Nyugat, 1939. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)

1939 / 7. szám - Justh Zsigmond: Magyarországi naplójából (Közli: Halász Gábor)

26 HALÁSZ GÁBOR: JUSTH ZSIGMOND MAGYARORSZÁGI NAPLÓJÁBÓL Innen a dühös nőkhöz. Ezekhez azonban már az orvosok nem akar­ják megengedni, hogy a színésznők bemenjenek. Többnyire hysteriku­­sak, vadállatok; az emberből csak az állat legállatibb tulajdonai marad­tak meg bennök. Csak Jászai és Hegyesi mernek bejönni közéjük. Irtóztatok, tépett ruháikban, habos szájaikkal, undok mozdulataik­kal, egyik másik hiénára emlékeztet. Azonban egy gyönyörű kép tűnik elénk: a kert közepén rügyező fűzfa, amelynek finom levélkéin keresztül tör a napsugár és zöldes fénnyel hinti be az alatta álló leányt — egy cigány nőt, ki nyitott sűrű felborzolt fekete hajjal, darócruhában, kifejezés nélküli óriási fekete szemeivel maga elé bámul------néz, néz, és nem lát semmit. Nem tud a tavaszról------impossibilisan érzés nélkül szoborszerű­leg áll a természet bűbájának közepette-----­Nem él, mert nem érez. Szomorúan megdöbbenve jövünk ki mind, látva hogy ezek majd mind, még a legdühösebbek is, tudják hogy fogva vannak, hogy rabok, hogy el vannak választva az élettől, s azoktól, kikért érdemes az élet. Lassan lassan lefelé ballagunk------be egy vendéglőbe. És — a tár­saság tejet rendel. Tejet iszunk mind és — hallgatunk. Ehhez nem kell kommentár. Ma, a nagy Marival már nem jövök össze (azt találván a hatalmas istennő, hogy az egymás keresztjét nem bírjuk meg, és így jobb ha nem találkozunk), ha majd mind a ketten boldogok vígak leszünk, össze­jövünk megint. Árpád meg szakított vele, Nagy Ibolyát ott hagyta a vőlegénye, Kaffka elvette Hegyesit, minden de minden megváltozott, csak a tébolyda külső aspectusa és a tavasz nem! Mindez eszembe jut, midőn a halom tetején lévő kis vendéglőben leülök — — előttem a budai halmok még ki sem zöldelt erdőktől koszo­­rúzva, túlnan a várhegy silhouette-je, a háttérben erdők-mezők, nap­sugár táncol végig a ház falán, köröskörül az elkeresztelt lugasok: az ott Lujza, ez Margit, emez Sarolta. Az egyik lugasban az ebédelő vendéglősné, rég ismerem fehérre kikent ábrázatát, vastag elhájasodott termetét, mellette leányai, olyan­féle alakok, mint Komáromi Mariska; csudálatos keverékei­ a ferenc­városi sváb bugris leány naivitásának és a magyar kisasszonykák ön­tudatosságának ------Nevetnek vígan, örülnek az életnek. Az előtér lugasában firkózó cigány banda, mind gyerekek, mind izgatottak, lázasak. Azért szeretem a cigányt, mert egész életében igaz művész módjára emészti magát, semmit sem tesz félig s minden egy csepp vérébe kerül. Lenn a vendéglőt körülvevő rózsás kertben bíbelő munkások. Csendes minden, semmi nem rezdül, illatos a jég, álmodik még a természet is. Mi Gézával hallgatunk, kinek és minek ilyenkor beszélni? Mindent a csend mond el. Felzavarjuk a filkó bandát------muzsikálnak. A nótákat elkapja a lengedező szellő, viszi viszi messze------tán a tébolydáig, s annak falain belül is. Miről álmodhatnak ilyenkor a szegény rabok, kiknek szeretni nem szabad? Közli: HALÁSZ GÁBOR

Next