Nyugat, 1941 (34. évfolyam, 1-8. szám)

1941-03-01 / 3. szám - Disputa

100 ILLÉS ENDRE: JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA Naplóit s a Pénz legendáját, Fuimust, Gányó Julcsát egyszerre kell elolvasni, hogy még biztosabban tudjuk, mennyivel több az elsőd­leges élménynél a mű, az embernél a művész. Az élmény megavasodott, az ember kiköhögte tüdejét, jelentőségük ma már csak annyi, hogy a mű értékét, a művész teljesítményét mérhetjük velük. BÓKA LÁSZLÓ Nemcsak az igazság, a szellem ügye vagy egy jóbarát követelhet tőlünk hűséget, — néha egy könyv is igényt tarthat erre a testvériségre. Egy könyvről szólok, — én is olvastam Justh Zsigmond naplóját, más­ként olvastam ugyan, mint Bóka László: nem kellett minduntalan Proust-idézetek flakonját szagolgatnom, nem éreztem azt a «tömjénen és gyertyafüstön» átlopakodó «hullaszagot», melyre Bóka panaszkodik. «Az élmény megavasodott» — írja ő; az élmény — Justh naplójának elevensége — friss, izgalmas, átpirosító volt; a vitatott írás így áradt szét bennem. A «vitatott írás» — és most vitatkozzunk? Erkölcsösen vitatkozni csak árnyalatokról lehet. Amíg kegyelemként mutatkozik némi remény, hogy a két szembenálló fél meggyőzheti egymást. Azontúl ízetlen összeakaszkodássá válik minden szó és fogás. Annyira mást hiszek Justhról és könyveiről, mint Bóka, hogy hitünk között csábítóbb és mélyebb a szakadék, semhogy vitatkozhatnánk egymással. Milyen meddő és szomorú erőfeszítés különben is egy magános könyv felett csatázó disputa, — ki döntheti el végül, milyen érzékeny orr jogán: «hullaszagú»-e az a könyv, vagy egy életmű «legjobb, legelevenebb» darabja. Könyvet — vagy könyveket — cibáló disputa helyett egy ember, egy műfaj és egy életforma védelmét vállalom. « 1. Az emberről... Honnan fú ez a fintorgó türelmetlenség, me­lyel Bóka oly mohón elbuktatja Justhot emberségből, ízlésből s annyi másból. A fiatalsághoz tartozik, hogy kritikája hideg és élesre fent legyen. De a hideg kritika is lehet igazságos, Bóka torzít. «Coppée, Jean Berge, Dumas Fils», ilyen írókkal találkozott Justh Párisban, — rettenetes, gúnyolódik Bóka, ilyen «írók»! Barátaimért felelősségre vonhatnak, ezt tudtam; de véletlen szalonismerősök is ízlésemet terhe­lik? ez az értelmetlen szigorúság meglep. Ha azonban Bóka névsorral érvel, miért feledkezik meg Taineről és Lemaitreről? Justh mindket­tőről hosszan ír. Illem dolga, hogy megemlítsük ezt a két szellemet, ha valakit alantas társasága miatt megrovunk. Másutt «teljesen érthetet­lennek» tartja Bóka, hogyan érthette és becsülhette Justh Mednyán­­szkyt, a festőt. «Talán mert báró» — ez a gúnyos szemvillanásos mon­dat jelzi, hogy a kritikus hajlékony pengéje most kócba szúrt. Feleletül Márait idézem, aki tanulmányában Justhot, a naplóírót s a dandyt így jellemzi: «Művészi, irodalmi ítéletei nem túlságosan mélyenszántók, de minden művészi, szellemi jelenség előtt áhítattal tudott megállani. Tudja, hogy a világban csak a jellem és a tehetség számítanak. Herce­gekről mellékmondatokban ír, Taine előtt féltérdre ereszkedik­. De Bóka azt hiszi, hogy Mednyánszky előtt azért ereszkedik féltérdre, mert báró. Hallgassuk azonban tovább Bókát: Párisban Faubourg St. Germain — Pesten Múzeum ucca, a Szajna mellett cigány, a Duna mel­lett is cigány, sehol emelkedettség, nemesség, színvonal, mindig ugyanaz

Next