Nyugat, 1941 (34. évfolyam, 1-8. szám)
1941-04-01 / 4. szám - Disputa
LEVÉL A MENNYORSZÁGBÓL• DISPUTA Kedves szerkesztő úr, jóakaróim figyelmeztettek (mert a barát a mennyországban is barát), hogy a szép Magyarországon, ahová félszázad előtt oly örömmel látogattam el és oly szívesen fogadtak, írásban adta rólam egy fiatal író, hogyha találkoznánk, nem állana szóba velem. Megvallom, hiú ember vagyok s érzékenységemet holtomban is megőriztem; megtettem hát minden lehetőt, hogy a kérdéses nyilatkozatba saját szememmel beletekintsek s egyébként is megismerkedjem az önérzetes fiatalemberrel. Szerkesztő úr, hogy írjam le önnek édes-bús megdöbbenésemet? Olyan valaki támadt reám, akiben dobbanó szívvel ismertem rokonomra, távolság és idő ellenére lelkemből lelkezett gyermekemre. Ezt érdemeltem, hogy aki velem oly nagy mértékben «homogén», egyszerűen megtagadjon? Mert nem kellett-e büszkén magamra ismerni az engesztelhetetlenségben, mellyel az úri léhűtőt leálcázta? Nem voltam-e én is a purifikátor, a kis emberek szabadalmazott védője, aki reggeltől estig, még ebéd közben is harsogtatta szociális lelkiismeretét, akár egy nyitva felejtett rádiót? Nem becsültem-e, akárcsak ő, a gesztust többre a lényegnél, a mutatós kiállást a belső, vívódó keresésnél? Justh, látom, bement a szalonba, mint a többi vendég s csak hazatérve, magában próbált következtetni élményeiből, ítélni, kárhoztatni, ha kellett. Mi, ő meg én, megszegett nyakkal vonultunk volna be a táncterembe, hadd lássa mindenki, kivel van dolguk. Dózsa Györgyként jártuk volna a keringőt, jól rálépve táncosnőnk lábára; érezze a közeledő végzetet. Körülöttem mindenki megalkudott. Flaubert a napihíreket böngészte regénytémáért, Sainte-Beuve a legkisebbek felé is vadászizgalommal fordult, a Goncourtok nem fogytak ki a pletykából, melyet naplójuk számára gyűjtöttek. Csak engem érdekelt mindig az egyetemes, szüntelenül éreztem (hogy a cikkíró után a költőt is idézzem): «Kigyúl termő fejem felett egy csillag». Ha mi írunk naplót, nem tömtük volna tele mindenféle dibdáltsággal. Inkább így festett volna: «Április 1. délelőtt. Elhatároztam, hogy megoldom végre a remekművek kérdését. Délután. Abbahagytam a dolgot, mert gondolataim az emberiség sorsára terelődtek. Mit tegyek érte?» A cikkíró kegyetlenül megrótta Justhot, hogy mindenféle Gézával, Istvánnal, Imrével barátkozott. Igazat adtam neki, válogassuk meg barátainkat, csak a nagyokkal és befolyásosokkal érintkezzünk, az hasznosabb. De helyeslésemet kissé megzavarta, hogy a verskötetben a következő ajánlásokra, a baráti szeretet nyilvánvaló jeleire bukkantam: E. F.-nek, Jobaházi Németh Lászlónak, Abonyi L. Árpádnak, Pálinkás Lászlónak, nem is szólva a kötet végén nemes egyszerűséggel ott álló, különböző egyéneknek szentelt latin dedikálásról. Innen nem tudom megítélni, vájjon ezek a személyiségek az új magyar irodalom kimagasló értékei vagy csak —• horribile dictu — egy baráti kör tagjai. Kedves szerkesztő úr, bocsássa meg a személyeskedést, de nagyon elragadott a rokonérzés. Nem lehetne valahogy kettőnk között közvetíteni? Csak éppen hogy szóba álljon velem. Tíz percnyi beszélgetés után nagyon jól értenék egymást. Barátsággal az öné Francois Coppée U. i. A cikkíró messzemenő következtetéseket fűz ahhoz a tényhez, hogy Justh Sarah Bernhardtól már március 31-én elbúcsúzik, holott csak május 31-én indul haza. Nos, a napló világos tanúsága szerint Sarah ekkor vidéki turnéra ment. Justh sznobizmusában úgy érezte, hogy addig kell elbúcsúznia, míg Párisban találja őt. Mi akkor vettünk volna tőle búcsút, amikor már nem volt ott. Közli: Halász Gábor * L. a Nyugat márciusi számában «Justh Zsigmond naplója» c. cikkeket.