Nyugat, 1937. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)
1937 / 11. szám - Halász Gábor: Magyar századvég
318 HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG nyeri, itthon a köteles szakismertetésen kívül nem törődnek vele, egykettőre teljes feledésbe merül. Pedig mai szemmel úttörő ő is és rendszerét érdemes lenne egyszer részletesebben megvizsgálni. Benne sem az elméleti indokolás, a tulajdonképpeni filozófia a fontos, hanem a társadalmi megfigyelések gazdagsága, a reformgondolat és küzdelme az uralkodó előítéletek ellen. Arisztokráciája természetesen szellemi-erkölcsi szövetség, a legjobbak egyesülése, külső előjogok és hatalom nélkül. Demokráciaellenessége csak az értékkülönbségeket nivelláló törekvéseknek szól, eszménye a szabadság, amit azonban éppen az arisztokratikus elv, az organikus tagozódás biztosít, így ébred benne is, mint hanyatló osztályának még egykét kiművelt emberfőjében az ösztönös védekezés a halálos ítélet ellen, a nemes értelemben vett reakció. Nem a fejlődést akarja megállítani, csak a társadalom alapvető törekvéseinek értelmét visszaadni, a hagyományok örök formáját, nem változó tartalmát védi. A pusztulás romantikája, vagy csakugyan új életlehetőség? Ki tudná ezt akár ma is eldönteni? A modern érzésvilág így ihlette meg első rajongóit és ellenfeleit, akik találkoztak az átlagtól elfordulásban, testvérek voltak a rájuk szakadt magányban. Az egyik vigasztalójának tartotta azt, amiben a másik a megrontót látta, a halált sürgette az egyik, a másik az életet, a mélységes szomorúságtól egyik sem szabadulhatott. Túlhaladni a koron, ideges vágyakozással, vagy megtagadni és visszafordítani az időket, egyformán sikertelen menekülési kísérlet volt, holdkóros nyújtózás az elérhetetlen ég után. A meglevővel elégedetlen a költő és a moralista és ellenszegül a maga módján; a hangulati bomlás persze erősebb és általánosabb, mint az elméleti visszahatás. Még az első «osztályharcos» költő, Palágyi Lajos is megtér a quietizmushoz: «A művészet dolgában nem ámítanak többé a naturalizmus kopott frázisai. A naturalista tanoknak ürességéről mélyen meg vagyok győződve. Civilizációnknak technikai kifejlődése többé el nem kápráztat... Jobban, mint valaha, érzem, hogy az egyénnek vissza kell vonulnia önmagába, és magában kell megtalálnia, amit kívül hiába keresett és amit felfedezett önmagában, arra fog ismerni a természetben is.» (Magányos úton, 1893, előszava.) Kezdődik nálunk is a «tudomány csődje» hangulat. Kelet titkokat ígér, a turgenyevi szláv ábrándozás után új élmény a dosztojevszkiji kétségbeesett messziánizmus, a Tolsztoj-regények, röpiratok keserű hithirdetése, Dumas szónoklása után az ibseni drámák reménytelen forradalma. Felbukkannak a mi fiataljaink között is az eszményi anarchisták, a megszállottak, az idők teljességét hirdető álpróféták. Egy Trefort-ösztöndíjjal Németországba került magyar bölcselő, Schmitt Jenő Henrik, a hegeli dialektika vizsgálata után váratlanul Krisztusról küld üzenetet a hívőknek és hitetleneknek (1892): «Was wir verkünden, ... ist die verborgene Sehnsucht aller Menschen, das selige Geheimnis.» A régi hit és a régi filozófia meghalt, csodákban és rendszerekben nem hiszünk többé, de a lélek erejében igen; a titkok egyéni megragadásában, a gnózisban a megváltás. Csömör, üresség, misztikus hatások, áhitatpótlékok, a századvég teljes ütemben van. Fin de siécle: Justh Zsigmond. Mindebben azonban rengeteg a szín és a vibráló inger, ha tudatosítják. Ahogy a rothadás gombái a mikroszkóp alatt, nőnek, sokasodnak és változnak csodálatos kavargásban az élmények az elemzés fénye-