Nyugat, 1941 (34. évfolyam, 1-8. szám)

1941-03-01 / 3. szám - Disputa

ILLÉS ENDRE: JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA 103 igen borzasak ezek a jegyzetek! Szegény Justh Zsigmond, magyarul sem tudott annyira, hogy komoly regényt írhatott volna: milyen szá­raz, hideg, összeforrott izületű, ízetlen és nedvtelen minden mondata, ha regényt ír. A Fuimusban, a «nagy opuszban» így áradozik a magyar földről: «Ez a föld adja azokat az istenáldta termékeket, ennek a nép­nek szívében fakad a magyar nóta, ennek a népnek aczélos karjai víz­­tak meg annyiszor a hazáért, ez őrizte meg drága kincsünket: — magyar nyelvünket. Erre építsünk, ebben bízzunk!» Irtak-e ennél keservesebb emelkedettséggel vezércikket vagy elemi iskolai tankönyvet? Naplója a boldog kócosság, a kifésültség előtti paradicsomi álla­pot. Ha egyéb érdeme nem volna, egyetlenegy tulajdonságáért, nyelvi hitelességéért feltétlenül becsülnünk kellene. Justh naplója kísérteties elevenen őrzi, mindörökre széles áradással hömpölyögteti arisztokrá­ciánk keverék nyelvét: a franciát, angolt, németet s a beléhabart kevés magyar szót. Naplójával egyidőben jelent meg ismeretlen, ifjúkori regénye, az Ádám. önképzőköri stílusgyakorlat. Írója nem is volt még távol az önképzőkörtől, mindössze három évvel nyurgult túl rajta. A derék falusi református tiszteletesnek, az érzékiségbe süllyedő, majd onnan kiemelkedő fiatal káplánnak és a lobogó tüzű, vészes örvényű, később «színésznőnek» elsodródó tiszteletes asszonynak keserves-naiv törté­nete. Innen, az Ádám felől nézve, utolsó munkái, a Fuimus és a Gányó Julcsa — emelkedettség, magas színt, előkelő írói megjelenés. De az életmű mégis száraz és jelentéktelen. Ha Bóka tételére gondolok (ő a regényeket választja és a Naplót elveti) — a francia négyes egyik figu­rájára kényszeredem, az ellenkező fordulatot kell választanom.­­ S ha Justh Naplójáról írunk, nem hallgathatunk Halász Gáborról. Ö rendezte sajtó alá a naplót, — évek óta nem bocsátottak közönség elé kéziratot ilyen gondos, komoly munkával, ennyi szerető aggodal­maskodással. A két tanulmány, mely a párisi, majd a hazai részt be­vezeti, Halász Gábor legjobb esszéi közül való; eligazító jegyzeteire úgy lapozunk rá, mint szűkszavú, remek detektívjelentésekre; s a ké­nyes szöveget nem lehetett teljesebben és tisztábban mgjelentetni, ahogyan ő hozta elénk. ILLÉS ENDRE CROCE KÖRÜL Válasz egy bírálatra A Nyugat februári számába Bóka László bírálatot írt Benedetto Croce Történelem és szabadság című köny­véről. «Vegyes érzelmekkel teszi le az olvasó ezt a könyvet — írja — érzel­mei vegyülékéből minden jó Croce­­nak jut, minden rossz a hazai körítés­nek.« A könyvet hárman «körítettük»: Biró Pál és Kinszki Imre, akik magyar­ra fordították s én, aki sajtó alá ren­deztem és előszót írtam hozzá. Mind­hárman mélyen fájlaljuk, hogy ily ha­sadást okoztunk Bóka érzelmi világá­ban; mégis, ha csupán rólunk lenne szó, szívesen elhallgatnék mentségein­ket. A könyv értékét — s végtére ez a fődolog — Bóka is elismeri. Mi pe­dig, amikor ezt a szabadság-apológiát magyarul kiadtuk, számoltunk azzal, hogy honi bírálóink érzelmei, sőt in­dulatai rosszak is lehetnek. De Bóka a sorok között azzal vádol bennünket, hogy valósággal meghamisítottuk Cro­­cot vagy legalább is célzatosan állítot­tuk a magyar közönség elé, s ez már nem csupán a mi ügyünk, hanem a szerzőé is.

Next