Nyugat, 1939. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1939 / 7. szám - Justh Zsigmond: Magyarországi naplójából (Közli: Halász Gábor)
HALÁSZ GÁBOR: JUSTH ZSIGMOND MAGYARORSZÁGI NAPLÓJÁBÓL 21 nap korából származott reánk. Bajuszos inasok, vén alig bicegő komornyik, halvány drapp 1850-ből való úgynev. schlendrián bútorok, palisandre fával. Ugyane fából óriási asztalok tükrökétagérek. Toronymagasságú fehér olajlámpák, óriási fauteuilök, öt salon nyitva mind fényesen kivilágítva, s a nagy salon egyik sarkában egyenesen mereven óriási fekete selyem (1843-ból való) fejkötőben, befűzve, rengeteg krinolinban, amely alatt csörgő suhogó alsó szoknya s e felett fekete noir anthique uszályos ezer redőjű toilette, a finom arcú, egyetlen fennmaradt magyar douairiére, Batthyány Zélinc grófné palota és csillagkeresztes hölgy, ki jahr aus jahr ein így várja vendégeit, kik azonban tömegesen sohasem jönnek, lévén a budai vár Verbőci utcája éppen 9 óra járásnyira az élő, a modern Pesttől. Igen régies, igen különös, igen szokatlan, de azért minden mozdulata érdekes és egy cseppet sem nevetséges, sőt! Finom arcéle, grande dame mozdulatai (minden kézemelésénél, meghajlásánál suhog a ruhája), tiszta, még meglepően élénk gondolatmenete megmentik ettől. Igen sok mindenről beszélünk (eleinte egyedül lévén) Párisról, a francia művészetről kérdez, amelyet a Revue des deux Mondes nyomán elítél. Persze nem mondok neki ellent — úgy se lehetne a Zola iskolának megnyerni azt hiszem! — Berlinre megyünk át meg Bécsre, az utóbbi társaság genre-ját tökéletesen elítéli. Egy Fürstenbergnéről beszél, ki negyven év előtt úgy megbotránkoztatta adomáival, hogy még ma sem tudja felejteni. Azt mondja Budán azért szeret lenni, mert kávéházak nincsenek meg zsidók nem lakják a várt, no meg a járdák nincsenek leköpdösve mint Pesten. Bár az asszonyok azon típusához tartozik, kik gyalog egyáltalán véve sohasem jártak. Csak a 70-es évek óta jár egy grande dame gyalog is, azelőtt nem tudott, mert a cipői nem voltak úgy construálva. Beszél nénémről Brunswick Justh Szidonie-ról, Brunswick Géza anyjáról, ki fiatalkori barátnője és falun szomszédnéja volt. Aztán ennek anyját (ki Révay leány volt) emlegeti, mily férfias hangja volt s mily cigány typus (n. b. mint a Révayak mind). A theára bejő a család többi tagja is, Kárászné, Mária, István és Géza. Az öreg asszony kifejti Máriának, hogy kár a jegygyűrűt már hordani, meg levétetni magát [Justh] Ferivel, mert az ember soha sem tudhassa nem-e megy szét egy házasság. Mária elpirul------zavarba jő, még ilyen módon elpirulni sohasem láttam. Az öreg asszony aztán megfenyegeti, hogy nem szabad ilyenféle propos-k felett megijedni — — nicht so bese gemeint! Igaz, Kárászné egy olyan zöld atlaszruhában van, hogy az ember alig tud ránézni. Ez az a bizonyos színek egyike, amelyeket a Ile empire előtt hordtak az asszonyok, amidőn csak a szivárvány hét színe létezett mind a piktúrában mind a divatban. Ez volt egyáltalán művészi szempontból a legprimitívebb korszak, a «schlendrián korszak» (az angol hajfürtök, krinolin, és a fehér pincsik, pudlik korszaka). Majd Turóczról van szó, Neczpál és Tót Prónáról, a genre az öreg asszonynak több mint homogén. A Louis XIV. kastélyok mansardirozott francia fedelekkel, az «entre cour et jardin», a prónai francia kert csak úgy mint a világnéztet meghatják, s azt hiszem nem vőlegényéért, de azért hogy ebbe a pár száz évvel hátralévő világba jó Mária — irigyeli őt.