Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1911-01-01 / 1. szám
XXXII. évfolyam, 1. szám, +1vasárnap: 1. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye, hetenként egyszer vasárnapon. Egész évre 6 kor., Fél évre 4 kor., 2 kor., Egyes számára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZ-TKR 6. Telefonszám: 139. SZÁM. Kéziratokat nem adunk vissza. A Hirdetések, árszabás szerint számittatnak. nyilt téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Í rat barbárságról. or vasúton találkoztam egy isömmel. Az illető alföldi e elszakadt messze Nyugatra ztriához közel eső határszélin tölti napjait, került sok minden, többek s. hogy Nyíregyházán va várt szabad lyceum, meg, hogy szabad lyceumunk jött beszélni, vitatkozni; lehet ia, kételkednie kinek-kinek 'peramentuma és gusztusa szer hát igazi felvirágzása sok , első sorban természetesen az őszinte, osztatlan érdeklőagyban ('ppen ez volt az a pont. az én . ugari, szakadt ismeret olyan fél nyíl ozatra késztette, a mi magv.ir rosainknál nem patunk :gazi feklcdésre, mert tészen mások az ő iparosaik ott a télen, néme műveltségükkel, szorkkal, minden iránt érdeklődő ientiájukkal A magyar utóvégre inni és szónokolni tud a hazáért ,általában nem a komoly tettekre, s ennek bizonyítékául el is egy szuszra jó néhány, természetellenzéki, politikusok a nevét ía Magyarországo csak egy ember jlkoznék igy, nem bántana a dolog i veszteg-ném rá szót; de, sajnos, nálunk immár veszedelmesen divattá kezd lenni, hogy mihelyt egy kissé belekóstolunk a francia nyelvbe meg német konverzációba, végig lapozzuk a? a Illustrationt, a Leipziger Illustrierte-t meg a Münchener Fliegende Blattert : már silánynak, elmaradottnak találunk mindent, ami magyar; sőt be nem érve azzal, hogy általános kultúránkat tartsuk kissé hátrább levőnek a nyugati szomszédokénál, a magyarság kultúrateremtő képességeit vonjuk kétségbe, sőt még ennél messzebb is elmegyünk. A Fehérváry kormány idejében, például, mikor utóvégre mégis csak nagy jelentőségű, sőt a nemzetre nézve életbevágó kérdések körül folyt a harc, a kormány egyik lapja nagy diadallal és nagybetűkkel nyomatta le valami tizenhatodik századbeli taliánnak az akkori magyarokról irt gyalázó nyilatkozatait. Az a bizonyos talián még a keresztvizet is leszedte elődeinkről s olyanoknak festet*ket, hogy, amennyiben igaza volna, ma már egy szál magyarnak sem volna szabad a világon lennie! Az említett lap szerint pedig a mai magyarság akkurátusan olyan, mint a mohácsi vész idején élt elődei! Napról-napra kell úgyszólván hallanunk, hogy magas állásokban levő, hangadó emberek tesznek nyilatkozatokat, melyek szerint Magyarországon még nincs igazi tudományosság, hogy nekünk még ezután kell kultúrát teremtenünk, sőt folyóiratok járnak kézről-kézre, melyek nemzeti önérzetünket alaptalan ostobaságnak, elmaradott, ázsiai barbárságnak minősítik, törekvéseink ellen pedig finn testvéreink szomorú sorsával példálóznak. Mindezek után csudálkozzék valaki azon, hogy miért beszélnek rólunk oly lenézéssel, megvetéssel a mi kedves szomszédaink. Hiszen Luegerék, mikor nem is olyan régen, azt mondották egy Magyarország felé tartó német jogász-egyesületnek, hogy Bécstől kelet felé immár vége a kultúrának s a legsötétebb Ázsia következik, ahonnan a barbár magyarok által halálra kínzott germán testvérek jajkiáltása hallatszik át a határon : egyenesen a mi kulturapostolaink szájából vették ki a szót! Szegény jó Berzsenyi Dániel, ha ma élne, nem tizenkét németet, hanem egy regiment germánomániában szenvedő magyart volna kénytelen vizbehajigálni; s amilyen kuruc legény volt, meg is tenné. Igazán kár, hogy nincs közöttünk s nem ver bennünket agyba-főbe azzal az ő halhatatlan lantjával, melyen „Romlásnak indult hajdan erős magyart" a olyan szivetrázóan tudta kipengetni! Talán egy kicsit észretérnénk akkor és megértenők, amit ő oly szent meggyőződéssel hirdetett: ha mégannyira megelőzték is egyben másban nyugati szomszédjai, azért a magyarnak egy csepp ::_ !— paraszt, elbeszélése után István. A vizsgálóbírói szobában fses bajuszu, kemény Icsik Máté előtt. Alig van nyitva s az asztalnál ülő Sokat hallott kepzelte, s most |nézésü embert, [— játszva fog teltek azok — lagy paraszt, [irabolni, de , Laucsik is, i csillagbörfiem ^ vezettette J.száj lehetőleg embreket és _ i ki, nig megikában. Ll'el, met előző fá pedig tgyelmi Jya; hangja majd•nek a vírnak jó viszonyokhoz férhet ki, aki mi >n kisérli maga A nagy paraszt gúnyosan mosolygott, s — A többihez — szólt — hozzá lehet adni ezt a kicsit is. — Nem ugy. Ezért külön büntetés jár. Ezt én szabom ki, nem a törvényszék. — Ugy ? De talán uraságod se lehet szigorúbb ? — Ahogy vesszük. — Mi volna az a büntetés? — Ahogy én akarom. Letehetem kendet abba a legalsó zugba, ahol a Tisza altató morgását hallgathatja, vagy feljebb, de kezére, lábára mázsás vasakat tétetek, vagy megbotoztatom . . . — Megbotozni? — hördült fel a paraszt — engem ? — Nana. És mert kend vezér volt, tehát különb a többinél, bármelyik büntetésből súlyosabb dukál. — De megbotozni. Inkább lőjjenek agyon. — Végül pedig — folytatta ugyanazon vontatott hangon Laucsik — a büntetést el is engedhetem. A nagy paraszt szeme felcsillant, majd mogorván húzta össze homlokát, ó kérjen, kérjen ettől a tintás ujjától ? Nem, nem! De a botozás ? De hátha nem is meri megtenni ? Nagy nehezen kinyögte : — Hát, ha büntetés jár, mert szabad akartam lenni, nem tehetek róla. — Sajnálom, sajnálom, de úgy hiszem, ha mindent megfontolunk, kendnél épen a botozást kell alkalmazni. — Miért épen azt ? — Mert a többit, az egyest, a vasat már úgy is ismeri kend — igaz, igaz — felelt Rózsa, s a hangja bizony egy kicsit ingadozó lett — de miért kell nekem uj és uj ismereteket szerezni ? — Miért kellett kendnek a pisztolyból lövést is annyira begyakorolni, mint a vadászfegyverből lövést? — Hogyan tetszik ? . . . — Úgy, hogy ha kend nem volna be oly "pen a pisztolylövést, gyakorolta Lobozár Jóska, meg Gonka János nem kaphatták volna a homlokuk közepére a golyót, mert a puska messzebb volt, s addig ők . . . — Nem menekültek volna el, hanem én kaptam volna a golyót. De honnan tetszik tudni? Különben pedig ők az én alattvalóim voltak. — Hiszen tudom, tudom. A többiek nem is tekintették azt bűnnek, de hát hiába, a törvények olyan furcsák, hogy az olyan vezérnek, mint amilyen kend volt, az ilyen büntetést nem engedhetik meg. — Hiszen nem is kértem én arra engedelmet. — Persze, persze. Nekem sem kell engedelmet kérni arra, hogy milyen büntetést alkalmazzak kendre, vagy hogy alkalmazzak-e büntetést. Hanem hát én azt tartom, hogy ha egy embernek baja van egymással, még^fiá^Ssiványt is, egyformán tegyék kockára teszi^pséjj^et, s egyik se lépjen fel orozva, mert az gyávaság! Itt aztán már valamivel erősít^att a fJuicsik hangja. — Én gyáva? Mikor ezer golytr'fáijfáR*.?®! már a fejem megett. Az ur talán ezer lépésről sem merne kiállani. ^ Kihallatszott hangján, hogy men^Be sértve érzi magát. ^