Nyugat, 1928. július-december (21. évfolyam, 13-24. szám)

1928 / 13. szám - JOSEF PETERSEN: ANDREAS HAUKLAND

ANDREAS HAUKLAND 1. Több tíz esztendejénél, hogy először találkoztam Andreas Hauk­­landdal. Akkoriban szívesen gyűltek össze a norvég költők és festők a «Bero­nina««kávéházban, amelyet egyébként is művészek látogattak leginkább, egy sereg művészként ágáló hajótöröttel vegyest. Hisz annak idején ér­­cesebben csengett a «művész»,jelző, mint manapság; a repülők és film­­matadorok nem uralkodtak egyedül, sőt a díjboxolók sem élvezték a kö­­zönség áradó kegyeit. A «Bernina» legtöbb törzsvendége afféle cingár és beteges alak volt; az absinthe*szívás és éjjelezés sápadtja s aki egyszer hallotta őket, ismerte egész műsorukat és összes jelszavaikat: körben forgott minden gondol­latuk, akár a taposómalom lova, aminthogy fejlődés helyett egyhelyben topogtak egyébként is. , , Andreas Haukland vadító és pompás norvég viharként hatott e hal­lotti tespedtségben. Márcsak magas, karcsú, izmos alakja s roppant életkedvet sugárzó arca, amely egyaránt fölidézte az olympusi Zeust és Regnar Lodbrog viking királyt­ márcsak elektromosan szikrázó, méla pillantása s majd orkánosan zengő, majd szelíden fuvolás hangja is mis csoda élményt jelentett számomra! Akkor­­tört Haukland fölfelé. Egész lényén eluralkodott a hatalmas munka láza, s ki kellett zárnia magát, hogy rávetítse pompás képeit a világra s egyszersmind teleszívja lelkét új képanyagokkal. Csodálatos érdeklődés lángolt ki belőle, szinte fehéren izzó vitalitással. Merőben elütött hervadt és álmos, bágyadt és elkényszeredett társaitól, akiknek majd mindegyikére ráillett a kopenhágai kifejezés: «ládába való». Igen, Haukland sokat dolgozott. A világ fénylőn és igézetesen mos­­olygott körötte s ha száz évig tart az élet tavasza, neki akkor is rövid lett volna! Kitűnő ember, nagyszerű barát. Sose rejtegette rokonszenvét, min­­dig bátran és teljes erővel állt ki kedves embereiért! Semmi sem érthe­­tetlenebb előtte, mint az elzárkózó megalkuvás, annyi nagytehetségű ember ismertetőjele. Félelmetes ellenség, akiből viharként harsog ki a harag, a hangja akár a szélvészé­s maga oly vad indulattal zúdul a harcba, aminő már csak a kentaurok és lapithák tusáiról hírlik felénk. Azok gyürkőzhettek így neki, különös ünnepi alkalmakkor, sziklatöm­­bőket hajigálva! Igen, nagy élmény volt számomra Haukland ismeretsége. Neve már akkor telten zengett az irodalomban; gazdag és erőtől duzzadt munkái fölajzották Északon az érdeklődők figyelmét, hisz a költő akkor lépett ki az erdőből, a végtelen vad őserdőből, amelyet senki se rajzolt külön­­ben nálánál.

Next