Örökmozgó Filmmúzeum, 1999 (1-12. szám)
1999-01-01 / 1. szám
A TELIHOLD NAPJA Egy parkban üldögélő idős úrhoz odalép egy televízó dekoratív, öntudatoska riporternője és megkérdezi, mi volt az a dolog, esemény, személy az életében, amire a legszívesebben emlékszik vissza. „1948-ban egy étterem pincéreként dolgoztam” - fog bele a történetbe a bácsi. „Az egyik férfi fagylaltot rendelt. A büfés lány a pénzt számolta, így odaléptem kicsit az ablakhoz. Kinéztem rajta. Egy nőt láttam kisétálni az étteremből. Lilaszínű ruhát viselt és gyönyörű szép volt. Különös. Bent az étteremben nem is láttam.” „És aztán mi történt?” - sürgetné már a dolgot a lány. „Semmi. Habozott egy kicsit, majd elment. Visszamentem dolgozni. Sose láttam többé.” A lány elfintorodva tekint operatőrére. Pillantásában benne van: ki érti ezt? Ezzel sem megyünk sokra! Talán előrehaladott életkor, vagy megfelelő érzékenység kell hozzá, hogy az ember valóban szeretni, sőt értékelni tudja a pillanat hangulatát, hogy mélyen megérintse azoknak a pillanatoknak a romantikája, melyek mellett a normális életben nem állunk meg. Különös hangulatban kell lennünk ahhoz, hogy egy véletlenül a miénkhez simuló tekintet, egy autó kitört lámpabúrája, vagy egy-egy emlékfoszlány megállítsa a mindennapok lüktetését és mélyen belénk hatolva felszínre hozza akár csak egyetlen pillanatra is az élet kimondhatatlan, pusztán megérezhető szépségét. Hogy aztán úgy pattanjon szét, mint egy elengedett kristálypohár a hideg márványpadlón. Sahnazarov elégiája ilyen impreszsziókat ragad meg, s mindeközben egyetlen pillanatra sem esik az érzelgősség, az üres melankólia csapdájába, sőt bátor és meglepő időkezelésével, dramaturgiai megoldásaival a rendező fátyolszerű szürreáliát borít a történetre. Teszi mindezt ritkán tapasztalható érzékenységgel, kedvességgel és humorral. Az egyik jelenetben egy bájos, fiatal kurvát vezetnek egy bátortalan, taszítóan rideg szobába. A férfi egykedvűen heverészik a tévé előtt, melyben éppen egy kolostor legendáiról beszélnek. Köztük egy XVII. században ott talált szarkofágról, amiben a szerzetesek egy 1462-ben eltemetett, tizenhat éves hercegnő holttestére bukkantak, melyet csodálatos módon érintetlenül hagyott az idő múlása. Egy kislányos, félszeg mosoly és a prostituált képzeletének szárnyán máris háromszáz évet ugrunk vissza az időben és úgy látjuk viszont, mint a sírjában fekvő, egykori hercegnőt egy végtelen nyugalmat árasztó beállításban. A telihold napja lazán egymáshoz fűződő történetmorzsákból áll. Az egyik mozaikból vagy az egyik szereplő tekintetét, képzeletét, emlékeit követve jutunk el a másikig, vagy egyszerűen ottfelejtődik a kamera egy éppen felbukkanó, új szereplőn, és most már őt kíséri. Ám a Körtánc-szerű cselekményvezetés szeszélyes. Hosszabb ideig figyelünk egy bérgyilkost, miközben már-már krimiszerű izgalom lesz úrrá rajtunk, mire az autórádióból hallható szívküldi üzenet beolvasásával végre továbblendül a történet. Aztán láthatunk egy rettenetesen kövér, kutyát sétáltató férfit, akinek szerepe mindössze annyi, hogy „láncszem” legyen két fontosabb szereplő között: az egyik mellett elsétál, a másik pedig a villamos ablakán át lesz rá figyelmes. De megelevenednek egy kicsapott vadászkutya emlékei is. Noha láthatunk gengszterleszámolást, aztán egy vasutascsaládot, ahol azért izgulnak a nagypapa életéért, hogy a holnap érkező nyugdíjig még kihúzza valahogy élve, mert különben nem kapják meg a pénzt, valamint prostituáltakat és a medence partján mobiltelefonon üzleti ügyeket intéző parvenüt és így tovább, a film mégsem a mai orosz társadalom szociológiai keresztmetszete. De azt A telihold napja