Nyugat, 1928. július-december (21. évfolyam, 13-24. szám)
1928 / 13. szám - JOSEF PETERSEN: ANDREAS HAUKLAND
ANDREAS HAUKLAND 1. Több tíz esztendejénél, hogy először találkoztam Andreas Hauklanddal. Akkoriban szívesen gyűltek össze a norvég költők és festők a «Beronina««kávéházban, amelyet egyébként is művészek látogattak leginkább, egy sereg művészként ágáló hajótöröttel vegyest. Hisz annak idején ércesebben csengett a «művész»,jelző, mint manapság; a repülők és filmmatadorok nem uralkodtak egyedül, sőt a díjboxolók sem élvezték a közönség áradó kegyeit. A «Bernina» legtöbb törzsvendége afféle cingár és beteges alak volt; az absinthe*szívás és éjjelezés sápadtja s aki egyszer hallotta őket, ismerte egész műsorukat és összes jelszavaikat: körben forgott minden gondollatuk, akár a taposómalom lova, aminthogy fejlődés helyett egyhelyben topogtak egyébként is. , , Andreas Haukland vadító és pompás norvég viharként hatott e hallotti tespedtségben. Márcsak magas, karcsú, izmos alakja s roppant életkedvet sugárzó arca, amely egyaránt fölidézte az olympusi Zeust és Regnar Lodbrog viking királyt márcsak elektromosan szikrázó, méla pillantása s majd orkánosan zengő, majd szelíden fuvolás hangja is mis csoda élményt jelentett számomra! Akkortört Haukland fölfelé. Egész lényén eluralkodott a hatalmas munka láza, s ki kellett zárnia magát, hogy rávetítse pompás képeit a világra s egyszersmind teleszívja lelkét új képanyagokkal. Csodálatos érdeklődés lángolt ki belőle, szinte fehéren izzó vitalitással. Merőben elütött hervadt és álmos, bágyadt és elkényszeredett társaitól, akiknek majd mindegyikére ráillett a kopenhágai kifejezés: «ládába való». Igen, Haukland sokat dolgozott. A világ fénylőn és igézetesen mosolygott körötte s ha száz évig tart az élet tavasza, neki akkor is rövid lett volna! Kitűnő ember, nagyszerű barát. Sose rejtegette rokonszenvét, mindig bátran és teljes erővel állt ki kedves embereiért! Semmi sem érthetetlenebb előtte, mint az elzárkózó megalkuvás, annyi nagytehetségű ember ismertetőjele. Félelmetes ellenség, akiből viharként harsog ki a harag, a hangja akár a szélvészés maga oly vad indulattal zúdul a harcba, aminő már csak a kentaurok és lapithák tusáiról hírlik felénk. Azok gyürkőzhettek így neki, különös ünnepi alkalmakkor, sziklatömbőket hajigálva! Igen, nagy élmény volt számomra Haukland ismeretsége. Neve már akkor telten zengett az irodalomban; gazdag és erőtől duzzadt munkái fölajzották Északon az érdeklődők figyelmét, hisz a költő akkor lépett ki az erdőből, a végtelen vad őserdőből, amelyet senki se rajzolt különben nálánál.