Nyugat, 1935. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)
1935 / 2. szám - Zelk Zoltán: Negyedik Emelet
Füst Milán: önbüntetés. Kádár Endre regényéről 127 megmaradok. Az elbeszéléshez kedv kell mindenekelőtt, széles és zabolátlan jókedv... Kádárnak azonban, úgy lehet, még csak emlékezni sem volt kedve ez alkalommal, az a benyomásom... s hogy még igazi érdeklődés sem volt volt benne alakjai iránt, ez úgy látszik, ez egyszer csak saját becsvágya érdekelte. E becsvágy tiszteletreméltó, ám a teremtéshez egymagában nem elég. Sem az élet, sem a munkában rejlő varázsos és élvezetes játék nem vonzotta most úgy, ahogy illik, — mert egyetlen komor és humortalan célja volt: «az irodalom». FÜST MILAN NEGYEDIK EMELET Mint őrtorony vigyáz szobánk — itt élünk a város felett, hullámként verik ablakunk kormos esték s kék reggelek. Illemtudóan beköszön, ha útját kezdi: Hold s a Nap s friss hírekkel kopog a szél, ha párkányunkon átszalad. — Eső készül? vagy szép idő? az erdőben letört egy ág —, suttogja kedves híreit s a háztetőkön fut tovább. S itt bent árnyék hajlong, susog s áttetsző lombjai alatt kereng a por, majd meglapul, akár a gyáva gondolat... Ébredj, ne ébredj kedvesem, az ablak nyitva már s mint fűszál csikland orrodon zizegő napsugár. Ajkad körül gyöngyöznek még álombéli szavak, ébredj, s törüld le arcodról az éji rajzokat. Ébredj hát s nézd, milyen kedves vendégünk érkezett: egy galamb áll az ablakban s kíváncsin ránk mered. Milyen komoly! Sajnál talán, hogy látja börtönünk s tűnődik, hogyan bírjuk el négy fal közt életünk... Börtön ez, de csak itt vagyunk igazán szabadok, négy fal vigyáz ránk s villanyunk a Holddal társalog. Mint hegytető lakója a szálló falevelet, úgy nézzük, hogy kereng alant korom, füst, gyűlölet. ZELK ZOLTÁN