Nyugat, 1927. január-június (20. évfolyam, 1-12. szám)
1927 / 11. szám - ANDRÉ GIDE: ISABELLE Fordította: GYERGYAI ALBERT Copyright by Nyugat
André Gide: Isabelle nek mily névtelen gyötrelmét panaszolja? mi ez a sóhaj, amit nem értenek? Belőlem is, önkéntelen, roppant sóhaj szakadt fel, félig ásító, félig zokogó hang, úgy hogy a báróné is felkiáltott, kijátszva az utolsó ütést: — Azt hiszem, hogy Lacase úrnak nagy kedve volna lefeküdni. — Szegény asszony! Ugyanezen az éjszakán lehetetlen álmom volt; oly álmom, amely eleinte csak a valóságot folytatta. Az estének még nem volt vége; ott ültem a szalonban, a háziak közelében, de aztán oly társaság csatlakozott hozzájuk, amely számban egyre nőtt, jóllehet nem vettem észre egyetlen új jövevényt; felismertem Casimirt, aki, az asztalnál ülve, valami kártyajátékkal vesződött, körülötte három-négy föléje hajoló arccal. A társalgás halk hangon folyt s egyetlen mondatot sem értettem, annyit azonban felfoghattam, hogy mindenki valami rendkívüli dologról szólt a szomszédjának, amin azután a szomszéd hasonlóképpen csodálkozott; mindenkinek a figyelme egy pont felé terelődött, ahol, közel Casimirhoz, s ugyancsak az asztal ízrel lett, egyszerre csak felismertem (hogy is nem láthattam előbb?) Isabelle de Saint-Auréol«t. A sok sötét ruha között egyedül ő volt fehérben. Először elragadónak látszott, akárcsak a médaillonb on, de aztán, egy perc múlva, feltűnt, mily mozdulatlan a szeme, milyen merevek a vonásai és hirtelen megértettem, mit súgtak egymás fülébe: az, aki az asztalnál ült, nem az igazi Isabelle, hanem csak egy baba volt, külsőre hozzá hasonló s amely, míg ő távol volt, az igazit helyettesítette. Ezt a babát most egyszerre ijesztőnek találtam; ostobán nagyképű arca már- már a szorongásig feszélyezett; teljesen mozdulatlannak látszott, de, amíg mereven néztem, azt láttam, hogy lassan-lassan egyre jobban félrebillen, lebukik ... s már-már felfordul, amikor Olympe kisasszony, a szalon másik sarkából odarontva, egészen a földig hajolt, félrevonta a széktakarót s felhúzott valami szerkezetet, ami furcsán csikorgott s helyreállította a babát, mozgásba hozva a két karját, torz és gépies lendülettel. Azután mindenki fölkelt, mivel már takarodót vert az óra; az áll Isabelle-t magára hagyták; távozáskor minden vendég török módra köszönt neki, kivéve a báró urat, aki tiszteletlenül hozzálépett, letépte, durván, a parókáját és a feje búbjára két hangos csókot cuppantott, nagy röhögve. Mihelyt az egész társaság odahagyta a szalont — és én egy tömeget láttam kitódulni — mihelyt minden homályos lett, láttam, igen, a homályban láttam, hogy a baba elsápad, remegni kezd, elevenné válik. Lassan fel is emelkedett s ezúttal Saint-Auréol kisasszony volt; felém siklott, zajtalanul; egyszerre csak azt éreztem, hogy két meleg karjával átfonja a nyakamat, s lehelete párájában ébredtem fel, amikor azt mondta: — Azoknak nem vagyok itthon, de fenéked itt vagyok. Nem vagyok babonás, se félénk, s azért gyújtottam csak gyertyát, hogy szememből s agyamból elűzzem ezt a kínzó képet; nem volt könnyű, önkéntelen, minden zajra felütöttem a fejemet. Hogyha mégis ő volna! Hiába próbálkoztam az olvasással; semmi más nem köthetett le; rágondolva aludtam el, reggeltájban. VI. így áradt és apadt folyvást az én szerelmes kíváncsiságom. Pedig már nem halaszthattam a régóta ismételten bejelentett utazást és ez volt az utolsó nap, amelyet Quartfourche-ban töltöttem. És épp aznap... Ott ülünk az ebédnél. A postát várjuk, melyet Delphine. Gratien