Nyugat, 1937. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)
1937 / 11. szám - Halász Gábor: Magyar századvég
HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG 323 más kiút, mint a legközelebbi tennivalóban látni a megváltást. A tennivalók azután a veszély elmúltával úgyis sokasodnak, az ígéret földje bizonytalan távolságba szökken és a körforgás sikereivel és zavaraival megismétlődik. A polgár mindig újból meghal, a paraszt mindig újból életet ad az idők folyamán, hogy aztán az emelkedés, polgárosodás, «evolválás» során neki is beteljen végzete és új, erős karok megkondítsák a halálharangot a feje fölött. Millennium! A halálharang egyelőre a dzsentrinek szólott és ahogy az már történni szokott, nemigen vett tudomást róla, akinek szánták és egyre gépiesebben járt a keze azoknak, akik kongatták. Nálunk hamar elkopnak a válságok és vészkiáltások, üres szócsépléssé fajulnak a súlyosnak indult viták, a tehetetlenség törvényével, lélektelenül ismétlődnek a jelszavak. Csodálatos gyorsan szállott alá itt is a magányosoktól a csoportokig a századvég minden hangulata, elolcsósítva, kiforgatva, tömegcikké átalakítva. A klasszikus tudósnemzedék kidőltével a tudomány hivatalnokai vették át az uralmat, a pozitivizmus évtizedes teremtő lendületét, európai tájékozódását, a taine-i, buckle-i méretű összefoglalások és az életmunkákat jelentő monumenták iránti érzékét egyformán elvesztette, átlagtehetség és átlagszorgalom táplálója lett. A kilencvenes évek a germanisztikának hoznak némi fellendülést, a tipikus kismunkának, a nyelvi és szellemi átvételek tüneti kezelésének. Az anyagközlés szent tébolya kiveszőben, a levéltárak nyugodtan zárhatják magukba kincseiket, a nagy kritikai összkiadások helyét legfeljebb egy-egy jegyzetes, irodalmi vagy történelmi emlékpublikáció foglalja el. A materializmus és pesszimizmus, amely nemrég még költőket hozott lázba, a csüggedés, pusztulás riogató képei most legfeljebb kis chronique-ok, tollheggyel rajzolt karcolatok ant témái, laptölteléknek is alig jók. A fin de siécle rémlátásoktól gyötört mohósága kacér szórakozássá, affektált borzongássá szelídül, ősbudavári halálhangulattá. Egy induló hetilap negédesen tűzi ki címébe a «Fin de siécle»-t (1891), feltárja olvasói előtt a világ súlyos helyzetét: «Valóban, ez nem a század közepének társadalma többé, mely idáig juthatott. Kinek van hite még az akkori ideálokban? Kinek vannak ideáljai?» — de nyomban közli az ellenszert is, amit a bajok ellen kigondolt: «Humoros tárczákkal, csevegésekkel, adomákkal... jókedvű társalgó, derült szórakoztató akarunk lenni». A képes szalonujságok, amelyekbe az irodalom szorult, évtizedek nemes örökségét mérik ki, keverik, hígítják a rendelő szájaíze szerint, gúnyos, szentimentális vagy retorikus adagokban. A legjobban a líra sínyli meg a süllyedést, mint minden kicsinyes korszakban. Megannyi Margitay-kép a lírai költő, éppen duzzog, vagy civódik a szerelmével, vagy kibékült vele és a hazára fordíthatja figyelmét. A vallásos verselőből kitűnő operettlibrettista lesz, a Don Juan-fordítóból márciusi ódák gyártója, a proletárköltőből megfontolt életbölcselő, az új lélekzetű dalból chanson, csak az öregedő Kiss József hangján ütközik ki egyre egyénibb keserűség, csak a fiatal Vargha Gyula versein érzik át megejtő szomorúság, két konzervatív költő, aki még nem hagyta el a csendes vívódást a mutatós kiállás kedvéért. A líra veszedelme most már nem az epigonság, mint az előbbi évtizedben, hanem a túl könnyű újítás, az igény álarcát öltött igénytelenség, a modernség kiárusítása. Könnyen értékesíthető kellékeket szállít a vers, olyan városiasságot.