Nyugat, 1941 (34. évfolyam, 1-8. szám)
1941-03-01 / 3. szám - Disputa
ILLÉS ENDRE: JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA 103 igen borzasak ezek a jegyzetek! Szegény Justh Zsigmond, magyarul sem tudott annyira, hogy komoly regényt írhatott volna: milyen száraz, hideg, összeforrott izületű, ízetlen és nedvtelen minden mondata, ha regényt ír. A Fuimusban, a «nagy opuszban» így áradozik a magyar földről: «Ez a föld adja azokat az istenáldta termékeket, ennek a népnek szívében fakad a magyar nóta, ennek a népnek aczélos karjai víztak meg annyiszor a hazáért, ez őrizte meg drága kincsünket: — magyar nyelvünket. Erre építsünk, ebben bízzunk!» Irtak-e ennél keservesebb emelkedettséggel vezércikket vagy elemi iskolai tankönyvet? Naplója a boldog kócosság, a kifésültség előtti paradicsomi állapot. Ha egyéb érdeme nem volna, egyetlenegy tulajdonságáért, nyelvi hitelességéért feltétlenül becsülnünk kellene. Justh naplója kísérteties elevenen őrzi, mindörökre széles áradással hömpölyögteti arisztokráciánk keverék nyelvét: a franciát, angolt, németet s a beléhabart kevés magyar szót. Naplójával egyidőben jelent meg ismeretlen, ifjúkori regénye, az Ádám. önképzőköri stílusgyakorlat. Írója nem is volt még távol az önképzőkörtől, mindössze három évvel nyurgult túl rajta. A derék falusi református tiszteletesnek, az érzékiségbe süllyedő, majd onnan kiemelkedő fiatal káplánnak és a lobogó tüzű, vészes örvényű, később «színésznőnek» elsodródó tiszteletes asszonynak keserves-naiv története. Innen, az Ádám felől nézve, utolsó munkái, a Fuimus és a Gányó Julcsa — emelkedettség, magas színt, előkelő írói megjelenés. De az életmű mégis száraz és jelentéktelen. Ha Bóka tételére gondolok (ő a regényeket választja és a Naplót elveti) — a francia négyes egyik figurájára kényszeredem, az ellenkező fordulatot kell választanom. S ha Justh Naplójáról írunk, nem hallgathatunk Halász Gáborról. Ö rendezte sajtó alá a naplót, — évek óta nem bocsátottak közönség elé kéziratot ilyen gondos, komoly munkával, ennyi szerető aggodalmaskodással. A két tanulmány, mely a párisi, majd a hazai részt bevezeti, Halász Gábor legjobb esszéi közül való; eligazító jegyzeteire úgy lapozunk rá, mint szűkszavú, remek detektívjelentésekre; s a kényes szöveget nem lehetett teljesebben és tisztábban mgjelentetni, ahogyan ő hozta elénk. ILLÉS ENDRE CROCE KÖRÜL Válasz egy bírálatra A Nyugat februári számába Bóka László bírálatot írt Benedetto Croce Történelem és szabadság című könyvéről. «Vegyes érzelmekkel teszi le az olvasó ezt a könyvet — írja — érzelmei vegyülékéből minden jó Crocenak jut, minden rossz a hazai körítésnek.« A könyvet hárman «körítettük»: Biró Pál és Kinszki Imre, akik magyarra fordították s én, aki sajtó alá rendeztem és előszót írtam hozzá. Mindhárman mélyen fájlaljuk, hogy ily hasadást okoztunk Bóka érzelmi világában; mégis, ha csupán rólunk lenne szó, szívesen elhallgatnék mentségeinket. A könyv értékét — s végtére ez a fődolog — Bóka is elismeri. Mi pedig, amikor ezt a szabadság-apológiát magyarul kiadtuk, számoltunk azzal, hogy honi bírálóink érzelmei, sőt indulatai rosszak is lehetnek. De Bóka a sorok között azzal vádol bennünket, hogy valósággal meghamisítottuk Crocot vagy legalább is célzatosan állítottuk a magyar közönség elé, s ez már nem csupán a mi ügyünk, hanem a szerzőé is.