Operaélet, 2001 (10. évfolyam, 1-5. szám)
2001 / 3. szám
föl: „Az asszony ingatag”. Mert bár azóta kétszer is újrafordították a librettót, az ária - amíg magyarul énekelték a Rigolettót - ugyanazzal a kezdősorral szólalt meg. Királyok, hősök, doktorok a címe Kálnoky László költő nagyszerű francia drámakötetének, amely Corneille, Racine és Moliére színjátékainak magyar fordításai után, végül A király mulat című Victor Hugo-drámát is közli. Zengő verssorai között örömmel fedeztem föl mondatokat, amelyek szinte szó szerint kerültek át Piave Rigoletto szövegkönyvébe. Íme egy-két példa: „Az ő neve a bűn, az enyém, a büntetés. ” Vagy: „Neki pengéje szúr, én is szúrok, de nyelvvel. ” Másutt a mantuai herceg előképe, a francia király, így énekel az ivóban: „A nő nem hű a sírig. I Bolond, ki benne bízik! ! Az asszony mind, de mind s nádszál, mely szélben ing!” Lám, itt van a híres jelző töve: ing... És Triboulet udvari bolond, Rigoletto ősképe száján így hangzik el, mindjárt a játék elején: „Az egyetlen I burok a titkolás, melyben az ingatag I szerelmi cselszövény biztonságban marad!” Vagyis az operában, a Rigolettóban az asszony A király mulat című drámában a cselszövény az, ami ingatag. Még szerencse... „Kodu, Kodu...” Huszonhét évvel ezelőtt, 1974 decemberében vendégtenorista, az észt Hendrik Krumm A trubadúr próbáján mosolyogva vette észre, hogy partnernője, a Leonórát éneklő Moldován Stefánia az első felvonás drámai tercettjét „odafönn”, magas desz-hangon fejezi be. (Verdi mester egy oktávval mélyebbre írta...) „Ha te úgy, én is úgy” - mondta Hendrik Kmmm-Manrico. És szavát állotta: az előadáson diadallal szállt az a különleges magas voce, nemcsak a szoprán hangján, de a tenoristáén is. Amikor tizenegy évvel később Tallinnban jártam, az észt főváros operaházának, az Estonia Színháznak egyik öltözőjében beszélgettünk Hendrik Krumm-mal. Mondtam is neki: úgy érzem magam, mintha magyar nyelvi közegben volnék, az utcán mindenütt élvezettel hallom, hogy az észtek is - hiszen rokonok vagyunk! - a szavak első szótagját hangsúlyozzák. Persze azért operáról is folyt közöttünk a diskurzus. A művész elmondta: negyed századdal azelőtt énekelte először az Estonia színpadán Az álarcosbál III. Gusztávját, a jubileum alkalmából ismét ebben a szerepben lép fel. Az addig elmúlt két és fél évtized alatt állandóan hívták tagnak a moszkvai Bolsojba, de bármennyire jólesett is ez neki, mindig csak vendégszerepelni járt oda. Maradt Tallinnban. - Úgy éreztem, rám itthon van szükség - mondotta -, a Bolsojban sok az énekes. Mi meg kis ország vagyunk. Nekem ez a hazám, Észtország... Ekkor elővett egy kottalapot, kottafejeket kezdett rajzolni rá, majd szöveget írt a hangjegyek alá. Féloldalról figyeltem. - Tessék - nyújtotta át -, emlékül és üdvözletül! Hangversenyeken sokszor éneklem az önök Bánk bánjának nagy tenoráriáját... A papírlapon, csupa nagybetűvel: a „Hazám, hazám, te mindenem, tudom, hogy mindenem neked köszönhetem” - észtül: „Kodu, kodu, ja mulle keik, elu jul volgnen ja kallis kodumaa...” A fordító öröme. Egyszer, egy július tizenkilencedikén, szerdán este nyolc óra húsz perckor a rádió a Tell Vilmos című Rossini-operát közvetítette, s fölzengett a címszereplő olasz baritonista hangján: „Il giorno di vendetta”. Amelynek értelme: „A bosszúállás napja”. És ez a magyar szöveg, így, azonnal odaírható a kottafejek alá! Minthogy, örvendetes egybeesésként, az olasz mondatnak és szó szerinti magyar változatának ugyanaz a ritmusa. Tessék csak kipróbálni. Ilyenkor boldog az operafordító. Persze, amikor még szokás volt magyarra fordítani az operákat. Mert mai napság csaknem minden mű a maga eredeti nyelvén hangzik föl nálunk is. Amíg magyarul énekelték a Toscát, mindig eszembe jutott, mennyire örült (nyilván örült!) Várady Sándor, a Puccini-opera fordítója Scarpia egyik mondatának. Amikor ugyanis az első felvonásban észreveszi, hogy a díva belépett a templomba, a rettegett római rendőrfőnök félrehúzódik, és így szólal meg: „Tosca... ebe non mi veda!” Várady Sándor máris írhatta zongorakivonatába a szó szerinti magyar fordítást, amely a legpontosabb zenei műfordításnak is megfelelt - ugyanannyi szótag, ugyanaz a ritmus! „Tosca... csak meg ne lásson!” A vadorzó című Lortzing-operát legutóbb 1894-ben (!) és mindössze ötször játszotta Operaházunk. (A hetvenötéves Magyar Állami Operaház emlékalbumának 165. oldalán így szerepel: „A vadrózsa”. Kedves sajtóhiba.) Nemrég a rádióban Tom Krause (aki „kétfelé húzó” neve ellenére nem is angol, nem is német, hanem finn!) énekelte a Lortzing-operából a herceg áriáját, benne ezt a mondatot: „Gesundheit, langes Leben”. Szó szerinti magyar értelme ennek is pontos zenei fordítás lenne: „Egészség, hosszú élet”. Lehetne, ha netán nem jókívánságról van szó! Mert bizony a magyar „Egészséget, hosszú életet!” nem férne rá a kottafejekre. Vaszy Viktor bízott meg 1962-ben, hogy fordítsam le a Szegedi Nemzeti Színháznak A szicíliai vecsernye című Verdi-operát. Nálunk csak a régi Nemzeti Színház mutatta be 1856-ban, de a Magyar Királyi Operaház 1884. évi megnyitása óta a mű mindmáig nem szerepelt dalszínházunk játékrendjén. Izgalmas, mondhatnám úttörő feladat jutott hát nekem; nagy kedvvel és örömmel, sok kíváncsisággal fogtam hozzá. Akadtak könnyű, akadtak nehéz részek. Néha szinte percek alatt megszületett egy teljes kottaoldal magyar szövege, máskor viszont órákig törtem a fejem egy-egy rövid passzus megverselésén. Van A szicíliai vecsernyében egy szép baritonária, a vége táján ezzel a kettős felkiáltással: „Mio figlio! Mio figlio!” Magyarul: „Fiam!”