Nyugat, 1939. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1939 / 12. szám - Halász Gábor: Magyar álmodók
MAGYAR ÁLMODÓK 1883—84-ben kócos fejű, divatos franciás szakállukkal öreget mutató, mégis gyerekifjak gyűlnek össze Pesten komoly, jegyzőkönyvekben megörökített ülésekre, hogy szenvedélyesen megvitassák a kor kiélesedő kérdéseit. Apáik még politikusok, ők nemzetgazdák, azok a szabadelvűség külsőleges diadalainak örvendeznek, ők a belső vereséget látják. Az illúziók nagy dáridója után ők az első kiábrándultak és kételkedők; valóságérzékük szociális reformot kíván. Le Playt emlegetik elsőként nálunk, aki maga is a teoretizálásból a realitás síkjára vitte át a szociális kérdést, Albert de Man keresztyén szolidaritása érdekli őket, amerikai példák, gyárlátogatások tanulságai. Mindebben még semmi meglepő nem volna, hisz ezekben az években Moszkvától Londonig mindenütt realista fiúk kerülnek szembe a politikai álmokba merült apákkal. Ami meglepő és a képet sajátosan magyarrá teszi, hogy ez a pesti «intelligentsta» arisztokratafiúkból áll, csak bálványozott vezérük polgár, ha családja régiségben versenyez is az övékkel. Az írónak és társadalmi reformernek készülő Justh Zsigmond viszi bele barátait, a Széchenyi, Mailáth, Szapáry, Zichy, Batthyány, Teleki, Keglevich, stb. grófokat, egy ilyen angol mintájú vitakör megalapításába, hogy könyvekről, témákról vitatkozva készüljenek fel a jövendő feladatra, amit Justh érzése szerint nekik, a vezető réteg fiainak kell megoldaniuk. A fiatal vezér az igazi reformerek ösztönével baráti társaságban a személyes befolyásolás, meggyőzés eszközeivel akarja a javító törekvéseket kicsiráztatni, megértve, hogy a reform lényege a kevesek belső megújulása. Jövendő főrendek és országnagyok szerezhetnek e baráti eszmecserékben életreszóló, esetleg hazájuk sorsára döntő benyomást. Hacsak — és itt válik a kép véglegesen magyarrá — a kísérlet meg nem törik, az energiák ki nem lobbannak a körülmények, a megszokás, az egyéni gyengeségek folytán és a valóságra esküvőkből éppen a valóság erejénél fogva nem válnak a rutinba, a dolgok megszokott menetébe beletörődők, a lázadókból tehetetlen különcök, elbukó magányosok, magyar álmodók. Justhra jellemző, hogy szívéhez legközelebb ezek a fáradt, kifinomult lelkek állanak, kik látják a jót, de erejük nincs a megvalósításra. Mélységes rokonság, az igazi energia hiánya fűzi őt hozzájuk, meg az analitikus érdeklődés, mert hiszen kallódásukban érdekesebbek, mint a sikeresek. A reformer csalódásából így húz hasznot a regény- és naplóíró. Az egyik kedvenc Keglevich Imre, «egyike a legérdekesebbeknek a rising generation-ban» — írja róla naplójában. Szokatlanul magas, előrehajlott termetű, beesett, gyenge mellű fiú. Száján ironikus mosoly, de a szem cáfol és rejtett jóságról beszél. Apja a nagyvonalú intendáns, aki a nagyúr régi művészetpártolását természetesen, fennakadás nélkül éli tovább a modernizált formában. A fiú már ideggyenge, tépelődő észlény, célját, pályáját illetően határozatlan. Az ellenszenvében biztos: nem akarja a szokványos utat folytatni, ami a magyar mágnásfiú előtt nyitva áll, de hogy kezdjen a máshoz, maga sem tudja. Justh egy alkalommal megkérdi tőle, mit írjon meg regényében a magyar társaságról. «Annak a fiatal óriásnak típusát», feleli, «kit a körülmények láncolnak