Nyugat, 1939. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)

1939 / 7. szám - Justh Zsigmond: Magyarországi naplójából (Közli: Halász Gábor)

HALÁSZ GÁBOR: JUSTH ZSIGMOND MAGYARORSZÁGI NAPLÓJÁBÓL 25 hozott lelket a pokol legutolsó köreiben, az előtérben meg táncoló kur­jongató őrültek, kiket tán épp most száll meg a roham —------egy pil­lanattal lévén a zubbony előtt. A színésznők egy percre megállanak, majd megszállja őket a tanul­mány démona, belépnek közéjük. Én Prielle Cornéliának nyújtom karo­mat, ki remegő testtel támaszkodik reám, az ideges öreg asszony fél — — alig bírom felbátorítani. Még­hozzá egy bolond mindenütt oldalun­kon, «Jaj, megtámad» siránkozik Cornélia halkan, «Kínálja e virágot neki, mondom én. Megteszi, a bolond kedvesebb lesz, rászegezi tekin­tetét a fehér gardéniára s nem mond semmit, így átérünk szerencsésen a kert túlsó oldalára. Utánnunk lassan, Hegyesi Mari lépdel, ezt is üldözi egy örjöngő, a flegmatikus szép asszonyt azonban ez nem zavarja egy cseppet sem. Nyugodtan halad, egykedvűen emelve magasra ernyőjét a napsugarak irányában, csak éppen a kijárásnál fordul hátra; a bolond, ki tán épeszű korában nem látott ilyen világszép asszonyt, pillanatig némán szemébe néz, utána teli torokkal kiáltva nótára gyújt: «A virágnak megtiltani nem lehet.» A virágnak megtiltani nem lehet!------s­avval belevegyül a tavasz zsongásába, az őrültek kurjongatásába, a színésznők ruhájának suho­gásába, akik mögöttünk e phantastikus, mozgó kiabáló táncoló csoport közepén, tarkán színesen mosolyogva vonulnak által, úgy mint pillan­gók a letarolt elpusztított mezők felett — — Egy más osztályba megyünk, benn az épületben a hysterikus asz­­szonyokhoz, azokhoz a szerencsétlen teremtésekhez, kiknek delejes álmát annyi orvos tanulmányozza, kiknek ez állapotát naponta előidé­zik — azért hogy tanuljanak, hogy a «világ haladjon», egy fokkal többet tudjunk — egy szenvedésről többet mindenesetre! A színésznők kiváncsi szemmel veszik körül az ágyakat, egyik Ophelia szerepére gondol, a másik valami modern darabra. Orvos és művész egyet gondol s íme — a roham! Az «első osztályú» (ez is van ám!) betegeknél, kinn a kertben. Mi Árpáddal körüljárjuk a kertet, néhány érdekes fejet vizsgálva, vissza­érve a kijáráshoz, egy igen jól öltözött fiatal­ember elegáns mozdula­tokkal tűnik elénk, a színésznők körülveszik, Prielle, ki a tőlem kapott gardéniát tartja kezében, beszél vele. Tán egy fiatal orvos? Felém fordul­t egy gyermekkori ismerősöm, kiről tudtam, hogy megőrült, de hol van, él-e még, nem. Keglevich Tibor volt. Prielle: «Elfogadja e virágot?» Tibor tagadó mozdulattal udvariasan int. P: «Rég van már e------kertben?» T: «Millió és millió évek óta.» P: «Meddig marad?» T: «örökké.» Ezzel udvariasan meghajtja magát (furcsa, ő is mint Madách leánya megtartotta formáit) és a többiek közé vegyül. Mily furcsa volt a szí­nésznők között, kiktől nem akarta elfogadni a világot­­, ki minden órájának leszakasztotta virágát és pedig kivált a «fajtájukból» valókkal. Ha nem lett volna annyit velük «odakünn», aligha állották volna itt így körül-----­Az orvos azt mondja, gyógyíthatatlan. Egyike azoknak, kiknek típusát a Taedium Vitae-ben igyekeztem megrajzolni.

Next