Nyugat, 1922 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1922 / 5. szám - Figyelő
364 .Figyelőt kínálja, melyben hosszan elnyúló, renyhén álmodozó, pacsirta hangjára álmodozva figyelgető búzaföldek lelke él. És Juliska szívességében, kínálásában egy egész nemzet erényét látja, a magyar parasztmenyecskék odaadó jóságát, mely úgy csillog a szemben, mint a gazdagon termő földek virágzása. Ide vágyik vissza, hogy egyszer, mikor a félhold a szélmalom tetején áll és mikor szinte hallik a gyalogösvény lélegzetvétele, megsimogassa a Juliska tízesztendős, törvénytelen gyermekének arcát és mélyen a szemébe nézve, azt mondhassa: — Én az apád vagyok. Ez a regény meséje. Szándékosan használtam a regény tartalmának rövid elmondásában Krúdy eredeti kifejezéseit, hogy valamiképen megérzékeltessem azt a mély lírai tartalmat, mely ezt a vékony mesét kitölti. Nem tudom, vájjon szimbólumnak szánta-e Krúdy ezt a regényét? Nem tudom szabad-e belemagyaráznom azt a szimbólumot, amelyet lehetetlen nem éreznem : a földjétől elszakadt, fáradt és tönkrement kurta nemest visszarántja a föld, a nyírségi táj, mint iszonyú mágnes. Visszarántja, de vágyai nem a kúriák romjaira hullnak, hanem oda, ahol a mágnes ereje élet és egészség: a tanyaházba. Ezen a vonalon Krúdy Gyula új regénye már olyan mélyen bontja fel a magyarság problémáját, mint Justh Zsigmond. És hangjában Krúdy talán még sohasem volt ilyen színeiben tiszta, mint ebben a regényében. A kocsmáról írott oldalak az új magyar irodalom prózai stilművészetének remekbe vésett sorai. Szeretném azt mondani, hogy Krúdy könyvei között a «Napra»forgó»»t szeretem legjobban és szeretném azt mondani, hogy az «N. N.» — regényke egy szerelemi gyermekről — több, szebb, súlyosabb, fájdalmasabban magyar, mint a Napraforgó. ZILAHy LAJOS BECK Ö. FÜLÖP ÚJABB SZOBRAI A szobrász munkája oly lassú és nem mutatós, mint a festőé, ki a színeket keze pazar kedvével hinti széjjel ,■ a szobrász a jelenségeket a fogható mivoltukban közli velünk, a formákból, tömegekből szilárdan álló, mindenfelől egyaránt igazságot mutató testelevenségre törekedve. Ezt kellene éreznünk mindig, ha szobrot nézünk, ámde csak kevés szobor előtt eszmélünk rá erre az érzésre s meggondolásra, mint ahogy a százszor leírt igazságok, szabályok csupán kivételes alkalmakkor, valamely erős kezű, erős lelkű ember érintésére nyerik vissza elkoptatott élüket és messzire sugárzó fényük tüzét. Beck Ö. Fülöp a plasztikai művészet örök nagy törvényeit fejezi ki szobraiban, érmeiben és gazdag lélekkel, teremtő erejének szuggesztív lendületével a friss látás, friss élmények gyönyörű pillanatait visszaidézve új tartalmat ad ezeknek az igazságoknak. Az élet hullámverése járja át a szobrait és a nagy plasztikai nyugalom, szilárdság, a mozdulatok, az elhelyezkedés egyensúlya sehol sem merevül sablonná, sematikus álklasszicizmussá. Egy életnagyságban megformált álló Afrodite szobra a nyugalom és megmozdulás átmenetét fejezi ki. Azt a lélegzetet» fojtó izgalmas pillanatot, mikor a holt anyagot a titkos erők árama érinti, és életre kelnek a szunnyadó tagok. Van valami döbbenetes e szoborműben, holott végtelenül egyszerű, látszatra nincsen benne semmi ami titokzatos lenne, minden részében megoldott, szép arányait nem torzítják el önkényes rövidülések, vagy hozzátoldások. Egy pillanatra — természetesen távoli és megfoghatatlan vonatkozásban — Rodin feleszmélő ifjú embere suhan fel emlékezetünkből, ez őskorból való üzenet, hol az acélos ifjú testben felgerjed az élet, megmozdul, nyújtózik, elindul ... A görög álló szobrokban is lelhetünk bizonyos hasonlóságokat. Különösen abból a periódusból amidőn a keleti népek öröksége még nem szívódott fel teljesen a bevégzettség felé törő utódokban. E szűzi magatartóztatás, felnyiladozás korszakának termékeivel tart némi rokonságot e meghitt tekintettel felénk néző, magát őszintén feltáró Afrodite szobor. Beck O. Fülöp szívesen fordul a heroikus témák felé: Szittya lovasa, Botondja, Lehel vezérje, a magyar történelem hőskorába visszanyúló sorozat darabjai, kis méreteik mellett is duzzadó erővel teli figurák. Szinte tessük, hogy feszülő izmaik, megtorpanó lábuk telntettsége mikor veti szét a test burkát, mikor pattan ki szikra a megfeszült tagokból. Felületes szemlélet nyomán talán a kisplasztika körébe lehetne utalni e szobrokat, de a tömegek egybevonása, az arányok felfokozása monumentálissá teszi mindegyiket,szinte kőbe, hatalmas sziklatömbbe kívánkoznak, sok más okon felül a témájuknál fogva is. Ha e szobrokban a dacos erő, a ritmus keménysége kap meg bennünket, a halott hőst felemelő két angyala, a relieftervezet a lágy vonalak egybecsendülésének, a lankadás és az eleven felemelkedés kiegyenlítődésének klasszikus példája. A baloldali angyal szinte kiröppen a reliefet befogó-