nem lesz talán egészen érdektelen ránk nézve sem az uj tanév elején egy pár pillantást vetni a diákéletre s arról egy kis karczolatot nagyjából papírra vetni, hiszen a papír ugy is érzéketlen, sokat megtűr. Mint olvasóim közül többen talán tudják is, minden valamire való kollégium tagjai, nem iskolai rendszabályok alapján ugyan, hanem mégis nagyon természetes osztályozási úton, külső színezet, s a tudományok alsóbb vagy magasabb fokozatának tanulása szerint, két csoportra különíthetők, mégpedig igen magas válaszfallal, diákra és mendikánsra. Helyes értelemben definiálhatunk így is: diák azon individuum, aki a legáczióba járásra hivatalosan képesítve van; mendikánsok pedig a többiek mindnyájan, akik a legátusi functiora képtelenek. A diák hivatalos ornatusának — ünnepre menetelkor — kiegészítője a mendikáns; e nélkül egy kötelességét jól tudó legátust még képzelni is vakmerőség. A diákok és mendikánsok ismét a szerint, amint a városon vagy benn a kollégiumban laknak s tengődnek, újra két részre várnak : városiakra és konviktistákra. E különbség azonban nem valami erős válaszfalat emel föl a két fél között, s gyakran megtörténik, hogy a városi és konviktista mendikánsok néhányan a legszilárdabb véd-és dac-szövetségre lépnek egymással valamely közös ellenségüknek, legyen az bármi fajú mendikáns, alattomos megtépászására. A városi és konviktusi tanulók között a legélesebb különbséget a kenyér képezi, ugyanis amazok marczit, emezek brugót esznek. Honnan vette e két sajátszerű elnevezés eredetét ? arról határozott felvilágosítást adni nem kísérlem meg, amennyiben annak megfejtése az őskor mesés homályában vész el, ami fennmaradt is róla, a krónikában megírva nincsen, csak a szájhagyomány adta át az utódoknak; a diák szájhagyomány pedig nem igen méltó arra, hogy nyomdafesték által nyerjen állandóságot. A kétféle kenyérre nézve az képezi a legnagyobb furcsaságot, hogy a városi fogyasztó közönség a maga marcziját nem szereti ugy, mint a konviktisták brugóját s ezek viszont. Már ez vérében van a legutolsó mendikánsnak is. Ennek okát én azon mindenesetre axiómát rejtő mondásban szeretem keresni, s azt hiszem meg is találom, hogy »varietas delectat.” Igy állván a dolog, nagyon világos, hogy a diáktársadalom összetartó kötelékei között, a marczinak és brugónak nem épen utolsó szerep jutott osztályrészül.