Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)

1931-01-01 / 1. szám

Nyíregyháza 1931 január 1. & Csütörtök Ara 16 ffillér?. fr. 626 IL­ST évfolyam Előfizetési árak helyben és vidéken : Egy hóra 2 P 50 f. — Negyedévre 7 P 50 f. Köztisztviselőknek és tanítóknak 20 °/C engedmény Egyes szám­ára: hétköznap 10 f., vasárnap 16 f. A POLITIKAI NAPILAP Alapította: JÓBA ELEK F­elelős szerkesztő: VERTSE K. ANDOR Szerkesztőség és kiadóhivatal címe : Széchenyi­ út 9. Szerkesztőségi telefon: 5—22. A kiadóhivatal telefonja : 1­39. Postacheque 29555 Hirdetéseket az Ujságbolt is felvesz, Bethlen­ u. 2. Bátorság, bölcseség, bizalom Irta: Vitéz Gömbös Gyula m. kír. honvédelmi miniszter Nemzetünk ezeréves története folyamán gyakran ért válságos idő­ket. Nincs nemzet, amelynek élni­akarását többször tette volna pró­bára balsorsa és nincs nemzet, a­­melynek többször kellett bebizonyítania, hogy akar is volna és tud is élni ezen a földrészen, me­lyen ért állania, ugy látszik, isteni rendelés alapján kell. Válságo­sabb napokat azonban még ez a sokat próbált nemzet sem ért,­­ imint a jelenkor napjai. Immár má­sodik évtizede küzd ez a nemzet hősies erőfeszítéssel, az etválás el­len, amelyre ellenségei — sőt tá­jékozatlan barátai is — már meg­érettnek hitték. A köznyelv történeti napoknak nevezi azokat az időszakokat, a­melyek egy nemzet sorsára, jövő életlehetőségeire messze kiható fon­tosságú eseményekből tevődnek össze. Történelmi idők jelentőségeivel, eseményeinek horderejével a kor­társak nagy többsége soha sincsen tisztában. Bizonyos távlatból kell visszatekinteni, bizonyos időnek kell elmúlnia, hogy egy következő nemzedék előtt tisztán állhasson valamely korszak jelentősége. Nagy események kortársai nem megértői, hanem csak szemlélői, szenvedő részesei koruknak. Ilyen idők, ami­k­et ma Í5éünk, egyénnel, nemzettel szemben, fo­kozott követelményekkel lépnek fel. Egyén és nemzet, természet­szerűleg roskadozik azok alatt a terhek alatt, amelyeket ezek az idők vállára vetnek. Ezek az idők tenyésztik azután ki mindig, min­den nemzetnél, a kishitűeket, a zsüggedőket, akik nem éreznek elég erőt magukban megküzdeni a megnehezített életfeltételekkel. Bőségesen megtaláljuk ezt a fajtát a magunk portáján is, mert a ma­gyar válság is kitenyésztette atoa­ga örökös csüggedést. Ez az fajta, amely minden dolognak csak a az árnyoldalát látja, ez az a fajta, amelyik minden érzésével csak a a keserves jelenhez tapad, nem látja jövőt, amelynek előkészítésére ne­m érez magában erőt, s amely­nek elkövetkezésében nem hisz.— Pedig egy nemzet célja csak a jövő előkészítése lehet. Nem látják ezek a gyászmagyarok azt a nagy utat, a­melyet ez a nemzet megásott sír­ja szélétől­­ már a mai napig is meg­tett. Nem a megtett utat látják, hanem azt, ami még hátra van, s a­melynek megtételére önerejüket elégtelennek ítélik. Ezek azok kezek, melyek cselekedni gyengék, a tenni nem mernek és csak arra elég erősek, hogy másoknak tettre­kész kezeit is lefogják. Természe­tes dolog, hogy válságos időkben itt-ott csüggedés üti fel a fejét, de még természetesebb, hogy az államnak minden erejével küzde­nie kell az ellen, hogy ez a csügge­dés elhatalmasodjék. A katonai szolgálati szabályzat a válságos időkben csüggedőket a legszigorúbb büntetéssel, az azon­nali felkoncolással büntetteti. Vala­mi ilyesféle védekezésre, ha nem is ilyen szigorú formában, a polgári életben is szükség volna. Én nem állítom, hogy minden jól van úgy, ahogy van, de tár­gyilagos birá'atot kérek, mert vis­­szatekintve az elmúlt évtizedre, meg kell állapítani, hogy nagy lé­péssel haladtunk a szebb magyar jövő felé. Mögöttünk van egy egészségesen végrehajtott földre­form, országunk ipari függetlení­tése óriás lépéseket tett előre, kereskedelmi mérlegünk ijesztő passzivitása megszűnt, mind több és több új baráttal­ sikerült megér­tetnünk a magyar igazságot, és ezek olyan eredmények, amelyek — még ha az általános gazdasági vál­ságot figyelembe vesszük is — min­denkit egy jobb jövő biztos re­ménységével tölthetnek el. Nem szeretem a kishitűeket. Nem az a baj, ha valaki ellenzéki. Elvégre a kormány­ valóban nem tett meg mindent. A kormány csak annyit tett, amennyit megtehetett. Lehet valaki ellenzéki, mert meg van győződve arról, hogy a maga erejével, a maga felfogásával, a maga küzdeni tudásával jobban szolgálja a magyar jövőt. Nem is ezek ellen szólok, de szólok az örö­­kös kételkedők, a fejlógatók ellen, akiknek a tenni nem merő kezei folytonos akadály a cselekvő ma­gyarok tettre kész kezei ügyében. Félre tehát ezekkel az akadályozó kezekkel! Mindig bizakodó voltam, s ma is az vagyok. Törhetetlenül hiszem, hogy az egészséges önbizalom, erős akarattal párosulva, csodákra ké­pes. Tudom, hogy mire képes egyetlen férfi akarata, s tisztában vagyok azzal, hogy nincs erő,­­ amely ellen tudna állni millió férfi akaratának, ha ez az akarat egyre tör. Nekünk magyaroknak pedig van egy közös akaratunk. Ezer pártviszály választhat el bennün­ket egymástól, ebben az egyetlen nagy akarásban mégis csak talál­kozunk. De ahoz, hogy ez az akarat dia­dalra jusson, férfiakra, önmaguk­ban, társaikban, nemzetükben bízó , Egy ember, aki eladta a csontjait Vám- és külpolitikai humoreszk Irta : Heves Ferenc. — A »Nyir­­idék« eredeti tárcája. — — »A Birodalmi Múzeum igazgatósága keres megvé­telre két méteren felüli férfi­csontvázat. Jelentkezés dél­előtt 10—12-ig.« 1928 decemberében jelent meg ez a hirdetés a Berliner Tageblatt­ban. Kétszer, háromszor, tízszer is elolvastam a párszavas szöveget és úgy érezt­em, hogy a Birodalmi Múzeum igazgatósága nem más, mint maga a Gondviselés. Hosszú hetek múltak el azóta, hogy anyai nagybátyám, Schellenberg Hugó végérvényesen kitagadott mérhe­tetlen vagyonából és ez idő alatt annyi pénzre sem tudtam szert tenni, hogy jegyet váltsak belőle a mégis biztosabb lehetőségeket nyújtó Budapestig. Érthető tehát az a lázas izgatottság, amit ez a hirdetés váltott ki belőlem. Esé­lyeimet latolgatva, mindjobban erőt vett rajtam az a meggyőződés, — hogy a biztos siker reményében startolhatok. — Hány centiméter magas is vagy? — szólt közbe Jegenye. — Normális körülmények között 2 méter és 4 centiméter vagyok — válaszolt Karfiol. — Hogy mit értek normá­is körülmények alatt, azt mingyárt megtudjátok. Tény az, hogy hasonló testmagasság aránylag ritka embernek jutott osz­tályrészül. Hirtelen növésű gyerek voltam, emlékszem, szegény apám gyakran mondogatta is az édes­anyámnak: — »Meglásd, Kornélia, ez fia olyan hosszú lesz, hogy meg­ a J adóztatják rá...« A jelzett időben pontosan meg­jelentem a Birodalmi Múzeum im­pozáns épületében. Az igazgató­sági iroda előszobájában már ak­kor egész csapat hosszabb-rövi­debb ember várakozott. Hirtelen szemügyre vettem konkurrenseimet és arra a megállapításra jutottam, hogy még 16 emberrel fölényesen felveszem a versenyt, a 17-ik, egy germán óriás legalább 3 centimé­­­­­terrel magasabb énnállam. — Behozom — tettem fel ma­gamban elszántan és a pénz égeté­s hiánya máris ötletet teremtett­­­z agyamban. — A terem sarkában hatalmas­­ vaskályha árasztotta a decemberi időjárás ellensúlyozására a mele­­­get. Utolsó pénzemet, 60 pfennin­i­get odaadtam a szolgának, amiért az hajlandó volt az egész fakész­letet egyszerre a kályhába gyö­möszölni. S míg a többiek riadtan és csodálkozva menekültek a foko­zódó hőség elől a szoba ellentétes irányai felé, én hősiesen a kály­ha közvetlen­ közelébe húzódtam. Enyhe perzselt szag töltötte meg a levegőt, az ájulás környékezett már, de nem adtam fel a harcot. És győztem! — Nem értem — szólt Zrinyi. — Miért kellett a kályhához hú­zódnod ? Karfiol végignézett rajta. — Látszik, hogy nem tanultál fizikát — mondta lenézéssel. — Jegyezd meg magadnak, hogy a meleg kiterjeszti a testek térfoga­tát, nemcsak széltében, de hosszá­ban is! Amilyen mértékben emel­kedett tehát a levegő hőfoka, — ugyanolyan arányban nőtt az én testmagasságom is. Körülbelül 30 fok Celsius hőemelkedés felel meg 1 centiméternyi növekedésnek, — képzeljétek tehát azt az irtózatos hőséget, amit el kellett viselnem a hiányzó centiméterek ideiglenes utánpótlása érdekében. — Kissé bizonytalan érzéssel a lábamban álltam meg a Birodalmi Múzeum igazgatóságának­­ szakértői színe előtt. De a lényegen ez nem változtatott semmit. Gyönyörköd­ve néztek rajtam végig és lemérve a magasságoma­t egyhangúlag en­gem jelöltek a múzeum leendő fő­csontvá­z állására. Röntgenfelvételt készítettek csontvázamról, szigo­rúan kikötötték, hogy köteles va­­­­gyok annak épségére vigyázni és halálom után 30 napon belül­­ lehe­tőleg személyesen b­e kell szolgál­tatnom azt az intézetnek. A szer­ződés aláírása után 600 márkát nyomtak a kezembe és én boldo­gan távoztam. A germán óriás irigykedve nézett utánam. — Ez a lényegében egyszerű és bárkivel is megismétlődhető eset nem várt port vert fel a német sajtóban. Az ellenzéki lapok már másnap reggel terjedelmes vezér­cikkben hozták, hogy míg egész Németországban járványszerűen ter­jed a munkanélküliség és százez­rek vannak kenyér nélkül, addig a Birodalmi Múzeum egy idegen nemzetiségű ember csontvázát vá­­sárolja meg közpénzen. Felhozták az amúgy is passzív külkereskedel­mi mérlegüket, amelynek még csak az hiányzott, hogy a kormány ma­gyar csontvázakat importáljon. Az egyik szélsőjobboldali újság élesen követelte, hogy az elégtelen rönt­genvizsgálattal szemben operatív úton szerezzenek bizonyságot arról, nincs-e megtámadva a csontren­szerem valamely öröklött vagy szer­zett betegségtől, mely esetben az alkalmatlan volna muzeális cé­lokra. Megvannak-e továbbá az összes csigolyáim? Ajánlotta végül a cikkíró, hogy negatív eredmény esetében mesterségesen törjék ös­­sze a­ csontjaimat, különös tekin­tettel a bordákra, mert nézete szerint ez is elegendő lesz ahhoz, hogy a Birodalmi Múzeum elve­szettnek tekinthesse a 600 márká­ját és újabb pályázatot hirdessen. S miután a fényképemet is megsze­ '­­ ', I

Next