Örökmozgó Filmmúzeum, 1999 (1-12. szám)

1999-01-01 / 1. szám

A TELIHOLD NAPJA Egy parkban üldögélő idős úrhoz odalép egy televízó dekoratív, öntudatoska ripor­ternője és megkérdezi, mi volt az a dolog, esemény, személy az életében, amire a leg­szívesebben emlékszik vissza. „1948-ban egy étterem pincéreként dolgoztam” - fog bele a történetbe a bácsi. „Az egyik férfi fagylaltot rendelt. A büfés lány a pénzt szá­molta, így odaléptem kicsit az ablakhoz. Kinéztem rajta. Egy nőt láttam kisétálni az étteremből. Lilaszínű ruhát viselt és gyö­nyörű szép volt. Különös. Bent az étterem­ben nem is láttam.” „És aztán mi történt?” - sürgetné már a dolgot a lány. „Semmi. Habozott egy kicsit, majd elment. Vissza­mentem dolgozni. Sose láttam többé.” A lány elfintorodva tekint operatőrére. Pil­lantásában benne van: ki érti ezt? Ezzel sem megyünk sokra! Talán előrehaladott élet­kor, vagy megfelelő érzékenység kell hoz­zá, hogy az ember valóban szeretni, sőt értékelni tudja a pillanat hangulatát, hogy mélyen megérintse azoknak a pillanatoknak a romantikája, melyek mellett a normális életben nem állunk meg. Különös hangulat­ban kell lennünk ahhoz, hogy egy véletlenül a miénkhez simuló tekintet, egy autó kitört lámpabúrája, vagy egy-egy emlékfoszlány megállítsa a mindennapok lüktetését és mé­lyen belénk hatolva felszínre hozza akár csak egyetlen pillanatra is az élet kimond­hatatlan, pusztán megérezhető szépségét. Hogy aztán úgy pattanjon szét, mint egy elengedett kristálypohár a hideg márvány­padlón. Sahnazarov elégiája ilyen impresz­­sziókat ragad meg, s mindeközben egyetlen pillanatra sem esik az érzelgősség, az üres melankólia csapdájába, sőt bátor és meg­lepő időkezelésével, dramaturgiai megol­dásaival a rendező fátyolszerű szürreáliát borít a történetre. Teszi mindezt ritkán ta­pasztalható érzékenységgel, kedvességgel és humorral. Az egyik jelenetben egy bájos, fiatal kurvát vezetnek egy bátortalan, taszí­­tóan rideg szobába. A férfi egykedvűen he­­verészik a tévé előtt, melyben éppen egy kolostor legendáiról beszélnek. Köztük egy XVII. században ott talált szarkofágról, amiben a szerzetesek egy 1462-ben elteme­tett, tizenhat éves hercegnő holttestére buk­kantak, melyet csodálatos módon érintet­lenül hagyott az idő múlása. Egy kislányos, félszeg mosoly és a prostituált képzeletének szárnyán máris háromszáz évet ugrunk vissza az időben és úgy látjuk viszont, mint a sírjában fekvő, egykori hercegnőt egy végtelen nyugalmat árasztó beállításban. A telihold napja lazán egymáshoz fűződő történetmorzsákból áll. Az egyik mozaikból vagy az egyik szereplő tekintetét, képze­letét, emlékeit követve jutunk el a másikig, vagy egyszerűen ottfelejtődik a kamera egy éppen felbukkanó, új szereplőn, és most már őt kíséri. Ám a Körtánc-szerű cselekmény­vezetés szeszélyes. Hosszabb ideig figye­lünk egy bérgyilkost, miközben már-már krimiszerű izgalom lesz úrrá rajtunk, mire az autórádióból hallható szívküldi üzenet beolvasásával végre továbblendül a történet. Aztán láthatunk egy rettenetesen kövér, ku­tyát sétáltató férfit, akinek szerepe mind­össze annyi, hogy „láncszem” legyen két fontosabb szereplő között: az egyik mellett elsétál, a másik pedig a villamos ablakán át lesz rá figyelmes. De megelevenednek egy kicsapott vadászkutya emlékei is. Noha lát­hatunk gengszterleszámolást, aztán egy va­sutascsaládot, ahol azért izgulnak a nagypa­pa életéért, hogy a holnap érkező nyugdíjig még kihúzza valahogy élve, mert különben nem kapják meg a pénzt, valamint prosti­tuáltakat és a medence partján mobiltele­fonon üzleti ügyeket intéző parvenüt és így tovább, a film mégsem a mai orosz társa­dalom szociológiai keresztmetszete. De azt A telihold napja

Next