Nyugat, 1940 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1940 / 2. szám - Figyelő
FIGYELŐ 102 Még ne hagyjuk el a szavakat, hisz’ azokon túl úgyis alig juthatunk valamire. Még egy-két példa, mi történhetik szavakkal, fogalmakkal, szavak egybekapcsolásával: 1. «(Móricz) alakjai sokkal élőbbek, ízesebbek, emberibbek, mint a századforduló magyar prózájának hősei.» 2. «Két irodalmi korszak színei fonódnak össze bennük.» 3. «(Túri Dani) érzékeny, nyugtalan idegrendszere ösztöneit folyton a legnagyobb tevékenységre korbácsolja.» (Tehát: az «idegrendszer» korbácsolja az ösztönt) 4. «Móricz Zsigmond szintén az idegenség vádját nyerte.» (Főnyeremény. Ez hat genomen.) 5. «Móricz Zsigmond előbb megrajzolja a történelmi hős egyéni sorsát (a Karak szultánban), az egyéni élet forró kohóját, melyből a történelmi nyíl kipattan.» (A nyíl a kohóból) 6. «A férfi most felszabadul, új öröm, új nő felé fut, meg akarja kísérelni az új virágzást és megtermékenyülést.» (Talán anyává akar lenni?) 7. «Móricz Bálint (Zsigmond apja) új életiramot kezdett: a vállalkozást.» 8. «Pedig Móricz Zsigmond a magyarság arcát nem külső ingerek csaláncsípéseire, hanem kevülről, a fajta mély láméiból fejtette ki...» (Arcot kifejteni, tárnából!) Az ilyen «állásfoglalás» aztán a tényekkel is úgy bánik, ahogy akar. Példa: «Nem állíthatjuk, hogy a 67 es korszak szellemi élete az uralkodó politikának engedelmes visszhangja volt csupán. Jöttek írók, akik éles cáfolatai voltak a ... magyar optimizmusnak. Valamennyien vidéki származású (bűnös Budapest!) gyökeres magyarok voltak, míg a «magyar optimizmus» mámorát elsősorban a honi németség féligmeddig beolvadt elemei képviselték. Tolnai Lajos, Thury Zoltán, Zilahy Károly, Justh Zsigmond, Petelei István valamennyien «pesszimisták» voltak...» A szerző csak öt nevet záporoz ránk, s ötödiknek máris Petelei István arca tornyosodik elénk, aki pedig született örményként vetült az életsíkra. Még egy lépést a szavakon túl! Mi történik, mikor a szerző értelmez? «Keleti örökség ez a hatalomvágy (a Túri Danié).» Tehát örökség és keleti, — jó. De miféle «örökség» akkor a nyugati «hatalmasok» hatalomvágya, Julius Caesartól XIV. Lajoson keresztül valamennyi mai cézárig, egészen a Brazíliában, Bolíviában olykor felbukkanó diktátor generálisokig? Miért éppen bécsi kispolgári miliőben született meg a Wille zur Macht pszichológiája, ha a hatalomvágyra az lenne jellemző, hogy keleti és hogy örökség? *A magyar, ha mámoros, akkor mindig vall.» Tudniillik némelyik éppen akkor hallgat el, de úgy hallgat, hogy harapófogóval sem lehet belőle egy szót sem kivenni, először, másodszor pedig némely bosnyák is vall, a macedón is vall, a dán is vall, a római is vallott, hiszen római eredetű közmondás: in vino verítas, ami vallomásra, őszinte megnyilatkozásra vonatkozik. A tévedés ugyanis innen ered: ha hascsikarásban szenved a magyar, akkor jajgat, de nem a magyar jajgat, hanem az ember. A humanizmusról szóló elmefuttatás így fest: «Holott novellája (Szegény emberek) nem is háborúellenes írás. Nem a háború ellen szaval (mert az ellen csak szavalni lehet, ugyebár), hanem némely emberi következményét mutatja meg. A bölcs magyar humanizmus mutatkozik meg benne; nem «megváltó eszmével» kereskedik (mert azzal csak kereskedni lehet, ugyebár), hanem ...» Hanem mit csinál hát halott? «Hanem kényszerűen bekövetkező s megdöbbentő lélektani tények árnyait vonultatja fel.» Lejebb még ugyanerről a témáról: «Végtelen emberi szánalom ömlik el rajta (Móriczon), de a szánalom nem csordul ki lépten-nyomon, mint a szláv írókból (a haszontalan Dosztojevszkijből, Tolsztojból, Gorkijból, Andrejevből), hanem az emberi dokumentum valóságával hat.» Szánalomból is megárt a sok, s ha az emberek egy jelentékeny részét nem tartanánk feltétlenül agyonütendőnek, mi lenne akkor a politikával? De talán elég ennyi. Talán ezzel a kevéssel is, a soknak egy kis hányadával, megmutattam, ami legfrisebb alkotógondom volt, hogy ez a Fétakönyv sajátságos (belső, mély, magyar) olvasmányélményem. Le kell mondanom észrevételeim további lávozásáról, mert a Nyugat hasábjain több üres sík aligha tornyosul elém. Abba kell hagynom, pedig milyen ízes, — az én életformám! Nagy Lajos