Nyugat, 1937. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)

1937 / 11. szám - Halász Gábor: Magyar századvég

HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG 323 más kiút, mint a legközelebbi tennivalóban látni a megváltást. A tenni­valók azután a veszély elmúltával úgyis sokasodnak, az ígéret földje bi­zonytalan távolságba szökken és a körforgás sikereivel és zavaraival megismétlődik. A polgár mindig újból meghal, a paraszt mindig újból életet ad az idők folyamán, hogy aztán az emelkedés, polgárosodás, «evolválás» során neki is beteljen végzete és új, erős karok megkondít­­sák a halálharangot a feje fölött. Millennium! A halálharang egyelőre a dzsentrinek szólott és ahogy az már tör­ténni szokott, nemigen vett tudomást róla, akinek szánták és egyre gé­piesebben járt a keze azoknak, akik kongatták. Nálunk hamar elkopnak a válságok és vészkiáltások, üres szócsépléssé fajulnak a súlyosnak in­dult viták, a tehetetlenség törvényével, lélektelenül ismétlődnek a jel­szavak. Csodálatos gyorsan szállott alá itt is a magányosoktól a csopor­tokig a századvég minden hangulata, elolcsósítva, kiforgatva, tömeg­cikké átalakítva. A klasszikus tudósnemzedék kidőltével a tudomány hivatalnokai vették át az uralmat, a pozitivizmus évtizedes teremtő len­dületét, európai tájékozódását, a taine-i, buckle-i méretű összefoglalások és az életmunkákat jelentő monumentá­k iránti érzékét egyformán el­vesztette, átlagtehetség és átlagszorgalom táplálója lett. A kilencvenes évek a germanisztikának hoznak némi fellendülést, a tipikus kismunká­­nak, a nyelvi és szellemi átvételek tüneti kezelésének. Az anyagközlés szent tébolya kiveszőben, a levéltárak nyugodtan zárhatják magukba kincseiket, a nagy kritikai összkiadások helyét legfeljebb egy-egy jegy­­zetes, irodalmi vagy történelmi emlékpublikáció foglalja el. A materializmus és pesszimizmus, amely nemrég még költőket ho­zott lázba, a csüggedés, pusztulás riogató képei most legfeljebb kis chronique-ok, tollheggyel rajzolt karcolatok ant témái, laptölteléknek is alig jók. A fin de siécle rémlátásoktól gyötört mohósága kacér szórako­zássá, affektált borzongássá szelídül, ősbudavári halálhangulattá. Egy induló hetilap negédesen tűzi ki címébe a «Fin de siécle»-t (1891), fel­tárja olvasói előtt a világ súlyos helyzetét: «Valóban, ez nem a század közepének társadalma többé, mely idáig juthatott. Kinek van hite még az akkori ideálokban? Kinek vannak ideáljai?» — de nyomban közli az ellenszert is, amit a bajok ellen kigondolt: «Humoros tárczákkal, cse­vegésekkel, adomákkal... jókedvű társalgó, derült szórakoztató akarunk lenni». A képes szalonujságok, amelyekbe az irodalom szorult, évtize­dek nemes örökségét mérik ki, keverik, hígítják a rendelő szájaíze sze­rint, gúnyos, szentimentális vagy retorikus adagokban. A legjobban a líra sínyli meg a süllyedést, mint minden kicsinyes korszakban. Meg­annyi Margitay-kép a lírai költő, éppen duzzog, vagy civódik a sze­relmével, vagy kibékült vele és a hazára fordíthatja figyelmét. A vallá­sos verselőből kitűnő operettlibrettista lesz, a Don Juan-fordítóból már­ciusi ódák gyártója, a proletárköltőből megfontolt életbölcselő, az új lélekzetű dalból chanson, csak az öregedő Kiss József hangján ütközik ki egyre egyénibb keserűség, csak a fiatal Vargha Gyula versein ér­zik át megejtő szomorúság, két konzervatív költő, aki még nem hagyta el a csendes vívódást a mutatós kiállás kedvéért. A líra veszedelme most már nem az epigonság, mint az előbbi évtizedben, hanem a túl könnyű újítás, az igény álarcát öltött igénytelenség, a modernség kiárusítása. Könnyen értékesíthető kellékeket szállít a vers, olyan városiasságot.

Next