Nyugat, 1926. január-június (19. évfolyam, 1-12. szám)
1926 / 5. szám - Szinházi Figyelő
MAJOMSZÍNHÁZ Herczeg Ferenc bohózata a Vígszínházban Az ember a legkegyetlenebb és leg® gyűlölködőbb vadállat. Ha két farkas találkozik az erdőben, összebarátkoznak. Ha két ember találkozik az erdőben, agyonütik egymást. Az erdő majmaiban felébred az ambició, hogy — átugorva a missing link árkát — belépjenek az emberi kö* zösségbe, tetszik hiúságuknak ez az elő* kelő és hatalmas rokonság, de még ide jében észreveszik, hogy az ember csak kapzsiságból áll velük szóba, ki akarja zsákmányolni őket, el akarja rabolni az erdejüket, hogy letarolja, pénzt sajtol*jon belőle és őket hajléktalanná tegye. Undorodva és rémülten menekülnek vissza az erdőbe és többet hallani sem akarnak az emberről. Még a majom* leány is, aki az egész emberré*válást kezdte, kíváncsiságból, hiúságból, ma*jomsznobizmusból s aki szerelembe keveredett az ember*férfival, leveti a cifra emberi ruhákat és visszatér az erdei majom*szerelemhez. Az ember nem ér*demli meg, hogy becsületes állat szóba* álljon vele. Ez bizony sötét szarkazmus. Nehéz volna megtalálni az átvezető hidat az Árva László és A híd romantikus páthoszától, de még a Kék róka enyhe társa* sági maliciájától is idáig. Ha a Majomszínház szerzőjének neve valamikor el* veszne, aligha akadna filológus, aki be tudná bizonyítani, hogy ezt a darabot ugyanaz az író írta, aki a fentebb em* lített darabokat. Mi azonban, akik a mai színpadi divat levegőjében élünk, kénytelenek vagyunk meglátni a kör* vonalait ennek a hídnak, melynek neve: Bernard Shaw. A különbség az, hogy Shaw szarkazmusa következetesen fel épített világfelfogás, Herczegé pedig nyilvánvalóan csak hangulat és ötlet, amelyet szemmel láthatóan háborús és trianoni emlékek sugalltak. Az író minden gondját a majomszereplők pontos és mulatságos kidolgozására fordította. Az ő pártjukon van, őbennük van az a színpadi ötlet, melyre a darab felépült, tőlük várja a hatást. És leszámítva azt, hogy nem volt elég ellenálló ereje, hogy elutasítsa magától a túl könnyű, egészen kézen fekvő, és ezért hatástalan ötleteket és vicceket, azt kell mondani, hogy ez a része a darabnak általában a jobbik része is. A majom*karakter köztudatban élő vonásait ügyesen hosszabbítja meg az emberi irányában s egyes jelenetei, mint az első felvonás végén a majmok bor* zongó, áhítatos lenyugvása az elcsön* desült erdőben, a második felvonásban a disputa a majmok és emberek közt, a harmadik felvonásban a majompár szerelmi duettje, érdekesek és kedve* sek. Franklin*kapitány, az emberi fog* ságban megbutult majom, aki néhány a cirkuszban eltanul ízetlen gesztussal kérkedik, jól megfogott figura. A ma* jom*kisasszony érdekes karikatúrája a nőnek, akit Herczeg, hiúságból, sznob* ságból, érzékiségből a kedvesség kötő* anyagával összeelegyített lénynek tart. Hogy ezek a figurák a színpadon meg* élnek, abban a szerzővel legalább is egyenrangú szerepe van a színészek* nek. Makláry, Gárdonyi és Boross ma* jom*triója fürgeségben, mozgásban, groteszkségben kivételesen jó komé* diás munka. Rajnai is hiánytalanul kihozza Franklin kapitány furcsa alakját, Bayor Gizi pedig, ha mozgása nem is tökéletesen majom*szerű, minden pillanatában kedves, bájos és nagyon finom és meleg hangjai vannak. Ezt a részt bravúrral csinálták a színészek és bravúrral csinálta a rendező. Az emberi figurák nem elégítenek ki. Nem élnek a színpadon, nincs reliefjük. Élő alakoknak nem élők, csak odaállított bábuk, operett*figuráknak nem elég mulatságosak. A színészek sem tudnak velük mit csinálni, nincs alkalmuk, hogy hatásossá tegyék őket. Ebből bizonyos egyensúlytalanság származik, a nyújtott képnek egyoldalúsága, ami színházi figyelő