Nyugat, 1939. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1939 / 7. szám - Justh Zsigmond: Magyarországi naplójából (Közli: Halász Gábor)
26 HALÁSZ GÁBOR: JUSTH ZSIGMOND MAGYARORSZÁGI NAPLÓJÁBÓL Innen a dühös nőkhöz. Ezekhez azonban már az orvosok nem akarják megengedni, hogy a színésznők bemenjenek. Többnyire hysterikusak, vadállatok; az emberből csak az állat legállatibb tulajdonai maradtak meg bennök. Csak Jászai és Hegyesi mernek bejönni közéjük. Irtóztatok, tépett ruháikban, habos szájaikkal, undok mozdulataikkal, egyik másik hiénára emlékeztet. Azonban egy gyönyörű kép tűnik elénk: a kert közepén rügyező fűzfa, amelynek finom levélkéin keresztül tör a napsugár és zöldes fénnyel hinti be az alatta álló leányt — egy cigány nőt, ki nyitott sűrű felborzolt fekete hajjal, darócruhában, kifejezés nélküli óriási fekete szemeivel maga elé bámul------néz, néz, és nem lát semmit. Nem tud a tavaszról------impossibilisan érzés nélkül szoborszerűleg áll a természet bűbájának közepette-----Nem él, mert nem érez. Szomorúan megdöbbenve jövünk ki mind, látva hogy ezek majd mind, még a legdühösebbek is, tudják hogy fogva vannak, hogy rabok, hogy el vannak választva az élettől, s azoktól, kikért érdemes az élet. Lassan lassan lefelé ballagunk------be egy vendéglőbe. És — a társaság tejet rendel. Tejet iszunk mind és — hallgatunk. Ehhez nem kell kommentár. Ma, a nagy Marival már nem jövök össze (azt találván a hatalmas istennő, hogy az egymás keresztjét nem bírjuk meg, és így jobb ha nem találkozunk), ha majd mind a ketten boldogok vígak leszünk, összejövünk megint. Árpád meg szakított vele, Nagy Ibolyát ott hagyta a vőlegénye, Kaffka elvette Hegyesit, minden de minden megváltozott, csak a tébolyda külső aspectusa és a tavasz nem! Mindez eszembe jut, midőn a halom tetején lévő kis vendéglőben leülök — — előttem a budai halmok még ki sem zöldelt erdőktől koszorúzva, túlnan a várhegy silhouette-je, a háttérben erdők-mezők, napsugár táncol végig a ház falán, köröskörül az elkeresztelt lugasok: az ott Lujza, ez Margit, emez Sarolta. Az egyik lugasban az ebédelő vendéglősné, rég ismerem fehérre kikent ábrázatát, vastag elhájasodott termetét, mellette leányai, olyanféle alakok, mint Komáromi Mariska; csudálatos keverékei a ferencvárosi sváb bugris leány naivitásának és a magyar kisasszonykák öntudatosságának ------Nevetnek vígan, örülnek az életnek. Az előtér lugasában firkózó cigány banda, mind gyerekek, mind izgatottak, lázasak. Azért szeretem a cigányt, mert egész életében igaz művész módjára emészti magát, semmit sem tesz félig s minden egy csepp vérébe kerül. Lenn a vendéglőt körülvevő rózsás kertben bíbelő munkások. Csendes minden, semmi nem rezdül, illatos a jég, álmodik még a természet is. Mi Gézával hallgatunk, kinek és minek ilyenkor beszélni? Mindent a csend mond el. Felzavarjuk a filkó bandát------muzsikálnak. A nótákat elkapja a lengedező szellő, viszi viszi messze------tán a tébolydáig, s annak falain belül is. Miről álmodhatnak ilyenkor a szegény rabok, kiknek szeretni nem szabad? Közli: HALÁSZ GÁBOR