Operaélet, 2002 (11. évfolyam, 1-5. szám)
2002 / 3. szám
lenére, hogy amikor egy ideig a pécsi társulat vezetője voltam, elhatároztam, hogy a színház átépítése után a Borisz Godunával fogunk nyitni. Azt terveztem, hogy az első két-három előadásra meghívjuk Jevgenyij Nyesztyerenko a főszerepre, azután pedig én venném át. Sajnos ez nem valósult meg. Énekeltem viszont a zeneszerző néhány dalciklusát, például A halál dalai és táncai, a Panoptikum és a Napfény nélkül című ciklust.Megvalósult azonban egy másik vágya, elénekelhette Roccót a Fidelióban, ami - úgy hiszem - művészileg nagy kihívás és emberileg fontos állomás egy basszista pályáján. A Pécsi Rádió felvételei között megtalálhatók azok a részletek az operából, amelyeken Szabadíts Judittal, Juhász Vállal, Berczeli Tiborral énekel.Amikor itt, Pécsett, 1972-ben színre került Beethoven operája, és éppen egy európai hangversenykörúton voltam, és csak hazatérésem után álltam be a Fidelióba, persze nagy örömmel. Később énekeltem a szerepet a Kőszegi Várszínházban és a Fertőrákosi Barlangszínházban is, sőt, Ausztria több városában német nyelven, majd a budapesti Operaházban. Nagyon szerettem ezt a szerepet, Rocco egyéniségét, aki érző emberként s kemény katonaként ellent tudott állni Pizzára követelésének. Az említett hangversenykörúton egyébként Kodály-hangversenyeken énekeltem Bécsben, Párizsban, Milánóban, Rómában, Prágában... - Ha jól tudom, Kodályhoz személyes emlékek is fűzik. - Amikor főiskolás koromban megnyertem az ének tanszak szolfézsversenyét, Kodály a kegyeibe fogadott és attól kezdve figyelemmel kísérte énekesi pályámat. A verseny után egy koncerten két dalát énekeltem, melyeket Berzsenyi: Magányosság és Csokonai: A farsang búcsúszavai című versére komponált. A hangversenyen Kodály is ott volt, és a végén szokott szűkszavúságával csak annyit mondott: „Szépen énekel”. Természetesen tudtam, hogy ez a két szó milyen sokat jelent. A Zeneakadémián, valahányszor összefutottunk, mindig érdeklődött, hogy éppen mivel foglalkozom, pedig ő nem szokott „csak úgy” társalgásba bocsátkozni. Később Pécsett is gyakran találkoztunk oratórium-előadásokon, különösen akkor, amikor már a pécsi származású Péczely Sarolta volt a felesége. Nagyon tiszteltem és szerettem Kodály Zoltánt, szellemi kisugárzását, zenéjét, s mindazt, amit a magyar kultúráért tett, ahogyan magyarságától indíttatva karakterisztikusan kiállt a magyar zene és a hazai művelődés mellett. - Énekelt ön egy, az eddig említettektől eltérő szerepet is: Don Pasqualét. Ez a vígjátéki buffo-basszus mennyire áll közel az egyéniségéhez? Persze ismeretes, hogy ön szívesen énekel magyar nótát, bordalokat is, tehát karakterében megtalálhatók a derűsebb vonások is. -Talán nem volt véletlen, hogy színházi működésem 25. évfordulójának megünneplésére éppen Don Pasqualét választottam, ezt a mulatságos figurát. Horváth Zoltán, az operarendező mondotta egyszer, hogy már amikor megismert a Zeneakadémián, feltűnt neki a kék szemem és fölötte zord, bozontos szemöldököm, s ez olyan karaktert kölcsönzött nekem, hogy ő rögtön biztosítottnak látta, jól alakítom majd Basilio figuráját A sevillai borbélyban, amit rám osztott. Don Pasqualét mindig szívesen alakítottam, az első pécsi premier, azt hiszem, 1968-ban volt, később többször felújítottuk s az Operaházban is rendszeresen énekeltem. A Pécsi és Szegedi Körzeti Stúdió 20 éves évfordulóján pedig Gregor Jóskával, aki az ország egyik legjobb Don Pasqualéja, Szegedről és Pécsről együtt énekeltük a duettet. Jóska akkor előzékenységből átvette Malatesta szerepét, és bár kissé távol voltunk egymástól, azért egész jó hangulatú produkció jött létre a televízióban ennek a fantasztikus kapcsolásnak a jóvoltából. -Bár beszélgetésünk középpontjában az opera áll, azért ne feledkezzünk meg arról, hogy Marczis Demeter énekművészi pályáján nagy szerep jutott a daloknak és az oratóriumoknak. Pécsre a legutóbbi időkig, még nyugdíjasként is visszajárt oratóriumban énekelni, nemrég Haydn alkotásában, A teremtésben hallhattuk. - Őszintén szólva számomra az oratórium volt mindig a legfontosabb műfaj, aminek rengetegébe már főiskolás koromban beavatott egyik kiváló mesterem, Forrai Miklós. Első ilyen fellépésem 1957. július 5-én volt a Károlyikertben (1956-os forradalom után ez volt az első hivatalos filharmóniai oratórium-előadás), ahol Bach Magnificatjában énekeltem a basszusszólót Szecsődi Irén, Sándor Judit, Tiszay Magda és Rosier Endre társaságában, Sándor Frigyes vezényletével. Az évad folyamán a Máté passióban is énekeltem Réti Józsefel és Melis Györggyel. Később mintegy 40 oratórium basszusszólóját tanultam meg s énekelhettem itthon és külföldön. Az oratórium azért olyan fontos és kedvelt műfaj számomra, mert - a dalénekléshez hasonlóan - a karakterek megformálásához megkülönböztetett koncentráció, figyelem szükséges, mindezen túl pedig a kifejezésnek összhangban kell lenni a többi szólistával, a kórussal s a zenekarral. Händel Julius Caesarjának címszerepében OPERAÉLET 2002. HARMADIK SZÁM