Ókor, 2016 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 3. szám
Cicero ás a történetírás törvényei voce alia nisi oratoris immortalitati commendatur? Az igazság mindmáig a történészi teljesítmény megítélésének legfontosabb kritériuma, jóllehet magát a szót is bizalmatlanság és gyanakvás övezi. Nem csupán arról nincs konszenzus, hogy mi az igazság, hogy egy igazság van-e vagy több, hanem az is vita tárgya, létezik-e egyáltalán. (Vö. Paravicini 2010.) Nagyjából a 19. századig a „forrás”, a „tény”, az „igazság”, az „objektivitás” és a „tanulság” (vitatott tartalmuk, jelentésük ellenére) a történészi munka és az annak eredményeként elkészült mű szilárd alapjai, illetve (ideális) célkitűzései voltak (vö. Daston 2000, 22 sk.). Úgy tűnik, hogy napjainkra mindez - már ami a történetírás elméletét illeti - érvényét veszítette. Míg 1831 -ben Ranke még arról írt, „Die wahre Lehre liegt in der Erkenntnis der Tatsachen” (idézi: Oexle 2000, 92), addig korunk teoretikusai a tényeket is mint nyelvi konstrukciókat - adott esetben fikcionális, költői konstrukciókat - tárgyalják, amely látszólag könnyen összeegyeztethető azzal az antik felfogással, amely a történelmet retorikai összefüggésben, irodalmi műfajként kezeli. Csak egyetlen példát említve: Hayden White a The Historical Text as Literary Artifact című írásában (magyarul: White 1997) a fikcióelméleteket a történetírásra alkalmazva újraértelmezte a tény (fact) és a fikció (fiction) viszonyát, eltörölve az egyértelmű választóvonalat az irodalom és a történetírás között, hangsúlyozva, hogy minden történeti narratívának vannak fiktív elemei. (Vö. Tengelyi 2011.) Ha vannak is tények, „naiv ismeretelméletnek” elkötelezett az a történész, aki azt gondolja, ezeket a történeti tényeket az ábrázolásban utánozni lehet és kell (Koselleck 1979,49, 35. jegyzet). Eltűnt és ugyancsak puszta fikcióvá lett a konstruáltnak tekintett „forrás”, az igazság pedig nem csupán elérhetetlen, hanem egyenesen hamis céllá változott (vö. Paravicini 2010, 11). A történetírás rankei feladatától („wie es eigentlich gewesen”) a számtalan „fordulat” után és közben („linguistic”, „cultural”, „narrative”, „performative”, „biographic”, „praxeological”, „auditory”, „emotional”, „archival”, „somatic”, „microhistorical”, vö. Paravicini 2010, 6-7) a történetírás elméletéről folytatott vita napjainkra tehát eljutott odáig, hogy „elveszett az igazság” (vö. Kiesow 2000). A teoretikusok szerint hasonlókép- Bibliográfia A legfontosabb források magyar kiadása Cicero válogatott művei. Szerk. Havas László. Budapest, 1987. M. Tullius Cicero: A törvények. Ford. Simon Attila. Budapest, 2008. M. Tullius Cicero: Összes retorikaelméleti művei. Szerk. Adamik Tamás. Pozsony-Budapest, 2012. M. Fabius Quintilianus: Szónoklattan. Ford. Adamik Tamás et al. Pozsony-Budapest, 2009. Rövidítések FGrHist = Jacoby, F. 1995. Fragmente der griechischen Historiker I. Genealogie und Mythography. Leiden - New York - Köln (az 1957-es, bővített kiadás újranyomása). HRR I = Peter, H. 1914. Historicorum Romanorum Reliquiae. Volumen prius. Lipsiae. Szakirodalom Beck, H. 2007. „The Early Roman Tradition”: Marincola 2007, I., 259-265. Benardete, S. 1987. „Cicero’s De Legibus I: Its Plan and Intention”: American Journal of Philology 108, 295-309. pen illúzió az is, hogy a történelemből lehet tanulni. A történeti mű az antikvitásban magától értetődően paradigmatikus jelleggel bírt, nevelési-politikai célokat szolgált: az uralkodó társadalmi csoport formálására törekedett azzal, hogy viselkedési mintákat nyújtott, kiemelkedő személyeket pozitív vagy negatív exemplumokként ábrázolt; rögzítette a morális értékelés paramétereit; emlékezetet, kollektív identitást konstruált (Nicolai 2007, 14). A cicerói megfogalmazásban ismertté vált gondolat - história est magistra vitae - toposzként hosszú évszázadokon át megőrizte érvényét, jóllehet jelentéstartalma - verbális azonossága ellenére - időközben meglehetősen nagy szélsőségek között ingadozott, és Koselleck fontos tanulmánya alapján (Koselleck 1979) a felvilágosodás korára kiüresedett. Két előfeltevésen nyugodott, amelyeket a 18. századig nem kérdőjeleztek meg: az emberi természet változatlanságán és azoknak a meghatározottságoknak a tényleges állandóságán, „amelyek a földi események potenciális hasonlóságát megengedték” (Koselleck 1979, 39—40). Az ezen előfeltevésekből fakadó folytonosság érzése a 19. századra végképp elillant, a történelemtől megkülönböztetett történetírásnak le kellett mondania arról az igényéről, hogy az élet tanítómestere legyen - elveszítette azt a célját, hogy közvetlenül hatást gyakoroljon az életre (Koselleck 1979, 49 és 62). Mindazonáltal a 2000-es évek elején újra felvetődött, hogy a múltra vonatkozó tudásnak ismét vissza kellene adni „a tanítómesterség elveszett méltóságát” (Paravicini 2010, 53-54). Magától értetődően nem a cicerói értelemben vett tanítómesterségről van szó, ahogyan a történetírás sem az a „história”. Talán anakronizmus párhuzamot vonni az antik felfogás és a posztmodern történelemelmélet között azon az alapon, hogy a történeti mű mindkettő szerint irodalom, vagy a white-i „cselekményesítés”, „történetszövés” („mode of emplotment”, vö. White 1973; az első fejezet magyarul: White 2001) előképét az ókori „tragikus történetírásban” (vö. Walbank 1960) keresni (már ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről). Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a történelemmel, a történetírással kapcsolatos számos probléma gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza. Cape, R. W. Jr. 1997. „Persuasive History: Roman Rhetoric and Historiography”: Dominik, William J. (szerk): Roman Eloquence. Rhetoric and Society and Literature. London - New York, 175-188. Damon, C. 2007. „Rhetoric and Historiography”: W. Dominik - J. Hall (szerk.): A Companion to Roman Rhetoric. Oxford, 439450. Daston, L. 2000. „Die unerschütterliche Praxis”: Kiesow-Simon 2000,13-25. Dyck, A. R. 2004. A Commentary on Cicero, De legibus. Ann Arbor. Fleck, M. 1993. Cicero als Historiker. Stuttgart. Fornara, Ch. W. 1983. The Nature of History in Ancient Greece and Rome. Berkeley - Los Angeles - London. Fox, M. 2001. „Dionysius, Lucian, and the Prejudice against Rhetoric in History”: Journal of Roman Studies 91,76-93. Hall, J. 1998. „Cicero to Lucceius (Fam. 5.12) in its Social Context: Valde Bella?”: Classical Philology 93, 308-321. Jármi V. 2015. „A halogató Fabius Maximus és a nemzetségi emlékezet alakulása Augustus korában”, Ókor 14/1,41-50. Kiesow, R. M. 2000. „Auf der Suche nach der verlorenen Wahrheit. Eine Vorbemerkung”: Kiesow-Simon 2000, 7-12. Kiesow, R. M. - Simon, D. (szerk.) 2000. Auf der Suche nach der verlorenen Wahrheit. Zum Grundlagenstreit der Geschichtswissenschaft. Frankfurt - New York. Koselleck, R. 1979. ,Jfistoria Magistra Vitae. Über die Auflösung des Topos im Horizont neuzeitlich bewegter Geschichte”: UŐ: Vergan- 67