Nyugat, 1921. január-június (14. évfolyam, 1-12. szám)
1921 / 6. szám - Gyergyai Albert: Bérczy Károly (1821-1921)
,Gyergyai Albert, Bérczy Károly) öltöztetnének az elnéző vagy lenéző kegyelet köntösébe. Talán mert — legyünk jóhiszeműek — az akkori írókban, ha más nem, a szív és a jellem pótolták a rátermettséget? Vagy hogy azok, akik életük másik felén, e korról, mint fiatalságuk koráról írtak, megannyi laudator temporis acti, csak a fényt voltak hajlandók meglátni s egyszerűen szemet hunytak az árnyék előtt? Bizonyos, hogy az akkori írók zöme — az, amely száma és közepessége révén olvasókhoz és kiadókhoz, hivatottakhoz és műkedvelőkhöz minden korban egyformán utat talál — a közösen érzett idegen elnyomás, a közös származás és a közös múlt miatt többé-kevésbbé zárt testületet formált, amelyhez számítódni tisztesség volt, mert erkölcsi alapot és feladatot is nyújtott s ami viszont, akkoriban, nem járt minden kockázat s némi lemondás nélkül. Egy néhány nagy névnek árnyékában, amelyeket múltjuk és képességeik ép úgy, mint függetlenségük és társadalmi tekintélyük határozott, bár olykor hallgatag vezetésre rendelt, ez a testület alkotta a tulajdonképpeni irodalmat s ennek teljes tudatában s bizonnyal nem jogtalanul azonosította érdekeit a nemzeti műveltség és irodalom érdekeivel. Az emlékiratok kedélyeskedő melegében, a parentálások koporsós kenetességében s még Jókai romantikus korképeiben is úgyszólván egy családi kúria az irodalom, ahol a nevelés, a vér ugyanaz, a műveltség alapos s még mindig inkább deákos, mint európai, a nyugati eszméket mérsékelten, kanalanként, tartózkodva ízlelik, a pátriárkák szavára figyelve hallgatnak a Benjáminok és az egész háztájon bizonyos monoton egyszerűség s bizonyos lomha nyugalom ömlik el, amely nincs hijján a derűnek, bár ez inkább öblösen nyers, mintsem könnyedén vonzó. A józan, kemény és olykor sugárzó középszernek kora ez, egyezményes, de nem gerinctelen, egyöntetű s így kissé színtelen, fegyelmezett, önérzetes, de képzeletében sokszor fakó s pátoszában gyakran sekélyes. Még a legnagyobbakon is érzik néha a családi divatlapoknak lanyha negédeskedése, hervasztó levegőtlensége s merev és kilátástalan zárkózottsága. Viszont a kisebbeknek is jutott valami a nagyok tudatos méltóságából, természetes uriasságából s felelősséggel járó tekintélyéből. Részesei voltak, majdnem mindnyájan, a forradalom előtti föllendülésnek, rájuk is átragadt volt az a mámor, amely a forradalmat táplálta s a férfikor nyugodt övébe kijózanultan, kissé kiégve, nem ritkán bánkódva és fáradtan értek el. Az ily nemzedék irodalma korlátozza a vágyakat, hallgatást parancsol a romantikának, kevésbbé hisz bizonyos jelszavaknak, bizonyos tirádáknak, bizonyos műfajoknak, igyekszik világosan látni és tanulni s alapjában nem tesz mást, minthogy kissé kiábrándultan s némileg kerülő úton, visszatér, ahonnan egykor elindult s folytatja ott, ahol apái abbahagyták. Az ilyen kor nem beszédes, nem szereti a vallomásokat, sem a pongyola naplót, levelezése feltűnően sivár, írói, míg életben vannak, egymástól tartózkodó tárgyilagossággal szólnak s ha egyikük kidől a sorból, legközelebbi barátja hónapok, olykor évek múlva, bizonnyal a távlat kedvéért, amely a halott emlékét jótékony érzelempárába burkolja —ünnepélyes, szép szavakban magasztalja érdemeit, műveit és főkép jellemét s mindezt híres antik és ragyogó századeleji magyar minták után, szélesen, epikusan, részletezőn, műfajjá magasítva mintegy a baráti fájdalomnak szelíd panaszát. Csakugyan, mintha az emlékbeszéd volna e kor uralkodó műfaja. Igaz, hogy a rokonszenves középszerűségeket e gyászpátosz se 1 Az Én Kortársaim (Kisf.»Társ. Évlapjai 1871/72.).