Nyugat, 1923. január-június (16. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 1. szám - Kuncz Aladár: Petőfi zsenije

PETŐFI ZSENIJE Tudós életrajzírók műveiben olvasom, hogy milyenek voltak Petőfi Sándor szülei. Apja Petrovics István, azt mondják, büszke volt a magyar­­ságára, színtiszta magyar nyelven beszélt és szeretett apró történeteket előadni, amelyekbe szívesen kevert népies vonásokat. Mesterségét, a mészárosságot kitünően értette s akaratosságánál, erélyességénél fogva határozott férfi jellemnek volt mondható. Anyja, Hrúz Mária, a szolgáló­ sorban tartott árvalány, szelíd, ábrándos hajlamú asszony volt. Petőfi költészete e két egyszerű embernek alakját a halhatatlanság napszínes ragyo­­gásával övezte körül. És ez rendjén van. Földi életükben nem tudta őket jobb módba segíteni, fizetett tehát nekik a halhatatlanság aranyával. Egyszerű életmódjukat, egyéniségüket, úgy ahogy az életkörülmények kiala­­kították, bemártotta költészetének bűvös tavába, amelynek egy cseppje is elég ahoz, hogy múlandó földi dolgoknak örök arculatot adjon. Ez volt a költő ajándéka szüleinek. De a késői életrajzírók, amikor az örök­­lés titkos törvényeinek félreismerésével, közvetlen kapcsolatot keresnek Petőfi zsenije és szüleinek képességei között, nem adnak ajándékot sem Petőfinek, sem szüleinek, sem pedig a természet rejtélyeit kereső tudománya­pák. Megállapítják, hogy Petőfi férfias akaraterejét, magyarságát s a népies é­nek kedvelését apjától, míg külsejét, ábrándozó kedélyét anyjától örökölte. Hány és hány elelkezése fordul elő ezzel rokonvonásoknak az életben s az eredményük még sem Petőfi Sándor. Ez az öröklésre utaló­­an kihagyja a költő vizsgálatából éppen azt, ami egyesegyedül érdekes: a zsenijét. Arról nem is beszélek, hogy mikor csak a­ szülőket hozza kapcsolatba a költővel, ezzel elvágja mögüle az ősök százait és ezreit, akiktől a költő épen úgy örökölhetett, mint szüleitől. De a hangsúly most nem azon van, hogy a költő kiktől, hanem hogy mit örökölt? Az életrajzírók állítása szerint bizonyos tulajdonságokat, amelyek a szülőkből a költőgyermekbe is átmennek, csakhogy benne fokozottabb mértékben nyilvánulnak meg. Ez a föltevés az, amely ízig-vérig hamis és csak arra alkalmas, hogy a zseni fogalmát teljesen elhomályosítsa. A zseni egészen egyéni lélekállapot, amelynek legjellemzőbb lényege épen bizonyos mindenütt, tehát a családi­ban is meglévő elemeknek sajátságos és természetellenes egymásmelletti­­sége. A zseni lélekösszetételének két sajátsága van: az egyik, hogy, mint összetétel soha sem örökölhető s a másik, hogy mióta a világot ismerjük, még nőben nem fordult elő. Ennek a két történeti igazságnak világánál akarunk a zseniről némi képet nyújtani s tesszük ezt Petőfivel kapcsolatban egyrészt a legnagyobb magyar lángelme iránt érzett kegyeletből, másrészt azért, mert Petőfinek külső látszatra egészséges, s megjelenésében háttértelen, szinte égből leszállt zsenije minden elméletnek erős próbakövéül szolgálhat. * A zseni legfőbb jellemvonása az, hogy új életformát alkot. Az élet­ jelenségek tömkelegéből kiválaszt, elkülönít egyes csoportokat, azokat új megvilágításban kapcsolja össze és önmagukban élő, lezárt egységekké alakítja. Minden zseniális műre áll Laplace megállapítása a fölfedezések­­ről, amely szerint azok lényegükben nem egyebek, mint különválva élő

Next