Operaélet, 2002 (11. évfolyam, 1-5. szám)

2002 / 3. szám

lenére, hogy amikor egy ideig a pécsi társulat vezetője voltam, elhatároztam, hogy a színház átépítése után a Borisz Godunával fogunk nyitni. Azt tervez­tem, hogy az első két-három előadásra meghívjuk Jevgenyij Nyesztyerenko a főszerepre, azután pedig én venném át. Sajnos ez nem valósult meg. Éne­keltem viszont a zeneszerző néhány dalciklusát, például A halál dalai és táncai, a Panoptikum és a Napfény nélkül című ciklust.­­Megvalósult azonban egy másik vágya, elénekelhette Roccót a Fidelió­­ban, ami - úgy hiszem - művészileg nagy kihívás és emberileg fontos állo­más egy basszista pályáján. A Pécsi Rádió felvételei között megtalálhatók azok a részletek az operából, amelye­ken Szabadíts Judit­tal, Juhász Vállal, Berczeli Tiborral énekel.­­Amikor itt, Pécsett, 1972-ben szín­re került Beethoven operája, és éppen egy európai hangversenykörúton vol­tam, és csak hazatérésem után álltam be a Fidelióba, persze nagy örömmel. Később énekeltem a szerepet a Kősze­gi Várszínházban és a Fertőrákosi Bar­langszínházban is, sőt, Ausztria több városában német nyelven, majd a bu­dapesti Operaházban. Nagyon szeret­tem ezt a szerepet, Rocco egyéniségét, aki érző emberként s kemény katona­ként ellent tudott állni Pizzára követe­lésének. Az említett hangversenykörú­ton egyébként Kodály-hangversenye­­ken énekeltem Bécsben, Párizsban, Milánóban, Rómában, Prágában... - Ha jól tudom, Kodály­hoz szemé­lyes emlékek is fűzik. - Amikor főiskolás koromban meg­nyertem az ének tanszak szolfézsver­senyét, Kodály a kegyeibe fogadott és attól kezdve figyelemmel kísérte éne­kesi pályámat. A verseny után egy koncerten két dalát énekeltem, melye­ket Berzsenyi: Magányosság és Csoko­nai: A farsang búcsúszavai című versé­re komponált. A hangversenyen Ko­dály is ott volt, és a végén szokott szűkszavúságával csak annyit mon­dott: „Szépen énekel”. Természetesen tudtam, hogy ez a két szó milyen so­kat jelent. A Zeneakadémián, vala­hányszor összefutottunk, mindig ér­deklődött, hogy éppen mivel foglalko­zom, pedig ő nem szokott „csak úgy” társalgásba bocsátkozni. Később Pé­csett is gyakran találkoztunk oratóri­um-előadásokon, különösen akkor, amikor már a pécsi származású Péczely Sarolta volt a felesége. Na­gyon tiszteltem és szerettem Kodály Zoltánt, szellemi kisugárzását, zenéjét, s mindazt, amit a magyar kultúráért tett, ahogyan magyarságától indíttatva karakterisztikusan kiállt a magyar zene és a hazai művelődés mellett. - Énekelt ön egy, az eddig említet­tektől eltérő szerepet is: Don Pasqualét. Ez a vígjátéki buffo-basszus mennyire áll közel az egyéniségéhez? Persze is­meretes, hogy ön szívesen énekel ma­gyar nótát, bordalokat is, tehát karak­terében megtalálhatók a derűsebb vo­nások is. -Talán nem volt véletlen, hogy színházi működésem 25. évfordulójá­nak megünneplésére éppen Don Pasqualét választottam, ezt a mulatsá­gos figurát. Horváth Zoltán, az opera­rendező mondotta egyszer, hogy már amikor megismert a Zeneakadémián, feltűnt neki a kék szemem és fölötte zord, bozontos szemöldököm, s ez olyan karaktert kölcsönzött nekem, hogy ő rögtön biztosítottnak látta, jól alakítom majd Basilio figuráját A sevil­lai borbélyban, amit rám osztott. Don Pasqualét mindig szívesen alakítottam, az első pécsi premier, azt hiszem, 1968-ban volt, később többször felújí­tottuk s az Operaházban is rendszere­sen énekeltem. A Pécsi és Szegedi Körzeti Stúdió 20 éves évfordulóján pedig Gregor Jóskával, aki az ország egyik legjobb Don Pasqualéja, Szeged­ről és Pécsről együtt énekeltük a duet­tet. Jóska akkor előzékenységből át­vette Malatesta szerepét, és bár kissé távol voltunk egymástól, azért egész jó hangulatú produkció jött létre a televí­zióban ennek a fantasztikus kapcsolás­nak a jóvoltából. -Bár beszélgetésünk középpontjá­ban az opera áll, azért ne feledkez­zünk meg arról, hogy Marczis Demeter énekművészi pályáján nagy szerep ju­tott a daloknak és az oratóriumoknak. Pécsre a legutóbbi időkig, még nyugdí­jasként is visszajárt oratóriumban éne­kelni, nemrég Haydn alkotásában, A teremtésben hallhattuk. - Őszintén szólva számomra az ora­tórium volt mindig a legfontosabb mű­faj, aminek rengetegébe már főiskolás koromban beavatott egyik kiváló mes­terem, Forrai Miklós. Első ilyen fellépé­sem 1957. július 5-én volt a Károlyi­kertben (1956-os forradalom után ez volt az első hivatalos filharmóniai ora­tórium-előadás), ahol Bach Magnificat­­jában énekeltem a basszusszólót Szecsődi Irén, Sándor Judit, Tiszay Magda és Rosier Endre társaságában, Sándor Frigyes vezényletével. Az évad folyamán a Máté passióban is énekel­tem Réti Józsefe­l és Melis Györggyel. Később mintegy 40 oratórium basszus­szólóját tanultam meg s énekelhettem itthon és külföldön. Az oratórium azért olyan fontos és kedvelt műfaj számom­ra, mert - a dalénekléshez hasonlóan - a karakterek megformálásához megkü­lönböztetett koncentráció, figyelem szükséges, mindezen túl pedig a kifeje­zésnek összhangban kell lenni a többi szólistával, a kórussal s a zenekarral. Händel Julius Caesarjának címszerepében OPERAÉLET 2002. HARMADIK SZÁM

Next