Nyugat, 1928. július-december (21. évfolyam, 13-24. szám)
1928 / 19. szám - ZELK ZOLTÁN: NAGYBÁNYAI VERSEK - ZELK ZOLTÁN: FÖDETLEN ASZTALOM: TÉLI MEZŐ
470 Zelk Zoltán: Versek NAGYBÁNYAI VERSEK . Duruzsol a csend... a zaj tétova sugarai megtörnek falaimon, ők állnak s őrzik nyugalmamat, olykor — mintha áldoznának — hajlongnak a lassú szélben. Szél cirógatja őket, csend melengeti s ápolja a hunyó nap mosolya. Ez a tiszta alkony jegünkön néma nyáj halad s távoli ének borzolja a lankát. II. S én bent, asztalra ejtett fejjel — szememben elmúlt arcok s egy zsendülő vidék! (Az asztalon fekete szirmok, a közelgő est hulló pelyhei és tányér, megsebzett gyümölcs s ez a sok madár csipegő, idegen madarak morzsáimon.) Az alkony becsurog a nyitott ablakon s tenyerére emel, gyermeke vagyok én is, mint a néma nyáj s mint az ének, ami megtörli homlokom. III. Így hullik arcom a puha árnyékba, elpihenve emlékeimen. A táj ajándéka ez az óra, az emlékezés órája, a nyugalomé. S a földretévedt angyalé, aki félszeg léptekkel jár a kertben — s boldog kezekkel keserűségem feloldja. ZELK ZOLTÁN FÖDETLEN ASZTALOM: TÉLI MEZŐ Mint a csók, amit anyám lop reggel alvó homlokomra, mint a szegénység örök madarai ejtett vállamon, s mint az ének ezüstfodrai a letarolt mezők felett, úgy törik át magányom keserű falait az álmok! Szóálmok, fényszavak, amiket nem én mondtam, ők mondanak engem és testvéreim ezer baját. Fényüknél melengetem ernyedt tenyerem, s ők fáznak, dideregnek telitetlen asztalomon. S van úgy, hogy könyörtelenül magamra hagy minden s én nehéz szavakat görgetek megbicsakló ínnal és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek.