Nyugat, 1937. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)
1937 / 11. szám - Halász Gábor: Magyar századvég
HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG 31- nek szervesen kell kiépülniök, hivatások szerinti korporációkban; a testületi szellem az orvoslás a modern válságra. Később könyvekben fejtegeti eszméit, magyarul, majd németül, egyre jobban beléjük temetkezve, egyre mélyebben keresgélve a bajok gyökereit. (Zeit-, Streit- und Zukunftsfragen, 1887.) Átrobognak felette az évek, még mindig a régi problémákkal veszkődik, szomorú magántudós; az új század küszöbén, mire végleg elfelejtették, hatvanöt éves korában még egyszer összefoglalja életmunkáját; tragikomikus kötetnyi vádiratban — a schopenhaueri filozófia ellen, amelyet szokott alaposságával apróra áttanulmányozott és amelyben végre megtalálta a romlás ősforrását. Jellemző címe: «Die Schopenhauer-Philosofasterei, eine Ursache und ein Faktor des Nihilismus und Anarchismus und die einzigen Gegenmittel gegen die Letzteren. Aus dem Tagebuche eines Laten.» (1903.) A munka minden látszat ellenére jó. Jó gúnyos kirohanásaiban a «Meister Arthur» ellen és filozófiai érveiben; jó az összegyűlt keserűség átderengő lírájával, egy mindig nehézkes írónak váratlan, késői lendületével, jó még a naivitásaival is. Schopenhauer szerinte veszedelmesebb, mint Comte, vagy Büchner, mert a materializmusra jöhet eszményi föllendülés, a pozitivizmusra lehet államtanokat építeni, a pesszimizmus végső következményeiben szétdúlja az államot. A társadalompolitikus szempontja ez, ahogy a filozofálás végig csak ürügy, hogy világnézetét, a politikai tennivalókat újból végrendeletszerűen feltárja, gazdag részletezéssel, végső tisztázással végigélje. Barátainak ajánlja könyvét, tudja, hogy dilettáns és inkább naplót írt, mint tudományos művet; nem nagyon hiszi, hogy hallgatnak reá. Talán a német publikumban lesz megértés, különösen az újabb, művelt nemzedékben. Hazájáról hallgat, itt már semmit sem remél; ugyan kit érdekelnének a pozsonyi remete kétségei és bizonyosságai? Anarcsi kúriájában szövi társadalompolitikai gondolatait a legérdekesebb különc, Czóbel István, Czóbel Minka testvére, Justh Zsigmond jó barátja. Justh regényciklusa első kötetét neki ajánlja, mint akinek hatalmas tudománya támogatta irodalmi terveit. «Mi mindketten a jövő Magyarországnak az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézetét, szellemét keressük. Te biológiai alapon állva, hatalmas kultúrtörténeti művekben, amelyet eddig csak néhány bizalmas embered ismer, amelyről azonban, tudom, pár év múlva, Európa fog beszélni...» A készülő műről csak hírek szivárognak ki, meglepő új eszmékről, az elite arisztokratikus kiválasztásáról, új középosztályról, a paraszt hathatósabb védelméről, a nivelláló demokrácia bírálatáról, de meg fogja-e írni valaha? Számíthat-e a legkisebb megértésre, amikor már cikkeit is sorra visszakapja a lapoktól? Visszavonul hát, éli a birtokosnak gazdálkodó, vadászó, csendes életét, de közben iszonyú rabság láncolja íróasztalához; megkísérti a lehetetlent, a nagy szintézist, amit a bölcselkedést állítólag nem szerető magyar természet talán meg sem szülhet, vallás, társadalom, erkölcs, esztétikum, szellem végső magyarázatát, emberi kultúránk kiépülésének és rendjének filozófiáját. Az uralkodó csillag, Spencer példájára, de vele szembefordulva, biológiai alapból új idealizmus felé tapogatózva, alakítja ki korszerűtlen igazságait. A magyar értetlenségtől csüggedt társaival együtt ő is fellebbez a világhoz, német nyelven írja meg élete főművét, amely öt hatalmas kötetben csak későn, 1901—1907-ig jelenik meg Lipcsében, (Die Genesis unserer Kultur) visszhangtalanul és közönyben. Európa bizony nem beszél róla. A kinti filozófia ekkorra már túlhaladt kiinduló pontjain, ha nem is az eredmé