Magyar Csillag, 1942 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1942-02-01 / 2. szám
HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR VIKTORIÁNUSOK ra illő tisztelettel, de mérgesen szórt vádaktól, hogy atyafit atyafi ellen akar ingerelni stb. Balla Károly, Édes Albert, Mándy Péter és más nevek nyilatkoztak ellene, csak egyvalaki volt mellette: a szakember. Fényes Elek teljes mértékben helyeselte a javaslatot; a minimum megállapításával a nemesség rászokna az iparűzés és kereskedésre, amit most lenéz. Az industria és a kereskedés fellendülésével mindenkin, a birtokoson is, segítve lenne. De ki hallgat a szakemberre? Az indítványt szerencsésen elfelejtették és egy félszázad múltán csak azért támadt fel, hogy a régi vádak szinte szóról szóra kiújuljanak. Timoleon (Beksics) röpiratban mennydörgött a «legújabb politikai divat», a feudális oligarchikus agrárizmus ellen, Kautz Gyula a tételeiben megbolygatott tudomány nevében ítélte el, a fiatal Tisza István az induló liberális politikus harcát vívta meg vele. (Cikke a Budapesti Szemle, 1887. 125. sz.-ban.) A kor egykettőre győzedelmeskedett a reakció, de egyúttal a továbbhaladás felett is. Tisza István a cikkében Mayer Rudolffal megismerkedésüknek tulajdonította a fiatal amerikajáró mágnások fellépését, de nagy olvasottsággal, s dialektikai ügyességgel rendelkező német pamphletistával, ki — tőkét faragva magának Bismarck üldözéséből — mint a conservativ ügy mártyrja élősködött az osztrák aristokratia reactionarius árnyalatában.» (1941.) E különös apostol, aki Bismarck Németországot korrupciójáért támadta és Amerikába ment agrárkérdést tanulmányozni, főúri támogatói körében a negyedik rend felszabadulásáról elmélkedett, katolikus volt és forradalmár, reakciós és merész újító, műveivel és személyes hatásával csakugyan megfogta fiatal arisztokratáink képzeletét. A felnövekvő új nemzedék, akár dendizmusból az uralkodó «plebejus» világnézet ellen, akár kifinomult idegzetével a szokatlanhoz vonzódásból, akár komoly alkalmazkodásból, érdeklődni kezd a szociális kérdés iránt, Le Play és Mayer Rudolf tanai izgatják. Le Play szintén a konzervatív újítók fajtájából való volt, de kevésbbé exaltált német társánál; a családban és a kis közösségekben látta a megújulás alapját, évtizedes személyes felvétellel tisztázta falvak, munkás- és bányatelepek helyzetét, alkotmányreformok helyett a társadalmi reorganizációt sürgette. Újsága monografikus módszerében volt, s erős szociális érzéke mellett realizmusában, amely megvetette a papiroselméleteket. Az ő és Mayer Rudolf szocializmusa az elit számára volt elképzelve a tömegek szocializmusával szemben és rövid időre divattá is tudott válni a fáradt európai századvégben; alapjában a liberalizmus nemesedett és fejlődött bennük tovább, mégha a hívők nem is ismerték fel és kiátkozták őket, az eretnekeket. A továbbépítést akarták hozni az összeomlás helyett, amely fenyegetőleg már előrevetette árnyékát. Taine és Leroy-Beaulieu méltányolták Le Play tanítását, kis szekták folytatták módszerét, nálunk Justh Zsigmond Debating Society-jában vitatkoztak róla, a Budapesti Szemlében ismertették. (Nagy Ernő: Le Play élete, 1882.) Fordítására és tüzetesebb megismerésre csak az új században került sor, lényegesen hatni ekkor sem tudott. A német reformer hívei közé többek között a fiatal Apponyi Albert tartozott, aki a parlamentben is védelmébe vette a Hermann Ottó által támadott «aristocratico-socialistikus» irányt. Ezt a liberalizmus ellen hadakozó Asbóth épp oly kevéssé tudta megbocsátani, mint ellenfelei. «Minden ami megvan Apponyiban — jellemezte hajlékony egyéniségét — a mysticizmusra hajlás, a vallásos lelkesedés, az aristocrata öntudat, a lázas ambitió, a demagóg ösztönök, a nagyszabású fellépés, a fényes eloquentia született hősévé tette azon szerepnek, melyre őt Rudolf