Pintér Jenő: A magyar irodalom története 2. A magyar irodalom a tizenkilencedik században (Budapest, 1938)
A tizenkilencedik század utolsó harmada
torok, tanítók, diákok, kishivatalnokok, iparosok, szegény emberek. Sajnálkozva tekint az egyre jobban lecsúszó földbirtokosokra, részvétet ébresztő képet fest a megélhetésért küzdő falusi értelmiségről, lehangoló életűnek találja a vidéki magyar társadalmat. Hajótörött alakjai hangtalanul gyötrődnek a sors igája alatt vagy ha feljajdúlnak és cselekvésre szánják el magukat, akkor sem jutnak semmire a létüket megmérgező végzet hatalmával szemben. Az író érzelmes emberszeretete csak a kifáradt lelkeket, ügyetlen mozgású figurákat, igazságtalanul kínlódó emberkéket látja meg, fanyar humora alig enyhíti az élet sebeit. Ez a kiábrándító alakrajzolás a pesszimista világfelfogás tükre. Az idegen írók közül különösen Thackeray, Dickens, George Eliot és Washington Irving elbeszélő módjára figyelt, de Kemény Zsigmondhoz is fűzte néhány rokoni szál s mintha már az orosz regényírók felfogása is kísértene munkát lapjain az emberi nyomorúság szemléletének keserűségében. A rajz modern formáját ő alapította meg irodalmunkban, rajzaiból indult ki Mikszáth Kálmán írói munkásságának egyik jelentékeny ága is. Az angol mesterek népszerű műfaját magyarrá formálta, viszont kortársai tőle tanulták el az új műfaj fogásait. Nagy becsvággyal írt regénye, Kálozdy Béla (1875), nem csupán szaporította, hanem gazdagította is a magyar regényirodalmat. Hőse kitűnő tehetségű ifjú, de ingatag jellem, először elcsábít egy nemesérzésű leányt, aztán nőül vesz egy léha színésznőt, végül öngyilkos akar lenni, de a sors különös kedvezéséből rátalál soha nem feledett igaz szerelmére, a méltatlanul elhagyott leányra. A regényt hangulatos környezetrajz, elmélyedő lélekelemzés és tisztult humor jellemzi, de meséjének bonyolítása lassú. Justh Zsigmond (1863—1894) a francia írók tanítványa : Balzacé, Bourgeté, Daudeté, Flauberté, Maupassanté és a Goncourtoké. Zola követője abban, hogy példájára regényciklust tervezett a nemzet legsúlyosabb problémáinak feltárására. A módszert a franciáktól tanulta, de lelke megmaradt magyarnak, meséi és hősei a haza földjéről kerültek ki. (A puszta könyve, A pénz legendája, Fuimus, Gányó Julcsa.) A magyar faj újjászületését a parasztságtól várta, ezért vetett oly nagy súlyt az alföldi földművelő nép rajzára, másrészt különösen a célkitűzéseiben elernyedt arisztokrácia lelki válsága ragadta meg érdeklődését. Legjobb volt a békésmegyei parasztélet és a nazarénus földmunkások rajzában