Nyugat, 1922 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1922 / 10. szám - KIRÁLY GYÖRGY IFJÚKORI ÍRÁSAIBÓL
TOMPA, ARANy, KEMENy, JÓKAI, MADACH .. .* A szabadságharc leverése után bekövetkezett reakció a hírhedt paszszív rezisztenciát váltotta ki a nemzetből és az irodalmat ismét a politika irányába terelte. A helyzet körülbelül ugyanaz volt, mint a század huszas éveiben, talán még reménytelenebb, mert egyelőre semmi kilátás nem mutatkozott a kibontakozásra. Nem csoda, ha az irodalom általános képe ugyanazokat a vonásokat mutatja, mint akkor: Kölcsey elégikus, hazája sorsán kétségbeeső líráját Tompa Mihály újítja meg, míg a múlt föléledő kultuszát, Vörösmarty epikai törekvéseinek örökségét, Arany János veszi át. Bármennyire anakronisztikusnak érezzük ma ezt a megújuló romantikát, közelebbről szemlélve észrevehetjük, hogy az elaggott, kényszerű formák mögött már a realizmus éli ki magát, elsősorban a regényben, mely ekkor indult tulajdonképpen igazi virágzásnak irodalmunkban Jókai Mórral. Tompa Mihály (1817 —1868) első lírai költeményeivel megelőzte Petőfit s az ú. n. népies irányt talán ő képviselte a legtökéletesebben, ennek képzetkörén igazában alig tudott túlemelkedni, míg Petőfi és Arany, a népies triumvirátus másik két tagja, hamar kibontakoztak a szűk korlátok közül. Első kötete, a Népregék és népmondák, nagy hatását ma alig érthetjük meg, értékes bennük csak az, ami valóban népies hagyományon alapszik, mint a Jávori ágról szóló bájos mese, míg a többi nagyrészt saját képzeletének primitív szüleménye. Az igazi elbeszélő hangot nem ezekben, hanem a természetének jobban megfelelő költői anekdotákban találja el, melyek közt a Szuhay Mátyás és A vámosújfalusi jegyző a legsikerültebb. Virágregéi, valaha ezeket is megcsodálták, megható bizonyságai ugyan a költő gyöngéd természetszeretetének, de hiányzik belőlük éppen az, ami a legfontosabb, az ábrázolás jellegzetessége. Lírája hangban, tartalomban meglehetősen szűkkörű, de annál bensőségesebb. A falusi papköltő fülledt, meleg légköre árad szét költeményeiben: a családi élet örömei és fájdalmai, a vallás nyújtotta kész vigasztalás, a természet hangulatkeltő változásai töltik be költészetének legnagyobb részét. Ebből a körből csak akkor emelkedik ki és ebben éri el művészetének magaslatát, ha az egész elnyomott nemzet érzéseit akarja megszólaltatni. A kornak a hangulatát, a néma, dacos ellenállás keserűségét senki nála erőteljesebben kifejezni nem tudta. A biblia pátosza, a régi protestáns énekek szólamai csendülnek föl elégiáiban és ódáiban .Uj Simeon, Öreg szolga, Gályarab), míg allegóriái (A madár fiaihoz, A sebzett szarvas, A pusztuló erdő, Ikarus) egy olyan műfajt szólaltattak meg, mely az elnyomatás korában lehetővé tette, hogy gondolataival, bíztató és lelkesítő eszméivel közel férkőzhessen olvasói szívéhez. Az irodalmi köztudatban Arany János (1817 — 1882) elsősorban mint epikai költő él, a legnagyobb magyar epikus, miként Petőfiben a leg * Részlet annak a kis magyar irodalomtörténetnek utolsó fejezetéből, mely kiegészítésül készült a Wiegler-féle egyetemes irodalomtörténetnek a «Révai Testvérek» kiadásánban nemsokára megjelenő magyar fordításához. A kéziratot első közlésre a «Révai Testvérek» volt szíves a Nyugatnak átengedni.