Nyugat, 1919 (12. évfolyam, 1-17. szám)
1919 / 4-5. szám - Krúdy Gyula: Az önmagával verekedő költőről
AZ ÖNMAGÁVAL VEREKEDŐ KÖLTŐRŐL Adyról sok legendát írnak össze, különösen majd akkor, ha az a nemzedék, amelyet személyesen ismerte, kiveszőben lesz. (Az irodalomtörténetnek is megvannak az öreg honvédei. Tán még most is él Magyarországon olyan ember, aki Petőfi barátságával dicsekszik, pedig bizonyosan tudjuk, hogy az összeférhetetlen természetű és meg nem bocsátó Petőfinek alig volt néhány barátja). Adyról majd összekeverednek a legendák. Éppen a napokban olvastam, hogy Sz. Z.-t megbotozni akarta egy kávéházban. Lehetséges, hogy így történt, ámbátor Ady Endre inkább csak az írásaiban, az élete hullámvonalában volt forradalmár. Személyes érintkezésében és józan állapotában , csaknem annyi megejtő kedvesség volt benne, mint Bródy Sándorban. Végtelen gyöngéd és megértő tudott lenni és majdnem olyan lágy, mint egy nő. Petőfiről azt jegyzi fel Szemere Miklós (a költő), hogy paraszthelyfességében, leginkább a fényes és gyakran nyított csizmáira volt hiú. Mert (gondolja vagy mondja Sz. M.) gyermek és ifjúkorában sokat járt mezítláb. A szilágymegyei születésű gyerek, debreceni jogász, későbbi vidéki hírlapíró, büszke volt arra, hogy Párizsban járt, pedig az ő idejében a magyarok már elég sűrűn felkeresték a külföld nagyvárosait. A Három Hollónál, ahol Párizsról beszélt, még nem igen lehetett tudni, hogy tíz-tizenöt esztendő múlva e rendszerint hálátlan nemzet koporsójához akkora ciprusát helyezi a megemlékezésnek. Bár én azt hiszem, hogy Adyt még mindig nem ismeri eléggé Magyarország. A halottal majd könnyebben megbarátkoznak, mint az élővel. Holott az élő, egykor legszemélyesebb híveit kedves és gyengéd, szeretetreméltó magaviseletének köszönhette. A pálya legelején: 1919. február. KRÚDY GYULA / 1#*