Nyugat, 1941 (34. évfolyam, 1-8. szám)
1941-04-01 / 4. szám - Hoffmann Edith: Renoir
RENOIR Auguste Renoir születésének századik évfordulóján messze járunk már attól a művészeti iránytól, az impresszionizmustól, mellyel kapcsolatban nevét általában emlegetni szokták. Száz éve, hogy megszületett s alig több, mint húsz éve, hogy meghalt. Nemrégen még itt élt közöttünk s ma már klasszikusnak számít, a vitán felül legnagyobbak egyikének. A művészet történetében nem találunk izgatottabb s átmenetileg aggasztóbb száz évet, mint ezt az utolsót, lüktetőbben változót és többarcút; mert a roham, melyet az impresszionisták a művészet fennálló törvényei ellen indítottak, sokkal mélyrehatóbb s hevesebb volt, semhogy fel lehetett volna tartani, mielőtt minden szükségszerű következményét kiélte volna, bármennyire a festészet lényege ellen valók voltak már ezek a végső konzekvenciák. Ma lassan visszafelé kezdünk hajlani, ha nem is éppen oda, ahonnan az impresszionisták elindultak s ennek a visszafordulásnak egyik irányt adója, ha hatása nem vált is mindjárt érezhetővé — Renoir. Éppen ezért előbb is maradt valamennyi társánál. Renoirnak az új, impresszionista irányelvekben különösen lelkéből lelkedzett a harc a festészet irodalmi tartalma ellen. Beszélgetéseiből, melyeket élelmes emberek feljegyeztek, a legnagyobb lenézés hangzik ki az olyan «álmodozó» és «gondolkodó» művészekkel szemben, akik «fejüket kezükbe temetve vesztegetik az időt s töprengenek a vászon előtt», hogy mit is fessenek reá s az olyan kritikusok ellen, mint a népszerű Huysmans, «ki nem a művet nézi, hanem a tárgyát» s tájékozatlanságában egy lélegzettel lelkendezik egyrészt Edgar Degas, másrészt Felicien Rops és Gustave Moreau művészetéért. Barbey-Daurevilly könyvét nem olvassa el Renoir, mert Rops illusztrálta s csodálkozik, hogy komolyan veszik Moreaut, ki, hogy megnyerje a zsidókat, arany színekkel rakja meg képeit. Dehát persze nemcsak ezek ellen a festők ellen fordult az új irány, csak éppen Renoirnak tetszettek ezek legkevésbé. Mikor az impresszionisták felléptek, szinte tanácstalan zűrzavar uralkodott a művészetben. Itt voltak a hivatalos köröktől becézett akadémikus irány képviselői, Delaroche utódai: Couture, Gleyre, Gérôme és a többiek, hidegen megszerkesztett, korhű kosztümökkel telezsúfolt, hangos és semmitmondó, nagyméretű történeti és klasszikus tárgyú festményeikkel. Manet még Couture tanítványa volt, Renoir Gleyre-é. Itt voltak a nagyközönség kedvencei, a Cabanelek, Bouguereau-k, Hébertek, giccses, ámoroktól környezett Venusaikkal és simára kikent vallásos és egyéb képeikkel. Még a barbizoniak közül is éltek néhányan és sokan voltak, kik a courbeti naturalizmusban rekedtek el. Mindeniknek voltak hívei. Megvolt még a kedves Diaz is, ki Renoirt színesebb festésre buzdította, sőt a romantikusok feje, Delacroix is, kit a fiatalok nagyon tiszteltek. A régi arisztokrácia és az irodalmi ínyencek kisebb csoportja azokat a művészeket favorizálta, kikre, mint említettem, Renoir legjobban haragudott, mivel ezek léptek fel a kiválasztottak leggőgösebb igényeivel. Ennek a csoportnak viszonyát a művészethez megismerjük Justh Zsigmondnak éppen most megjelent naplójából, melynek kiadását és kortörténeti megvilágítását Halász Gábornak köszönjük. Ezt, a modernségét, sőt Justh jellegzetes szavával élve, «archimodernségét», azaz fő