Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-07-04 / 27. szám

Nyíregyháza, 1909. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek : Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor. Negyed évre 2 kor., Egyes szám­ára 20 fillér. XII évfolyam, 27. szám, A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szab­olcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye Szerkesztőség és Kiadóhivatal: IOSHAZ-TÉR 6. Telefon­szám: 139. SSAH, Kéziratokat nem adunk vissza. vasárnap, július 4. Hirdetések árszabás szerint számíttatnak. A nyilt-téri közlemények díja soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Az élőhalott különös előszeretettel viseltetem a téli, hosszú esték iránt. Az a rejtelmes félhomály, mely oly kellemessé teszi a szobát, a kandalló­ban a vígan pattogó tűz és a nagymama érde­kes meséi jobban szórakoztatnak és hatnak a kedélyemre, mint minden más léha beszéd és mulatság. És mily érdekes meséket tud az a nagymama ! Most is itt ül nagy karosszékében. Fején fekete csipkedísz van, mely oly jól illik ezüstös hajához. — Kezei ölében nyugosznak összefonva, mig két hüvelykujját nyilsebességgel forgatja egymás körül. Szép, sötét nagy szemei a múltban elmerengve nézik a fel-felnyúló láng­nyelveket, mintha onnan olvasná le mosolygó ajkú lágy, szelíd hangjával azokat a régen, ah oly nagyon is régen elmúlt dolgokat. * * * Iskolába jártam még, midőn egy napon kezeimhez került egy könyv, mely alig volt na­gyobb egy közönséges imakönyvnél, de amint felnyitom, örömmel olvastam­ .Regény egy szép leányról." Tehát egy regény! A könyv a mienk volt és édes­apám — az Isten nyug­tassa — hagyhatta az asztalon véletlenségből, midőn a könyvszekrényben rendezkedett. Vége volt a mai tanulásnak. A regényt egyik iskola­könyvembe tettem és titokban olvastam, de a legkisebb neszre is összerezzentem; úgy féltem, hogy rajtakapnak. Egy fiatal, csinos leány története volt az, kit a sors arra szánt, hogy az élettenger hul­lámai messze sodorják el a parttól, küzdve az öt fenyi'ető v-'«7­­'lvpkkal. mi? vég?re célt ér Debreczen—Nyíregyháza. Egymás közelében fekszik ez a két város. Alig ötven kilométernyire egymás­tól. Az egyik ősi, nagy, népes, gazdag, tősgyökeres magyar. A másik aránylag ifjú, kiterjedése, népessége felényi, határa negyedrésznyi, sokkal szegényebb s lakos­sága nyelvének megmagyarosodása sem fejeződött be egészen. A logika törvényei szerint nem az volna-e a természetes, ha ez a két, egy­máshoz közel fekvő város a lehető leg­közvetlenebb, legbensőségteljesebb össze­köttetésben állana egymással? Erre utal­nak a hivatali, kereskedelmi, ipari, sőt részben a gazdasági viszonyok is. A kir. Ítélőtábla, a kir. főügyészség, a kereske­delmi és iparkamara, a M. Á. V. üzlet­vezetősége stb. Debreczenben székel. Deb­reczenben van jogakadémia, theologia, tanítóképző intézet, felső kereskedelmi is­kola, gazdasági akadémia és még jó egy néhány olyan kulturális intézmény, ame­lyek arra is hivatva volnának, hogy nem­csak Nyíregyháza, hanem az egész Sza­bolcs vármegye, mint kulturális központ felé, Debreczen felé gravitáljanak. És mit tapasztalunk? Azt, hogy a nyíregyháziak és szabolcsvármegyebeliek a közel levő Debreczen helyett más váro­sokkal ha külön-külön talán nem is, de együtt véve sokkalta nagyobb összekötte­téseket tart fen Nyíregyháza és Szabolcs­vármegye, mint Debreczennel. Közlekedési viszonyaink, vasúti össze­köttetéseink pedig igen kedvezőek. Napon­­ként hat vonat közlekedik Debrecen és Nyíregyháza között. És mégis azt látjuk, hogy a szorosabb értelemben vett hivata­los vagy kereskedelmi célú utazásoktól eltekintve a nyíregyháziak több utat tesz­nek távolabbi más városokba, mint Deb­recenbe. Debrecenieket meg épen csak el­vétve lehet Nyíregyházán találni. A felsőbb iskolákba járó tanulóifjúság sokkal nagyobb számmal keresi fel a kassai, eperjesi, sárospataki, budapesti felsőbb tanintézeteket, kolozsvári, mint a debrecenieket. Hogy mi lehet ennek az oka és ma­gyarázata, ki ebben a hibás, azt most ne keressük. Inkább keressük azokat a mó­dozatokat, amelyekkel ezen a ellenes állapoton segíteni lehet. természet-Ezek között a legelső az: ismerkedjünk meg egymással! Aki a viszonyokat közelebbről meg­figyeli, múlhatlanul reá kell jönnie arra, hogy a debreceniek és nyíregyháziak — egyes szórványos esetektől eltekintve — tulajdonképen nem is ismerik egymást. A debreceniek általánosságban Nyír­egyházát csak mint földrajzi fogalmat ismerik. A valamivel beavatottabbak előtt egy tót város, egy tirpák fészek képe lebeg legfeljebb. Arról azonban, hogy eleven, pezsgő, előre törekvő gazdasági és kulturális élet folyik, amely a legszebb reményekre jó­ Egy magára hagyatott lény, ki az egyensúlyt sohasem vesztette el, ha meg oly magasra kor­bácsolta is a dühöngő ár kicsiny sajkáját. E könyv minden egyes pontja mélyen vésődött f­ogékon­y szivembe. Szegény leány! Zaklatva, bántalmazva mindenkitől, egyedüli jó barátja volt csak egy vén diófa. Amint csak menekül­hetett, hozzá futott és ekkor egy-kettő és fent volt a nagy diófán. Innen a szédelgő magas­ságból aztán nézte a lenyugvó nap utolsó su­garait, az ide-oda röpködő madarakat és gon­dolatainak szabad folyást engedett. „Egy-kettő és fent volt a nagy diófán.* Ez zúgott elhatároztam, folyton a füleimben és még az este hogy közelgő születésnapomra majd megkérem édesanyámat, hogy engedjen el a nyári hónapban Gyuri bátyámékhoz. Ungmegye egy kies fekvésű falujában lak­tak Gyuri bátyámék és én vigan ugrottam ki a kocsiból, amint vágyaimnak netovábbja végre teljesedésbe ment. Nagy kert közepén állott egy csinos ház, körülfuttatva vadszőlővel, a ker­tet pedig óriási fák díszítették. — Istenem, de boldog is voltam én akkor! Alig ráztuk le ma­gunkról a port és egy kis frissítőt vettünk magunkhoz, már­is a kertbe siettem. Ott a ház mögött, egy egészen csendes magányos helyen állt egy gyönyörű nagy diófa. Tanácstalanul állottam meg azonban előtte, hiszen hogyan jutok én majd arra föl evvel az irtózatos szé­les krinolinnal? Hogyan? Hát fölveszem előbb úszóruhámat, aztán reá húzom ezt és nem fogja senki sem észrevenni, hogy én miben töröm a fejem. És másnap, alkonyatkor, csakugyan ott filt^m m r­n ma<rac f> ^tpj^bfn gosit a város jövője tekintetében, csak igen keveseknek van tudomásuk. Viszont Nyíregyházán Debrecent a leg­többen csak egy önmagának élő szinte mozdulatlan, sorsával megelégedett s má­sokkal mit sem törődő gazdag nagy tö­megnek tartják, amely hivatását betöltött­nek véli azzal, ha napjait minden emóció nélkül leéli egymás után. Hogy ez a felfogás is mennyire téves, azt sem kell fejtegetni azok előtt, akik Debrecen céltudatos munkásságát a hala­dás terén közelebbről ismerik. Első­sorban tehát arra volna szükség, hogy ezek a kölcsönös téves felfogások eloszlattassanak. Hogy a két város, a két városnak lakossága, irányadó körei egy­mást kölcsönösen megismerjék. Ehhez viszont a megismerkedés lehetőségére van szükség. Ilyen megismerkedésre ad alkalmat a debreceni híres régi dalegylet átrándulása Nyíregyházára. Ezt a látogatást hir szerint viszonozni fogja a nyíregyházi dalegylet Debrecenben az ősz folyamán. Üdvözöljük ezeket a látogatásokat. És azért üdvözöljük, mert úgy tűnik fel előt­tünk, hogy ez annak a jég megtörésének a kezdetét is jelenti, amely a két várost egymástól eddig elkülönítette és a két város kölcsönös érintkezését egymással megakadályozta. Ha ebben a feltevésünkben nem csak lódunik, ha a két város között az érint­kezés ezután gyakoribb lesz, feltétlenül . És mit néztél a fa tetejéről édes nagy­mama ? — kérdem kíváncsian. — Semmit kis leányom. Én nekem a ma­dár ép úgy repült, a felhő ép úgy kóválygott a magas fa tetejéről sőt a déli szél is csak nézve is, mint a földről ; ép oly boglyasra fújta a féktelen, göndör hajamat, mint akár az északi, avagy nyugati szél, de a közelben álló meggyfa, az már jobban érdekelt. — Lementem tehát a diófáról és siettem a meggyfára, mert oly csábí­tólag kandikált rám a pirosszemü meggy, mint Petőfire a szomszéd bácsi körtéje. A meggyfán aztán már jobban éreztem magam, mivel a pirosszemü bogyókat csak úgy ajkaimmal csip­penthettem le. És amint így eszegettem a nagyszerű gyü­mölcsöt, azt veszem észre, hogy bátyám ked­venc kutyája, a hosszú szőrű, fehér „Hektor" velem jött és iszonyúan vonítani kezd az én krinolinomra, melyet a faágra akasztottam. A szél fel-felfújta és Hektor utána kapkodott, mert sehogyan sem tudott megbarátkozni evvel az ide-oda himbálódzó csodával. Evvel a ku­tyával jártam aztán sétálgatni. Kedvenc helyen volt az erdő, mely a kicsi falut, mint egy ko­szorú, körülfogta. Egy keskeny kis út huzódott­ végig az erdő szélén és kertek alján, de nem is volt nap, hogy én igy a falut körül ne jártam volna. Különösen egy ház, a falu túlsó felében, tünt föl nekem. Kastélyszerüen volt építve és minden rajta és körülötte oly igen-igen tisztá­nak látszott. Sokszor jártam már erre, de a cse­lédségen kivül senkit sem vettem észre, s ím­e egy napon a kastély verandájáról két gyö­nyörű szép nő jött le a lépcsőkön. Lábam Mai számunk 12 oldal.

Next