Nyírvidék, 1886 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-10 / 41. szám

,N­Y­Í­R­V­I­D­É­K" mén­nyel ellentétbe ne jöjjenek Ha azonban szem­ben a közvélemén­nyel, a párbaj kikerü­lhetlen; a segédek kölcsönösen megállapodnak a harcz kö­rülményeire nézve; jelesen meghatározzák annak idejét,­­ helyét, a fegyverek nemeit; szigorúan őr­ködnek a párbaj szabályainak megtartása fölött; megfigyelnek minden mozzanatot, hogy a harcz előnyei és hátrányai, mindkét fél között, lehetőleg egyenlően legyenek megosztva. A vivő felek élete tehát tulajdonképpen a segédek kezébe van letéve. Igen humánusan fejtegeti a segédek feladatát Sebetic­ Raimund közös hadseregbeli főhadnagy „Párbaj-szabályok" czimü művében, nemkülönben a kardvívásról írott jeles munkájában. Ha már most a segédek lelkiismeretesen járnának el, ha feladatukhoz hiven, a lovagiasság és tisztesség határai közt, mindent elkövetnének a harcz meg­akadályozására nézve, s azt csak a legvégső eset­ben engednék megtörténni, amidőn tudni illik a a lovagias kibékülés lehetetlenné válik: a párba­jok folyton szaporodó száma jelentékenyen lea­padna. A párbaj lényegéül tekintetik, hogy a felek halált okozható fegyverekkel küzdjenek. Ha tréfá­ból vívnak az illető felek, vagy a használt fegy­verek ártalmatlanok, nem lehet szó lovagias elég­tételről, amely föltétlenül megkívánja azt, hogy a felek életüket koczkáztassák. Ellenben a szabályok­nak teljesen elég van téve, ha a vívó feleknek ko­moly szándékuk volt életveszélyes párbajt vivni , és nem volt tudomásuk arról, hogy a pisztolyok, történe­tesen a segédek közmegegyezésével, töltetlenül marad­tak. Az úgynevezett amerikai párbaj tulajdonképpen nem is párbaj: amennyiben abban még a párbajnak legelső föltétele, t.i. a kiállás és fegyveres küzdelem sincs meg. Maga a sorshúzás komolyan nem vehető ilyennek. Párbajt csak becsületbeli ügyekben szokás vív­ni már csak azért is, mert annak czélja nem lehet egyéb mint, hogy a becsületen állítólag, vagy valóban tényleg ejtett sérelemért elégtétel vétessék s az a világ előtt helyreállittassék. A párbajozó felek, ugy a régibb, mint az ujabb felfogás szerént, a becsület-elvi követelményeknek eleget tesznek, ha a sértő fél tényleg bebizonyítja, hogy az általa okozott sérelemért, élete kockáz­tatásával is, kész elégtételt adni a sértett félnek, a sértett fél pedig a becsületén ejtett csorbát éle­tének árán is kész helyre ütni. A párbajnál lényeges körülmény továbbá még az is, hogy párbajt csak lovagias elégtételre képes egyénnel szokás vívni. Vannak esetek, amidőn egye­sek ily elégtételre képtelenek által hivatnak ki. A kihívás ily esetekben is elfogadtatik ugyan, de csakis a gyávaság gyanújának elhárítása czéljából; azonban az ily egyenlőtlen, igazságtalan párbaj a megsértett becsületet még kevésbé helyezi, helyezheti vissza, mint a legszabályosabban lefolyt párbaj, mert ez esetben a harcz nem párbaj, hanem egy­szerű kiállás, verekedés. A rendes párbaj és a ki­állás közötti különbséget úgy szokták megállapí­tani, hogy az első esetben mindkét fél ad és vesz fegyveres­ elégtételt; az utóbbi esetben azonban csak az egyik fél ad fegyveres elégtételt, vagyis kiáll ellenfelének, de ő maga nem vesz elégtételt, pél­dául nem lő ellenfelére. Ilyen volt újabb időben a Rohonczy-Várady-féle párbaj. A párbajok tulajdonképpeni alapja, a megbecs­telenítés fogalma, nagyon viszonylagos. Ami például bizonyos viszonyok közt egyik egyénre nézve meg­becstelenítő, ugyanaz más viszonyok közt, más egyénre nézve, nem az. Az egyik közömbösen, a másik fel­háborodással fogadja ugyanazon sértő cselekményt. Tehát a kör, amelyben mozgunk; az állás, amelyet a társadalomban elfoglalunk; a viszony, amelyben állunk avval, akitől a sérelem származik; az egyéni műveltség; az uralkodó előítéletek, ízlés, szokás, stb., mind minősítőleg hatnak a sértésre De nézzük már most azt, hogy a fegyveres párbaj által kierőszakolt elégtétel, elnézve m­agától a gyilkosság fogalmától, amelyet egyetlen fegyve­res párbajtól sem lehet józan és­szel visszahelyezi-e és mennyiben a sértett elválasztani, egyéni be­csületet ? Én határozottan ki merem mondani, hogy a párbaj egyáltalában nem alkalmas eszköz a meg­sértett becsület rehabilitálására, tehát az egyéni becsületnek megvédésére Vizsgáljuk a dolgok alapjait gyökerénél. Vagy jogos volt a becsületemen ejtett sértés, vagy nem. Ha jogos volt, vérrel le nem moshatom becstelen­ségem­et. A párbaj megvívása által, az ész ítélő­széke előtt, SOSM sem mutathatom ki becsületem tisztaságát. Legfeljebb arról tehetek bizonyságot, hogy a sértést nem tettem­ zsebre ; hogy volt bá­torságom a párbajt tiltó törvények áthágásához; hogy nem riadtam vissza a veszélytől, amelyben életem­ forgott. Legfeljebb csak annak adhatnám jelét, hogy a jogtalan támadásokat visszaverem, vagy bosszú­mat ki tudom elégíteni, de a lelkemben támadt űr ez által nincs kitöltve. Semmiképpen sem­ egyez­tethető össze a józan és­szel az, hogy miképpen lehetne visszaállítva a becsület az által, ha ellen­felemet megölöm, vagy a puszta alakiságok meg­tartása mellett, golyókat váltok ellenfelemmel, vagy m­egszabdalom arczát, avagy levágom karját?! A józan ész nem az előítéletek, nem a maj­molt divat után indul, a sértett becsület helyreál­lításának meghatározásánál, hanem érveket keres, bizonyítékokat követel. A becsületsértésnél: vagy sikerül a becsületem el­len intézett támadás jogtalanságát bebizonyítanom,s ez esetben becsületem sérthetetlen, ellen­felem pe­dig erkölcsileg köteleztetik hamis vádjának vissza­vonására; vagy ellenfelem bebizonyítja becstelen­ségemet, és ekkor én vagyok a vesztes fél. Vagy elő­állhat az az eset is, hogy kétely forog fenn arra nézve, hogy kinek van igaza ? De akkor sem lehe­tek bíró saját ügyemben, hanem korun­k szokásait követve legczélszerűbb a kétes ügy eldöntését be­csület­bíróságra bízni. Ha a becsületbíróság becsületemet megerősíti a közvélemény előtt, mentve vagyok; ellenkező esetben hasztalanul fogok dac­olni a becsületbíró­ság határozatával. Ha pedig még­is sikerülne ellenfelemet a párbaj elfogadására rábírni, ez­által csak azt bi­zonyítanám, hogy nem nyugszom meg a becsület­bíróság határozatában, hogy megtámadott becsüle­temért életemet is kész vagyok feláldozni, de egye­bet semmit. És akkor azon igazsággal találjuk szemben magunkat, hogy a párbaj soha sem vál­toztathatja a bűnt erén­nyé, a gyalázatot becsü­letté. Aki tehát becsületi ügyének eldöntésére a pár­bajt szemeli ki, a levegőbe épít, ellenfelét keti, de annak meggyőződését és az elkövetett megöl­sér­tést nem. A párbaj éppen ezeknél fogva, az igazság­szolgáltatásnak észellenes eszköze. Avagy elég van téve az igazság követelményének az által, ha a párbajban éppen a megsértett fél halálhörgése hir­deti ki az igazságszolgáltatást! Oly igazságszol­gáltatás ez, amelyben a szemtelen rágalmazó go­noszságát avval tetézi, hogy gyűlölt ellenfelét meg­öli. A gyakorolt szem, az erős izmok döntő erő­vel bírnak az erkölcsi jogi kérdéseknél. A becs­telen diadalmat arathat a becsületes fölött. Ez a párbaj erkölcsi és becsületi értéke. Tegyük fel, hogy a sértő fél marad a csata­téren. Váljon el van-e érve ekkor is a czél ? A gyanú titkon élni fog még a párbaj után is. Az elesett rágalmazó már nem vonhatja vissza rágal­mait De ha sikerülne is az életben maradt félnek, a sértőnek kiontott vérével, lemosni a reá tapadt szen­foltokat, váljon sikerülne-e neki lelkiismerete nyugalmának helyreállítása. Nem fogja-e zavarni álmait az a gondolat, hogy ellenfelét megölte? És ha mindkét fél elesik, kinek részére marad fenn az igazság? Mit tegyenek tehát az „Erkölcsnemesítő Egylet" és ennek fiókjai e jogtalan,­­ természetellenes, ez igazságtalan módja ellen a megsértett becsület hely­reállítása czéljából feltalált párbajozásoknak, elmon­dom legközelebb.­ ­ Néhány szó a férfias jellemről. Azt mondja Galenus: »Rút dolog, ha valaki sok éven át szüntelenül fáradozik és tanul, hogy jó nyelvész, szó, szónokká, mérnökké vagy orvossá legyen; de azzal, hogy jó férfiú váljék belőle, semmit sem törődik.” És ha széttekintünk az életben, sajnosan kell ta­pasztalnunk, hogy gyakran találkozunk ilynemű téves törekvésekkel. Kétségkívül mindenkinek szent és elodáz­hatatlan kötelessége, hogy a hivatása keretébe eső isme­reteket megszerezze, mert csak így lesz a haza jó pol­gára és az emberi társadalom hasznos tagja. De ez még nem elegendő, sőt sok tekintetben lehetetlen is, ha főkö­telmeként nem tekinti egyéni, emberi jellemének meg­alakítását, tökéletesítését s megszilárdítását. Ezért téved Rousseau is, habár sok tekintetben józan s követésre méltó elvei vannak, midőn azt állítja, hogy nem lehet senkit együttesen jó polgárrá és jó emberré tenni. Mert a rövid elmélkedés és a gyakorlati életben való körültekintés is kétségtelenné teszi, hogy az utóbbi az előbbinek alapja, mely nélkül mint homokra épült palota a szél által könnyen eldöntetik s az árviz által hamar elsodortatik. Mit a jellem fogalmának meghatá­rozása is eléggé igazol. Mert a jellem akaratunk hatá­rozott és erélyes nyilatkozata, mely bátran szembe száll és küzd mindazon akadályokkal, melyek czéljaink e­lőtt állanak. És a természet adott minden embernek képességet arra, hogy jellemét megszilárdítsa és azt szabad önkép­zése utján a tökéletesség felé vigye. Ez azonban csak ugy sikerülhet ha, közleményünk cziméhez hiven, az iga­zi férfi eszményének tiszta s világos képével bírunk; ha (Folytatása «i mellékletem.) — Oh folytassa kérem Kolty úr, ne szakítsa még sz­ét a lebűvölő lánczot, ne kényszerítse még képzeletün­ket alászállani, amelynek szavaival szárnyakat adott! E pillanatban Vilma haragosan tekintett Ilonára s lépteit szaporázva mintegy felébresztő az ábrádozókat e szaggatott szavak kíséretében : — Siessünk. Nagyon elmaradtunk mamáéktól. De meg már a vacsorához is teríthettek. E szavakat oly hangnyomattal ejte ki Vilma, amelyekből a nemtetszést lehetetlen volt ki nem érezni. Kolty észrevette Vilma arczán a harag pírját, s nem akarván terhére lenni, elhalgatta Ilonka kérését és gyorsítá lépteit. Bizonyos elégedetlenség tükröződött az ő arczáról is. Béltekyné és kísérője a katonatiszt ez alatt, elmé­lyedve a beszélgetésben, jó előre haladtak; csak az utá­nok közeledő léptek halla­tára tekintettek vissza már épen a kastély előtt. Kolty Kálmán jó éjszakát kivánt s kimentve ma­gát a Béltekyné meghívás­a alól, haza­felé irányza lépteit, mely épen a szomszédban volt. Útközben aztán elgon­dolkozott az esteli séta közben történtek felett és úgy találta, hogy Bélteky é­s Vilma egészen megváltoztak azon idő alatt, mig ő külföldön járt. Felmerültek emlé­kében a gyermekkori évek, amidőn együtt kergették Vilmával a tarka pillangókat a két szomszédos kert va­lamelyikében, amidőn csak a dél és este választá el őket egymástól, lelke előtt ragyogott még az a boldog szemsugár, mel­lyel Báltekiné őket játékaik alatt, kisérni szokta! És most. . . pár év eltelte után, az a hideg »Isten hozta«, a meglepetés és öröm legkisebb vegyülete nélkül íaoadva, h­i nem mutatta is, rosszul esett nemes lelkének. Ellen­ben lehetetlen volt eltitkolnia maga előtt azt a kelle­mes benyomást, amelyet reá Putnoky Ilma gyakorolt, már az első bemutatás alkalmával. Ilona még akkor nem volt Béltekynénél, amidőn Kálmán elutazott. Cs­ ik később testvére és atyja halála után jött B­­lte­kyné házához. F.­ltette magában hogy haza érkezve édes atyjától Ilonka sorsát körülményesen ki fogja kérdezni. Édes atyja látván hazatérő fiát, egész a kapuig elébe ment és gyöngéden kebelére szok­ta. Hogy is ne szerette volna egyetlen fiát, kiben már-már megvalósulni látta életének legszebb reményét, különösen most, am­dőu még a viszontlátás örömét élvezik. Beszéd közben a szo­bába érkezvén lámpát hozatott, mivel már sötétedni kez­dett. Csak most lehet a világosságban kivenni teljesen vonás­­át. Nagy magas homlokát, melyet az ezüst szinü haj már csak gyéren köritett mély redők szánták fel. Erős nagy szemöldökeivel éles ellentétben állottak sze­mei, amelyekből kimondhatatlan szeretet és jóság su­gárzott ki; állát e korban divato­­ ó korszakái diszk­é. Látszott arczából, hogy szívének a fájdalomból nagyon sok jutott, amelyet a jelenlegi boldogság is alig képes ellensúlyozni. Boldog­sági egyetlen gyermekében összpon­tosul. Ha élettársit esik nem régen veszité el, akit egye­dül fia nélkül kellett az örök nyugalom helyére kikísérnie. — Engedjen meg kedves atyám, hogy ily sokáig időztem, de igazán alig vettem észre, hogy az idő en­­nyire előrehaladt. — Sebaj édes fiam, bizonyosan jól töltötted a dél­utánt, ha oly észrevétlenül tünt az el. Én esik örülök annak, hogy jól találtad magad Béltekyéknél Remélem hogy szívesen fogadtak ? Nemde szépen kifejlett Vilma? — Nincs panaszom a fogadtatás ellen atyám, vála­szolt Kálmán, igyekezvén elpalástolni az igazat. Hanem én Vilmát egészen másnak gondoltam. Gyermekkorunkra visszaemlékezve, egy szíves nyájas leányt vártam, és egy büszke talán szép­ségében elbizakodott hiú nagyvilági hölgyet találtam.­­­ Hamar eltaláltad fiam az igazat. Én azt gondol­tam, hogy csak nekem tűnik fel ilyennek. Látogatásod előtt azért nem szóltam előtted e dologról. Amióta te távol voltál, ritkán nyertem tőlök esik egy szives szót is. Épen ezért nem is sokat, alkalmatlankodtam nekik. Csak­is, azóta amióta régi barátomnak Putnoky Lászlónak le­ányát Ilonát magukhoz vették, látogatom meg őket gyak­rabban. — Igen! engedjen meg kedves atyám, hogy félbe­szakj­am. Hallottam ugyan már valamit Putnoky Ilona sorsáról, de mivel atyja kedves atyámnak barátja volt, talán még többet is megtudhatnék sorsáról ? — Szívesen elmondom neked családjuk egész tör­ténetét, ha az téged kissé is érdekel. De most talán már ideje volna a vacsorázásnak is. Bizonyosan te is meg­éheztél . Kálmán, bár szívesen elengedte volna a vacsorát, csakhogy minél előbb tudjon mindent, mindazáltal enge­dett atyja kívánságának. Da alig végzik az étkezést, a­midőn kérelmével ismét előállott. — Már látom fiam — szólt mosolyogva az öreg Kolty, — hogy nagyon érdekel Ilonka sorsa. Hallgass tehát, elmondom röviden amit róla és családjáról tudok. — Ilonka édesatyjával együtt kezdtük gyermekko­runkban a tanulást, s amellett, hogy így tanulótársak lettünk, még egy vidékre valók is lévén, csakhamar szo­ros baráti viszony fejlett ki közöttünk, amely azután foly­tonosan erősbült s egész haláláig fenn is maradt köztünk. Ö is idős volt már velem együtt, amidőn a szabadság­harcz lángba dob­ta az egész országot, sőt ő már akkor özvegy is volt. H­árman alkották a családot: ő, fia és leánya. A fiú elveszett a szabadságharczban, mint annyi sokan. Az apa fájdalma nagy volt, de a közös fájdalom­ban végre is megnyugodott ő is; leányában találván fel ezen túl boldogságát. A szabadságharcz lezajlása után szomorú korszak állott be: az árulkodásnak a bebörtön­zéseknek kora. Ily szomorú sors érte szegény Putnoky barátomat is. Elárultatott ő is. Bevádoltatott a katonai törvényszéknél mint lázitó, mint forradalmár. Elfogták s 10 évi börtönre ítélték. Tiz évet különben sem ért volna már el; a börtönben pedig elég volt neki egy év, hogy végképp megtörjék lelke és teste. Ilona addig egy nagy­nénjénél volt, aki azonban Putnoki barátom halála után szin­tén meghalván, Béltekyné fogadta magához Ilonát mint legközelebbi rokona (Folyt, köv.)

Next