Örökmozgó Filmmúzeum, 1998 (1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
Cassavetes és családja CASSAVETES ÉS CSALÁDJA John Cassavetes (1929-1989) görög bevándorlók New Yorkban született gyermeke, aki üzletember apja révén abban a középosztályban nőtt fel, amely filmjei többségében is megjelenik. Egyetemista, amikor Robert E. Sherwood drámáinak hatására beiratkozik a New York-i Drámai Művészetek Akadémiájára. 1953-ban végez, de mert a Broadway színházaiban nem kapott munkát, a televízióhoz kerül, majd filmekben is szerepel. Elmélyülten tanulmányozza a színészi játékot, és 1956-ban megalapítja színiiskoláját (Variety Arts Studio), nagyrészt Elia Kazan híres színészműhelyének (Actors’ Studio) mintájára, amely Konsztantyin Sztanyiszlavszkij nyomdokain járt. Következésképpen Cassavetes kísérletei középpontjában is az átéléses színészi játék, vagyis a fizikai és a lelki egységével hitelesített alakítás állt. Éppen ennek megteremtésén fáradozva ismerte fel mint színész és mint rendező, hogy meg kell újítani azt a gesztusrendszert, amely elszakadt a megváltozott valóságtól s egyre hiteltelenebbé vált a filmekben. Ezért folyamodott az improvizáláshoz. Ha ugyanis a film nem veszi figyelembe, hogy a valóságban nemcsak az értékrendek és viszonyulások változnak meg, hanem az érintkezés módja, a belső világot kifejező gesztusok is, akkor elveszti hitelességét s ezzel hatóerejét. Hatás nélkül pedig a műalkotás semmit sem ér. Nagy feltűnést keltett első filmjében, a New York árnyaiban ezért játsszák a félvér család tagjai saját magukat olyan visszafogottsággal, ami általánosan jellemző a való életben. A nagy színészeket rendezőik előszeretettel helyezik szélsőséges szituációba, hogy módot adjanak nekik nagy drámák megjelenítésére. Ez kétségtelenül hatásos, de megnehezíti a néző azonosulását az ilyen rendkívüli hősökkel. Cassavetes viszont általában a hétköznapok világát állítja elénk, amelynek drámaisága nem külső összecsapásokból tárul fel, hanem lelki konfliktusokként jelentkezik. Ezek ábrázolásában pedig döntő szerepet játszanak az árnyalást segítő apró gesztusok, az érzelmek kifejeződésének meglelése. Az érzés, mint reagálási készség vele születik az emberrel, de az érzés kifejezését - ami egyébként visszahatva az érzést is megnemesíti - tanulni kell. A civilizáció korlátozza az érzéskifejezést, amikor a nemi vágyat szerelemmé, az éhséget étvággyá, a bosszúvágyat pedig igazságérzetté szublimálja. Amikor a Férjek címszereplői lázadnak férfi - korlátozott státuszuk ellen, akkor az a folyamat a legfontosabb, amelynek során eljutnak a felismeréshez, hogy a szabadság ilyen viszonylatban (is) belső kategória, hogy nem az ital, a szerencsejáték és a szex jelenti a szabadságot, hanem a kapcsolatok jellegének felismerése, a viszonyulások megújítása. A lázadás csak akkor jogosult, ha a belső konfliktus a külső körülmények szorítása miatt nem oldható fel. Jól mutatja ezt az Egy hatás alatt álló nő, melynek címszereplője, Mabei lázad a hétköznapok szürkesége, az emberek beszabályozottsága ellen és szenved ennek a lázadásnak torz volta és kudarca miatt. A mindennapok egyik legnagyobb, mert leggyakoribb problémája jelenik meg itt. „Ha egy asszony szereti a férjét, már hosszabb ideje házasságban él és nem tudja mire pazarolni érzelmeit, előbbutóbb eljut a belső felbomlásig. Vannak, akik találnak valami levezetést, pl. elhatározzák, hogy függetlenek lesznek. Ez az asszony azonban erősen hisz abban, hogy ha jó feleség, ezért kapnia kell valamit, de