Katolikus gimnázium, Nyitra, 1884
A tizennyolcadik század eleje az Örökkévalóság áldásos öléből elővillant azon idő, mely a feledékenység ellen a kegyes-tanitórend évkönyveiben mindenkorra biztosítva van. — Mert a nyitrai gymnasium a vallásos szellemű tanügy érdekében dús reményekkel biztatólag, történetkönyveink hiteles adatai szerint, ezerhétszázegyben keletkezett. 1870-ben tehát százhetvenötödik évfordulója volt a halhatatlan jótevők buzgósága eszközölte alapvetésnek ez intézetnél, melyben a boldogító jövőt előmozdítólag már százak hintegették ezerek fogékony kebelébe a helyes életirányzatnak s közműveltségnek áldásozó magvait. Mire nézve ily időpontnál, mely, az általános felfogás s közérzület szerint is, mintegy kikerekitett időszámitási nyugpontot képez, — a hálaadó ünnepély megtartása legkevesebbé sem maradhatott el. De nem is maradt el. Intézkedés lett erre téve a bensőbb kegyelemek ápolására is, hogy, a jó Isten kegyelméből remélhetőleg, majdan kétszázados ünnepélyre érdemesülendő iskolának, mely munkás életpályája alatt a hitéletben példás erkölcsü, a köznevelésben buzgalmas, az irodalomban pedig tudományos, derék férfiakkal diszesitette e kies megyét, a magyar hazát s igy az emberiséget, a hetedik negyedszázados kora illően megillessék. Nincs itt helye az épületes ünneplést előkészületében s minden vonatkozataiban előhozni. De még sem tagadhatjuk meg magunktól annak megemlítését, hogy az őszinte hazafi szív odaadásával az igazgatóság ugyanakkor egy emlékiratot is közölt. Tette pedig ezt már azon okból is, hogy hű képét nyújtsa az intézet múltjának, létezésének történetét, habár csak nagy vonásokban, föltüntesse, s oly statisztikai adatokat tükröztessen vissza, melyek érdekes emlékeztetőül szolgáljanak mindazoknak, kik iskolánkkal valamely módon, erkölcsi, szellemi tekintetben érintkeztek, vagy szerves kapcsolatban állottak. A várva-várt örömnap, melyen oly lelkesedésre buzdultunk, 1876. évi október hó elseje volt. E napot ültük volt meg, hogy érzelem- és képzelemtől lelkesített elmével kifejezést adjunk a keblünket eltöltő kegyeletnek a nagy alapítók iránt. De még azért is, hogy fölébreszszük lelkünkben emlékezetét azon, isteni szeretettől melengetett, dicső szellemek díszes sorának, kik, Ovidiusnak „Artibus ingenuis quaesita est gloria multis-‘-a szerint, a nevelés-oktatás életfontosságú ügyének szentelt intézet fejlődése s megszilárdítása körül fáradoztak, az utat egyengetve, mint a magasból világitó fényoszlopok s kalauzok, járdáitok előttünk, s kikkel való szellemi rokonságunk tudata ránk csak emelő, ösztönző s lelkesítő lehet ! És épen azért, mivel e nap elménket egy magasztos ünnepély emlékezetével, keblünket az igaz hála maradandó érzetével gazdagította, jól esik szivünknek nála még egy pillanatig időznünk. Az ünnepély, a jámbor ősök példájára, kik mindent Istennel kezdtek s az ő áldásával sok nagyot s dicsőt létesítettek, — a templomban egyházi cselekvény, sz. misével vette kezdetét, mely alatt a főgymnasiumi ifjúság négyes korban lélekemelően énekelt.