Nyugat, 1919 (12. évfolyam, 1-17. szám)

1919 / 4-5. szám - Krúdy Gyula: Az önmagával verekedő költőről

AZ ÖNMAGÁVAL VEREKEDŐ KÖLTŐRŐL Adyról sok legendát írnak össze, különösen majd akkor, ha az a nemzedék, amely­et személyesen ismerte, kiveszőben lesz. (Az irodalom­történetnek is megvannak az öreg honvédei. Tán még most is él Magyar­­országon olyan ember, aki Petőfi barátságával dicsekszik, pedig bizonyosan tudjuk, hogy az összeférhetetlen természetű és meg nem bocsátó Petőfinek alig volt néhány barátja). Adyról majd összekeverednek a legendák. Éppen a napokban olvas­tam, hogy Sz. Z.-t megbotozni akarta egy kávéházban. Lehetséges, hogy így történt, ámbátor Ady Endre inkább csak az írásaiban, az élete hul­lámvonalában volt forradalmár. Személyes érintkezésében és józan álla­potában , csaknem annyi megejtő kedvesség volt benne, mint Bródy Sán­dorban. Végtelen gyöngéd és megértő tudott lenni és majdnem olyan lágy, mint egy nő. Petőfiről azt jegyzi fel Szemere Miklós (a költő), hogy paraszthelyfességében, leginkább a fényes és gyakran nyított csizmáira volt hiú. Mert (gondolja vagy mondja Sz. M.) gyermek és ifjúkorában sokat járt mezítláb. A szilágymegyei születésű gyerek, debreceni jogász, későbbi vidéki hírlapíró, büszke volt arra, hogy Párizsban járt, pedig az ő idejében a magyarok már elég sűrűn felkeresték a külföld nagyvárosait. A Három Hollónál, ahol Párizsról beszélt, még nem igen lehetett tudni, hogy tíz-tizenöt esztendő múlva e rendszerint hálátlan nemzet koporsójához akkora ciprusát helyezi a megemlékezésnek. Bár én azt hiszem, hogy Adyt még mindig nem ismeri eléggé Magyarország. A halottal majd könnyebben megbarátkoznak, mint az élővel. Holott az élő, egykor legszemélyesebb híveit kedves és gyengéd, szeretetreméltó magaviseletének köszönhette. A pálya legelején: 1919. február. KRÚDY GYULA / 1#*

Next