Nyugati Kapu, 2001 (3. évfolyam, 86-130. szám)
2001-06-01 / 107. szám
Kis csúsztatással megyei siker is született az Osztrák Tánctanács idei, sorrendben negyedik balettversenyén a múltkor Bécsben. Az elegáns Ronacher Színházban tartott gálán kivételes tudásából adott ízelítőt Delbó Balázs, a Magyar Állami Operaház táncosa, a verseny egyik első helyezettje, aki nem más, mint a hajdani Győri Kisfaludy Színház kitűnő táncosának, Delbó Lászlónak a fia. Az Osztrák Tánctanács 1996-ban az ugyancsak bécsi Akzent Színházban rendezte meg először a nemzetközi táncvilág többkategóriás vetélkedőjét Renato Zanellának, a Bécsi Opera balettigazgatójának tiszteletbeli elnöklete alatt. A résztvevők növekvő száma, a teltházas gálaest, a szakma, valamint a sajtó kitüntető érdeklődése végül oda vezettek, hogy biennálé lett a dologból, amelyen az idén már huszonnégy ország négyszáz táncosa vett részt amatőr, balettiskolai és profi kategóriában a klasszikus és a modern tánc szépségeit egyaránt megmutatva. Az elegáns gálaest rangjára jellemző módon a színpadon és a nézőtéren egyaránt lehetett látni világsztárokat. A Ronacher közelében lakott egyébként valamikor Fanny Eisler, a legendás táncosnő. Az elnöki tiszteket a biennálén a már említett Renato Zanella, Sir John Tooley, a Nureyev Alapítvány elnöke és Vladimir Malakhov, a világhírű táncművész töltötték be. Szintén megyei vonatkozás, hogy a verseny nemzetközi kapcsolatokért felelős szervezője dr. Németh Mária, a győri Táncművészeti Szakközépiskola egykori igazgatója, a győri balettélet mindenkori lelkes inspirátora volt. A gálaesten a díjakat a táncszínpad valahai „legszebb Rómeójának” tartott Karl Musil, az Osztrák Tánctanács elnöke adta át. Az ismert fordulattal élt, hogy minden résztvevő nyertesnek mondhatja magát. A verseny fárasztó napjai alatt, valamint a gálán lemérhető volt, hol tart ma a táncművészet. Az első benyomás az lehet, hogy elképesztően nagy az igazi tehetségek száma. Majdnem gyerek ifjú táncosokkal kapcsolatban lehet megkockáztatni a merész kijelentést, hogy a jövő világsztárjai adták elő produkcióikat Csajkovszkij, Bach, Saint-Saens, Gustav Mahler vagy éppen a sanzonénekes Jacques Brel zenéjére. Feltűnő volt a látottak alapján a japánok, az oroszok előretörése. Sterbinszky László, a Győrött nyolc évig működött balettmester, a táncművészeti szakközépiskola egykori tanára azt tartotta fontosnak, hogy a legkülönfélébb kultúrát képviselő országok gyerekei találkozhattak, láthatták egymás táncát. De nemcsak egymásét, hanem a gálán olyan sztárokét, mint a plakátról hívogató szenzációs amerikai Thomas Rasta, a szentpétervári Kirov Balett, a moszkvai Bolsoj, a Bécsi Opera, a párizsi Jeune Ballet de France táncosai. Bár a bécsi közönség fegyvertárából hiányzott a nálunk néhol kötelező vastaps, lábdobogással, sikoltozással és kiabálással jócskán jelét adta határtalan tetszésének. Akár táncot jutalmazott, akár Evelyn Térit, a verseny művészeti vezetőjét ünnepelte. Bécs városa a biennáléval kétségkívül a táncművészet egyik európai központjává vált. A kijelentés, a biennálé és maga a gála abban az összefüggésben feltétlenül tanulságos, hogy az ünnepség szünetében a nyugat-európai táncvilág ismerőseivel beszélgetve rendre visszatért a fordulat: nyugaton egyre kevésbé támogatják a táncművészetet. A közelmúlt bécsi eseményei, a biennálé szilárdnak látszó jövője szerencsére mást sugallnak. Pákovics Miklós Gála a Ronacherben A HÉT SZENTJE Lány Orleansból Szent Johanna (Franciaország, Domrémy, 1412 vagy 1413. január 6. - Rouen, 1431. május 30.). Jeanne d'Arc - ahogy a franciák nevezik — Champagne-ból bevándorolt szüleinek öt gyermeke közül a negyedik volt. Élete a francia történelem egyik legsötétebb korszakában, a százéves háború idejére esett. Tizenhárom éves korától kezdve, látomásaiban kapta küldetésül, hogy tegye a trónörököst felszentelt királlyá és tisztítsa meg az országot az angoloktól. 1429. február 23-án férfiruhát öltött és egy kis csapat élén a trónörököshöz, VII. Károlyhoz lovagolt, aki a sokak által ördöngösséggel vádolt leány hivatásának elbírálását az egyházra bízta. Mivel azt állította, hogy Isten Orleansban fogja őt igazolni, az egyházdoktorok úgy döntöttek, odaengedik. 1429. május 8-án Jeanne d'Arc vezetésével a várost, valamint a Loire-vidéket, Troyest és Chalont felszabadították. Károlyt július 27-én koronázták törvényes királlyá, Jeanne és egész családja nemesi rangot kapott, szülőfaluja pedig adómentességet. Ezután az uralkodó elfordult tőle. 1430. május 23-án Champiegne védelme közben — valószínűleg árulás következtében - a luxemburgi gróf fogságába esett, aki kiszolgáltatta az angoloknak. 1430. május 30-án az egyházi bíróság - mint visszaeső eretneket - kizárta az egyházból. Kopaszra nyírták és azonnal átadták a hóhérnak, aki máglyán elégette. Hamvait a Szajnába szórták. Huszonöt évvel később VII. Károly, Jeanne családjának kérésére jóvátételi eljárást indított. 1456. július 7-én II. Callixtus pápa érvénytelenítette az ítéletet. Az „orleans-i szüzet” 1920. május 16-án XV. Benedek avatta szentté. XII. Pius pedig 1944-ben Franciaország második védőszentjévé nyilvánította. Kovács András HÁTHA. VALAKI . Ninimm-Csütörtököt mondott A századból kirendelnek egy katonát a cirkuszhoz. A feladat az, hogy a megfelelő pillanatban a díszletek mögül puskájából egy sorozatot engedjen el. Elérkezik a megfelelő pillanat, de a sorozat csak nem hallatszik. Az igazgató feldúltan ront a díszletek mögé. - Miért nem lőtt? - Nem tehetek róla, uram, csütörtököt mondott a fegyverem. - Az nem lehet, nem a háborúban van, hanem a cirkuszban. Kocsmában - Igyák még egy felest, vagy ne igyák? A gyomrom azt mondja, igyál, az eszem azt mondja, ne. Az ész okosabb, mint a gyomor. Az okosabb pedig enged... NYUGATI KAPU KÖRKÉP Magas trónuson a Smaragd Buddha Thaiföldi útijegyzetek ből ez sem elég, elmehet a jelképpé vált várostoronyhoz, melynek csúcsáról kötélen függeszkedve „halálugrással” is földet lehet érni. Pattaya napközben mintha Csipkerózsika-álmát aludná, s aztán jön az est, minden kivirul, fényben pompáznak az utcák: millió égő színes sugara, kirakatok fényei, neonreklámok sokasága öltözteti díszbe az amúgy jellegtelen külsejű települést. Autók autók hátán, motorok úgyszintén, itt aztán parkolnak mindenütt. Nesze neked idegen, még ez is, az amúgy is kaotikus közlekedéshez! Legjobb, ha most is a tuk-tukot választod, itt már a nagyobb négykerekűt. Ezzel eljuthatsz bárhová, csak meg kell szoknod, hogy amíg meg nem telik, ha leintik, megáll, s viszi aztán sebesen az egy irányban utazókat... Itt már nincs szükség álarcra, a benzingőzt így is, úgy is szívod, a jellegzetes csatornaszag pedig bekúszik a városka utcáinak minden szegletébe... Az üzletek egész éjjel nyitva várják a betévedőt, hatalmas áruházakban tolong a tömeg. Van, ahol örökös kiárusításba botlasz, az indiai szabóságban pedig pillanatok alatt méretet vesznek, s ha kéred, néhány próba után napokon belül elkészül a zakó, az öltöny, a kosztüm, vagy amit akarsz: selyemből, szaténból, bársonyból, aranyszövésű finom kelmékből. Koros európai legények Miközben a villanyfényes utcákon bolyongsz, örökké helyiekkel találkozol: kínálnak órát, kelmét, pólót, táskát, fa elefántokat, tikfa apróságot, ékszereket, élelmet, gyümölcsöt, illatszert, virágot, áldozati tárgyakat, díszes kerámiát, mindent, még magukat is. Pattaya az ország „türelmi zónája”: a kortalan leányok ott ülnek a moteleknek nevezett „házak” ajtajában, a bárpultoknál, a parkok padjain. Ugyanígy a fiúk is... Van itt szex- és transzvesztita show. Azt mondják, hogy ez utóbbiban táncoló átoperált „művészek” a thai szépségverseny után nagyobb elismerést kaptak külsejükért, mint a nemüket megtartó versenyzők, s a győztes hölgyek... A rossznyelvek azt suttogják, ha egy pici gyermek itt apa nélkül jön a világra, nem kell sokat várnia, hamarosan családban találja magát. A széplányok többsége egykettőre elkel, bármilyen ősi mesterséget is űzzön a nászig, s a boldog férjek leggyakrabban koros európai legények. Az első döbbenet után már csak mosolyog az ember, amikor lépten-nyomon tini thai lányok lépdelnek büszkén a sóvár, pocakos, löttyett, kiélt urak. A legnagyobb becsben a Smaragd Buddha temploma áll. Ez a Wat Phra Kaeo. Ahogyan a többinél, itt is kinn kell hagyni a lábbelit, le kell venni a fejfedőt, s itt sem mindegy, hogyan ül le a betérő: a láb soha nem nézhet a Buddha felé... De itt fotózni sem szabad. Ez a thai legszentebb szentek szentje: a város, az ország és a királyság védelmezője. A hetven centis, smaragdnak nevezett, de jade kőből faragott szobrocska eredetét senki sem tudja, ahogy idekerültének körülményei is ismeretlenek. A titokzatosság még nagyobb tiszteletet vált ki, s a magas trónuson ülő kőalakot díszes ruhákba öltözteti évszakonként maga a király. Ez itt a legfőbb ceremónia. A monszun idején kék az aranyos ruha alapszíne, nyáron narancsos-fényes, télen pedig egyszerűbb arany. Mindennek szimbolikus értelme van, ahogyan a királyi trónus felett lebegő hatalmas, kúpbaldachinszerű sokszoros csúcsnak, mely a palota minden fontos pontján jelzi az uralkodó felsőbbrendűségét... letekben, szállodákban, éttermekben, a parton, az utcákon. S közben a „lélekházakból”, kirakatokból ránk mosolyognak a Buddha szobrok... A király nem itt lakik A palota csupán a hivataloktól és az idegenektől meg a zarándokoktól élő. A király nem ebben a kétszáz éves, az európai és a thai kultúrát ötvöző palotában lakik. Úgy tartják, hogy abból a házból el kell jönni, ahol nem természetes módon hal meg valaki. Nos, VIII. Rama halála titokzatosnak tűnik, ezért a királyi család egy másik rezidenciába költözött, de ez a hely megmaradt a vallási és az állami ceremóniák színterének... Aztán vissza a folyón, át a túloldalra, a hatalmas, Khmer-stílusú prangok már messziről köszöntenek: tömör kő valamennyi, kívül habarccsal, rádolgozva díszül kínai porcelándarabok, színes kerámiák, ékes harmóniába olvadva a megtörő fénynyel. E fedél nélküli templom a Wat Arun, a Hajnalpír temploma. Valaha, amikor a főváros még itt, a Chao Phraya nyugati partján állt, ez volt a „királyi kápolna”, a tornyok és szédítő teraszok lábánál oltárok, rajtuk most is virágok, füstölők és adományok a szerzeteseknek... Pattaya, a bűnök városa Az ember akár buszon, akár csónakon visszafelé, látva a thai mosolyokat, egy kicsit magába néz. Megpróbálja elrendezni mindazt az élményt, amiben a templomok városa részesítette: e sokarcú város, mely minden alakjában teljes Bangkok, hogy aztán röpke órák után búcsút vegyen innen, s kezdje felfedező útját a bűnök városában, Pattayán... Bangkok tisztul, testileg-lelkileg, de a közelben ott az ország legbűnösebb városa, mely felvirágzását a szép thai leányoknak köszönhette, no meg a Vietnamban harcoló katonáknak. Az 1960-as években apró halászfalucska volt itt, ma széles autópálya vezet a főváros felől ide, s a két hosszú főút mellett elnyúló város már üdülőközpont. Magas toronyházak, apartman-nyaralók nőttek ki a földből gombamód, az öböl örökösen zúg a jat-skík, csónakok, hajók motorjától,a víz fölött lebegnek a vízi ejtőernyőzök, s akinek a száguldás 2001. JÚNIUS 1. Tenger, üzletek, pálmafák Napközben meglehetősen másként fest a város. Az emberek a partokon nyüzsögnek, az árusok is behúzódnak, árnyékot keresve. Ha mégis ki kell mozdulniuk, alaposan beburkolják a testüket, széles karimájú kalapot tesznek, nehogy a nap érje őket. Különösen a hölgyek menekülnek a barnító sugarak elől, s a drogériákban is a fehérítő krémet keresik. Olyanok szeretnének lenni, mint a tejbőrű idegen. Az ide vetődő turista pedig kihasal a napra, dacolva figyelmeztetéssel, vállalva a hólyagosra sülés minden veszélyét. Mert nem kíméletes a trópusi ég fejedelme. Igaz, hogy verőfény talán tíz és öt óra között van csak vagy még addig sem, hiszen pára lepi be a reggelt és az alkonyt egyaránt, a felhőkön, párán átjövő sugarak éppúgy melengetnek, mint idehaza a déli nap. A thai délben éget a fény, az érzékeny bőrűeket pecsenyévé aszalja. Elkél hát a szalmakalap meg a jó erős naptej, s csak türelem: a napfürdőzés meghozza gyümölcsét. Persze, nehéz kibírni e téli trópusi hőségben víz nélkül. De hát, ott a tenger, a sziklás part vagy a pazar uszodák, szállodai klubok. Megannyi lehetőség a regenerálódásra. S ha ez sem elég, hát hajóra fel. Reggel korán jön a szálloda előtti öbölbe a nagy motoros csónak. Ilyenkor dagály van, s a köves sétányról könnyedén léphetünk a vízi alkalmatosságba. A gyors rácsó keményen szeli a hullámokat, miközben arcunkba csap az öböl sós vize, a nap fényében sokarcúvá, változó színűvé válik a tenger: kékek árnyalataiban káprázik a szem. Aztán az egyre vadabbul tűző napban a smaragd vizen áttűnik a fehér tengerfenék. Ahogy a tavalyi monszun bontotta part megmaradt részein is vakít a süppedő homok. Pihenőágyak végestesen végig, amerre a szem ellát a lakatlan Kho Lan szigeten, színes vászon vagy bambusznapernyők, no meg pálmafák árnyékában. De az árusok még itt is sátrat vernek, lépten-nyomon fa alkotmányok, üzletek, roskadozva a díszes vászon és selyem ruhák meg a faragott apróságok alatt. Mögöttük is pálmafák, rajtuk még a zöld kókuszdió. A lombok között madarak dalolnak. (Folytatjuk)