Nyírvidék, 1886 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1886-10-10 / 41. szám
,NYÍRVIDÉK" ménnyel ellentétbe ne jöjjenek Ha azonban szemben a közvéleménnyel, a párbaj kikerülhetlen; a segédek kölcsönösen megállapodnak a harcz körülményeire nézve; jelesen meghatározzák annak idejét, helyét, a fegyverek nemeit; szigorúan őrködnek a párbaj szabályainak megtartása fölött; megfigyelnek minden mozzanatot, hogy a harcz előnyei és hátrányai, mindkét fél között, lehetőleg egyenlően legyenek megosztva. A vivő felek élete tehát tulajdonképpen a segédek kezébe van letéve. Igen humánusan fejtegeti a segédek feladatát Sebetic Raimund közös hadseregbeli főhadnagy „Párbaj-szabályok" czimü művében, nemkülönben a kardvívásról írott jeles munkájában. Ha már most a segédek lelkiismeretesen járnának el, ha feladatukhoz hiven, a lovagiasság és tisztesség határai közt, mindent elkövetnének a harcz megakadályozására nézve, s azt csak a legvégső esetben engednék megtörténni, amidőn tudni illik a a lovagias kibékülés lehetetlenné válik: a párbajok folyton szaporodó száma jelentékenyen leapadna. A párbaj lényegéül tekintetik, hogy a felek halált okozható fegyverekkel küzdjenek. Ha tréfából vívnak az illető felek, vagy a használt fegyverek ártalmatlanok, nem lehet szó lovagias elégtételről, amely föltétlenül megkívánja azt, hogy a felek életüket koczkáztassák. Ellenben a szabályoknak teljesen elég van téve, ha a vívó feleknek komoly szándékuk volt életveszélyes párbajt vivni , és nem volt tudomásuk arról, hogy a pisztolyok, történetesen a segédek közmegegyezésével, töltetlenül maradtak. Az úgynevezett amerikai párbaj tulajdonképpen nem is párbaj: amennyiben abban még a párbajnak legelső föltétele, t.i. a kiállás és fegyveres küzdelem sincs meg. Maga a sorshúzás komolyan nem vehető ilyennek. Párbajt csak becsületbeli ügyekben szokás vívni már csak azért is, mert annak czélja nem lehet egyéb mint, hogy a becsületen állítólag, vagy valóban tényleg ejtett sérelemért elégtétel vétessék s az a világ előtt helyreállittassék. A párbajozó felek, ugy a régibb, mint az ujabb felfogás szerént, a becsület-elvi követelményeknek eleget tesznek, ha a sértő fél tényleg bebizonyítja, hogy az általa okozott sérelemért, élete kockáztatásával is, kész elégtételt adni a sértett félnek, a sértett fél pedig a becsületén ejtett csorbát életének árán is kész helyre ütni. A párbajnál lényeges körülmény továbbá még az is, hogy párbajt csak lovagias elégtételre képes egyénnel szokás vívni. Vannak esetek, amidőn egyesek ily elégtételre képtelenek által hivatnak ki. A kihívás ily esetekben is elfogadtatik ugyan, de csakis a gyávaság gyanújának elhárítása czéljából; azonban az ily egyenlőtlen, igazságtalan párbaj a megsértett becsületet még kevésbé helyezi, helyezheti vissza, mint a legszabályosabban lefolyt párbaj, mert ez esetben a harcz nem párbaj, hanem egyszerű kiállás, verekedés. A rendes párbaj és a kiállás közötti különbséget úgy szokták megállapítani, hogy az első esetben mindkét fél ad és vesz fegyveres elégtételt; az utóbbi esetben azonban csak az egyik fél ad fegyveres elégtételt, vagyis kiáll ellenfelének, de ő maga nem vesz elégtételt, például nem lő ellenfelére. Ilyen volt újabb időben a Rohonczy-Várady-féle párbaj. A párbajok tulajdonképpeni alapja, a megbecstelenítés fogalma, nagyon viszonylagos. Ami például bizonyos viszonyok közt egyik egyénre nézve megbecstelenítő, ugyanaz más viszonyok közt, más egyénre nézve, nem az. Az egyik közömbösen, a másik felháborodással fogadja ugyanazon sértő cselekményt. Tehát a kör, amelyben mozgunk; az állás, amelyet a társadalomban elfoglalunk; a viszony, amelyben állunk avval, akitől a sérelem származik; az egyéni műveltség; az uralkodó előítéletek, ízlés, szokás, stb., mind minősítőleg hatnak a sértésre De nézzük már most azt, hogy a fegyveres párbaj által kierőszakolt elégtétel, elnézve magától a gyilkosság fogalmától, amelyet egyetlen fegyveres párbajtól sem lehet józan ésszel visszahelyezi-e és mennyiben a sértett elválasztani, egyéni becsületet ? Én határozottan ki merem mondani, hogy a párbaj egyáltalában nem alkalmas eszköz a megsértett becsület rehabilitálására, tehát az egyéni becsületnek megvédésére Vizsgáljuk a dolgok alapjait gyökerénél. Vagy jogos volt a becsületemen ejtett sértés, vagy nem. Ha jogos volt, vérrel le nem moshatom becstelenségemet. A párbaj megvívása által, az ész ítélőszéke előtt, SOSM sem mutathatom ki becsületem tisztaságát. Legfeljebb arról tehetek bizonyságot, hogy a sértést nem tettem zsebre ; hogy volt bátorságom a párbajt tiltó törvények áthágásához; hogy nem riadtam vissza a veszélytől, amelyben életem forgott. Legfeljebb csak annak adhatnám jelét, hogy a jogtalan támadásokat visszaverem, vagy bosszúmat ki tudom elégíteni, de a lelkemben támadt űr ez által nincs kitöltve. Semmiképpen sem egyeztethető össze a józan ésszel az, hogy miképpen lehetne visszaállítva a becsület az által, ha ellenfelemet megölöm, vagy a puszta alakiságok megtartása mellett, golyókat váltok ellenfelemmel, vagy megszabdalom arczát, avagy levágom karját?! A józan ész nem az előítéletek, nem a majmolt divat után indul, a sértett becsület helyreállításának meghatározásánál, hanem érveket keres, bizonyítékokat követel. A becsületsértésnél: vagy sikerül a becsületem ellen intézett támadás jogtalanságát bebizonyítanom,s ez esetben becsületem sérthetetlen, ellenfelem pedig erkölcsileg köteleztetik hamis vádjának visszavonására; vagy ellenfelem bebizonyítja becstelenségemet, és ekkor én vagyok a vesztes fél. Vagy előállhat az az eset is, hogy kétely forog fenn arra nézve, hogy kinek van igaza ? De akkor sem lehetek bíró saját ügyemben, hanem korunk szokásait követve legczélszerűbb a kétes ügy eldöntését becsületbíróságra bízni. Ha a becsületbíróság becsületemet megerősíti a közvélemény előtt, mentve vagyok; ellenkező esetben hasztalanul fogok dacolni a becsületbíróság határozatával. Ha pedig mégis sikerülne ellenfelemet a párbaj elfogadására rábírni, ezáltal csak azt bizonyítanám, hogy nem nyugszom meg a becsületbíróság határozatában, hogy megtámadott becsületemért életemet is kész vagyok feláldozni, de egyebet semmit. És akkor azon igazsággal találjuk szemben magunkat, hogy a párbaj soha sem változtathatja a bűnt erénnyé, a gyalázatot becsületté. Aki tehát becsületi ügyének eldöntésére a párbajt szemeli ki, a levegőbe épít, ellenfelét keti, de annak meggyőződését és az elkövetett megölsértést nem. A párbaj éppen ezeknél fogva, az igazságszolgáltatásnak észellenes eszköze. Avagy elég van téve az igazság követelményének az által, ha a párbajban éppen a megsértett fél halálhörgése hirdeti ki az igazságszolgáltatást! Oly igazságszolgáltatás ez, amelyben a szemtelen rágalmazó gonoszságát avval tetézi, hogy gyűlölt ellenfelét megöli. A gyakorolt szem, az erős izmok döntő erővel bírnak az erkölcsi jogi kérdéseknél. A becstelen diadalmat arathat a becsületes fölött. Ez a párbaj erkölcsi és becsületi értéke. Tegyük fel, hogy a sértő fél marad a csatatéren. Váljon el van-e érve ekkor is a czél ? A gyanú titkon élni fog még a párbaj után is. Az elesett rágalmazó már nem vonhatja vissza rágalmait De ha sikerülne is az életben maradt félnek, a sértőnek kiontott vérével, lemosni a reá tapadt szenfoltokat, váljon sikerülne-e neki lelkiismerete nyugalmának helyreállítása. Nem fogja-e zavarni álmait az a gondolat, hogy ellenfelét megölte? És ha mindkét fél elesik, kinek részére marad fenn az igazság? Mit tegyenek tehát az „Erkölcsnemesítő Egylet" és ennek fiókjai e jogtalan, természetellenes, ez igazságtalan módja ellen a megsértett becsület helyreállítása czéljából feltalált párbajozásoknak, elmondom legközelebb. Néhány szó a férfias jellemről. Azt mondja Galenus: »Rút dolog, ha valaki sok éven át szüntelenül fáradozik és tanul, hogy jó nyelvész, szó, szónokká, mérnökké vagy orvossá legyen; de azzal, hogy jó férfiú váljék belőle, semmit sem törődik.” És ha széttekintünk az életben, sajnosan kell tapasztalnunk, hogy gyakran találkozunk ilynemű téves törekvésekkel. Kétségkívül mindenkinek szent és elodázhatatlan kötelessége, hogy a hivatása keretébe eső ismereteket megszerezze, mert csak így lesz a haza jó polgára és az emberi társadalom hasznos tagja. De ez még nem elegendő, sőt sok tekintetben lehetetlen is, ha főkötelmeként nem tekinti egyéni, emberi jellemének megalakítását, tökéletesítését s megszilárdítását. Ezért téved Rousseau is, habár sok tekintetben józan s követésre méltó elvei vannak, midőn azt állítja, hogy nem lehet senkit együttesen jó polgárrá és jó emberré tenni. Mert a rövid elmélkedés és a gyakorlati életben való körültekintés is kétségtelenné teszi, hogy az utóbbi az előbbinek alapja, mely nélkül mint homokra épült palota a szél által könnyen eldöntetik s az árviz által hamar elsodortatik. Mit a jellem fogalmának meghatározása is eléggé igazol. Mert a jellem akaratunk határozott és erélyes nyilatkozata, mely bátran szembe száll és küzd mindazon akadályokkal, melyek czéljaink előtt állanak. És a természet adott minden embernek képességet arra, hogy jellemét megszilárdítsa és azt szabad önképzése utján a tökéletesség felé vigye. Ez azonban csak ugy sikerülhet ha, közleményünk cziméhez hiven, az igazi férfi eszményének tiszta s világos képével bírunk; ha (Folytatása «i mellékletem.) — Oh folytassa kérem Kolty úr, ne szakítsa még szét a lebűvölő lánczot, ne kényszerítse még képzeletünket alászállani, amelynek szavaival szárnyakat adott! E pillanatban Vilma haragosan tekintett Ilonára s lépteit szaporázva mintegy felébresztő az ábrádozókat e szaggatott szavak kíséretében : — Siessünk. Nagyon elmaradtunk mamáéktól. De meg már a vacsorához is teríthettek. E szavakat oly hangnyomattal ejte ki Vilma, amelyekből a nemtetszést lehetetlen volt ki nem érezni. Kolty észrevette Vilma arczán a harag pírját, s nem akarván terhére lenni, elhalgatta Ilonka kérését és gyorsítá lépteit. Bizonyos elégedetlenség tükröződött az ő arczáról is. Béltekyné és kísérője a katonatiszt ez alatt, elmélyedve a beszélgetésben, jó előre haladtak; csak az utánok közeledő léptek hallatára tekintettek vissza már épen a kastély előtt. Kolty Kálmán jó éjszakát kivánt s kimentve magát a Béltekyné meghívása alól, hazafelé irányza lépteit, mely épen a szomszédban volt. Útközben aztán elgondolkozott az esteli séta közben történtek felett és úgy találta, hogy Bélteky és Vilma egészen megváltoztak azon idő alatt, mig ő külföldön járt. Felmerültek emlékében a gyermekkori évek, amidőn együtt kergették Vilmával a tarka pillangókat a két szomszédos kert valamelyikében, amidőn csak a dél és este választá el őket egymástól, lelke előtt ragyogott még az a boldog szemsugár, mellyel Báltekiné őket játékaik alatt, kisérni szokta! És most. . . pár év eltelte után, az a hideg »Isten hozta«, a meglepetés és öröm legkisebb vegyülete nélkül íaoadva, hi nem mutatta is, rosszul esett nemes lelkének. Ellenben lehetetlen volt eltitkolnia maga előtt azt a kellemes benyomást, amelyet reá Putnoky Ilma gyakorolt, már az első bemutatás alkalmával. Ilona még akkor nem volt Béltekynénél, amidőn Kálmán elutazott. Cs ik később testvére és atyja halála után jött Bltekyné házához. F.ltette magában hogy haza érkezve édes atyjától Ilonka sorsát körülményesen ki fogja kérdezni. Édes atyja látván hazatérő fiát, egész a kapuig elébe ment és gyöngéden kebelére szokta. Hogy is ne szerette volna egyetlen fiát, kiben már-már megvalósulni látta életének legszebb reményét, különösen most, amdőu még a viszontlátás örömét élvezik. Beszéd közben a szobába érkezvén lámpát hozatott, mivel már sötétedni kezdett. Csak most lehet a világosságban kivenni teljesen vonását. Nagy magas homlokát, melyet az ezüst szinü haj már csak gyéren köritett mély redők szánták fel. Erős nagy szemöldökeivel éles ellentétben állottak szemei, amelyekből kimondhatatlan szeretet és jóság sugárzott ki; állát e korban divato ó korszakái diszké. Látszott arczából, hogy szívének a fájdalomból nagyon sok jutott, amelyet a jelenlegi boldogság is alig képes ellensúlyozni. Boldogsági egyetlen gyermekében összpontosul. Ha élettársit esik nem régen veszité el, akit egyedül fia nélkül kellett az örök nyugalom helyére kikísérnie. — Engedjen meg kedves atyám, hogy ily sokáig időztem, de igazán alig vettem észre, hogy az idő ennyire előrehaladt. — Sebaj édes fiam, bizonyosan jól töltötted a délutánt, ha oly észrevétlenül tünt az el. Én esik örülök annak, hogy jól találtad magad Béltekyéknél Remélem hogy szívesen fogadtak ? Nemde szépen kifejlett Vilma? — Nincs panaszom a fogadtatás ellen atyám, válaszolt Kálmán, igyekezvén elpalástolni az igazat. Hanem én Vilmát egészen másnak gondoltam. Gyermekkorunkra visszaemlékezve, egy szíves nyájas leányt vártam, és egy büszke talán szépségében elbizakodott hiú nagyvilági hölgyet találtam. Hamar eltaláltad fiam az igazat. Én azt gondoltam, hogy csak nekem tűnik fel ilyennek. Látogatásod előtt azért nem szóltam előtted e dologról. Amióta te távol voltál, ritkán nyertem tőlök esik egy szives szót is. Épen ezért nem is sokat, alkalmatlankodtam nekik. Csakis, azóta amióta régi barátomnak Putnoky Lászlónak leányát Ilonát magukhoz vették, látogatom meg őket gyakrabban. — Igen! engedjen meg kedves atyám, hogy félbeszakjam. Hallottam ugyan már valamit Putnoky Ilona sorsáról, de mivel atyja kedves atyámnak barátja volt, talán még többet is megtudhatnék sorsáról ? — Szívesen elmondom neked családjuk egész történetét, ha az téged kissé is érdekel. De most talán már ideje volna a vacsorázásnak is. Bizonyosan te is megéheztél . Kálmán, bár szívesen elengedte volna a vacsorát, csakhogy minél előbb tudjon mindent, mindazáltal engedett atyja kívánságának. Da alig végzik az étkezést, amidőn kérelmével ismét előállott. — Már látom fiam — szólt mosolyogva az öreg Kolty, — hogy nagyon érdekel Ilonka sorsa. Hallgass tehát, elmondom röviden amit róla és családjáról tudok. — Ilonka édesatyjával együtt kezdtük gyermekkorunkban a tanulást, s amellett, hogy így tanulótársak lettünk, még egy vidékre valók is lévén, csakhamar szoros baráti viszony fejlett ki közöttünk, amely azután folytonosan erősbült s egész haláláig fenn is maradt köztünk. Ö is idős volt már velem együtt, amidőn a szabadságharcz lángba dobta az egész országot, sőt ő már akkor özvegy is volt. Hárman alkották a családot: ő, fia és leánya. A fiú elveszett a szabadságharczban, mint annyi sokan. Az apa fájdalma nagy volt, de a közös fájdalomban végre is megnyugodott ő is; leányában találván fel ezen túl boldogságát. A szabadságharcz lezajlása után szomorú korszak állott be: az árulkodásnak a bebörtönzéseknek kora. Ily szomorú sors érte szegény Putnoky barátomat is. Elárultatott ő is. Bevádoltatott a katonai törvényszéknél mint lázitó, mint forradalmár. Elfogták s 10 évi börtönre ítélték. Tiz évet különben sem ért volna már el; a börtönben pedig elég volt neki egy év, hogy végképp megtörjék lelke és teste. Ilona addig egy nagynénjénél volt, aki azonban Putnoki barátom halála után szintén meghalván, Béltekyné fogadta magához Ilonát mint legközelebbi rokona (Folyt, köv.)