Muszter örökmozgóképújság, 2007 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2007-01-01 / 1. szám
MUSZTER január • • • Kitöltött holtidő Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij - Makai Imre fordításában - az alábbi szavakkal kezdi A Karamazov testvérek című regényének előszavát: „Most, hogy belefogok hősömnek, Alekszej Fjodorovics Karamazovnak életrajzába, egy kissé zavarban vagyok. Mégpedig azért, mert bár hősömnek nevezem Alekszej Fjodorovicsot, magam is tudom, hogy korántsem nagy ember, így hát előre látom az effajta elkerülhetetlen kérdéseket: ugyan mivel tűnik ki a maga Alekszej Fjodorovicsa, hogy hőséül választotta? Mi különöset cselekedett? Ki ismeri, és miről híres? Én, az olvasó, miért fecséreljem az időmet arra, hogy az ő életének eseményeit tanulmányozzam?” Szinte minden második évben hajlamosak vagyunk elsiratni a magyar filmművészetet. Ami rendben is van. Elvégre ahol mélyrepülésben van a foci, ott előbb-utóbb a film is válságba kerül. Meg minden. Ugyanakkor legalább minden második évben hajlamosak vagyunk fölfedezni egy-két kiemelkedő, olykor már-már zseniális alkotással jelentkező fiatal rendezőt. Gondoljunk csak bele: Xantus János, Sopsits Árpád, Enyedi Ildikó, Monory Mész András, Kamondi Zoltán, Szász János, Szabó Ildikó, Szederkényi Júlia, Sas Tamás, Pacskovszky József, Török Ferenc, Mundruczó Kornél, Vranik Roland, Hajdú Szabolcs. És feltételezhető, hogy pár nevet ki is hagytam a rögtönzött felsorolásból, amiért elnézést kérek. Mennyi nagyság, akiknek a neve ott is van a hazai filmes köztudatban! Csak valahogy, valamilyen szkeptikusan józan pillanatban fölmerül egy kérdés: Mire vitték-viszik később? Hány kiteljesedő életműről beszélhetünk majd velük kapcsolatban? Mi követte az olyan nagy dobásokat, mint az Eszkimó aszszony fázik, a Céllövölde, Az én XX. századom, a Meteo, a Halálutak és angyalok, a Woyzeck, a Gyerekgyilkosságok, a Paramida..., a Presszó, az Esti Kornél csodálatos utazása vagy a Moszkva tér? Lehet persze, hogy kissé igazságtalanul korai ilyeneket kérdezni, elvégre a pontos válaszhoz 25-27 évet még alighanem várni kell. Az mindenesetre biztos, hogy idén Pálfi György csatlakozott a nagyokhoz a Taxidermiával. Ballagok hazafelé a film megtekintése után, és számomra is meggyőző, hogy az utóbbi évek egyik hazai remekét láttam. Díjakat követelek, pénzt, támogatást a folytatáshoz. Próbálom azonnal áramlatokba, bölcseleti, nemzedéki, posztmodern (vagy prosztmodern?) meg miegymás összefüggésekbe helyezni. Mert igen, szerintem is ideje végre bátran, filozofikus szinten szembesülni vele, hogy maszturbálásokba fojtjuk szenvedéseinket, hogy minden a női nemi szerv körül forog, és hogy a nyomorult ember a legótvarosabba is örömmel lő ondót egy budiban, istállóban vagy disznóólban, amiből gyerek, szánalmas történelmi jövő fogan. És kifejezetten bravúros, ha egy Monty Pythonba illő ötletből (kövér sportzabálók versenyei pihentető okádásokkal) valaki groteszket, abszurdot, parabolát tud csinálni egy korszakról, egy társadalmi modellről vagy éppen a létről. Persze jó lenne mindezt a helyén kezelni, és nem egyszerűen felelőtlenül, pusztán a felfedezés gesztusáért kikiáltani egy újabb zsenit. De mindegy, ami igaz, az igaz, elfogadom, egyetértek. Csak szeretném megkérni önmagamat, hogy ne faggasson arról, mennyire tetszett nekem ez a film. Bármily bosszantó, de nem tudom, tényleg nem tudom, nem tudom és kész. Engem az érdekelt, hogy mi a Taxidermia, de hogy milyen, nem érdekel. És most egyszerűen haza akarok menni az enyéimhez, a kuckómba, a saját kis lelkembe. Internetezni, olvasni, jegyzetelni, elemezgetni. Ami azt jelenti, hogy lustán bekapcsolom a tévét. Csak úgy, bámulni a kapcsolgatható semmibe. Ahol most váratlanul azt látom, két nő beszélget az orális szexről. Egy tapasztalatlan és egy tapasztalt. Utóbbi banánt használ szemléltető-gyakorló eszköznek. Mindketten fognak egyet. Elkezdik nyalogatni, szopogatni, s mind mélyebbre dugják a szájukba. A rutinos szőke folyamatosan instruál. Kissé közönségesnek tűnik a dolog, de hát el kell fogadnunk a döntést, hogy akármit gondoljunk is, ma csak a szex érdekel bennünket. Ha korábban nem beszélhettünk róla, most róla kell beszélnünk. Ez az új szabály, és pont. Kétségtelen, hogy egy ilyen jelenetet látva az ember kicsit lassabban vált csatornát. Szerencsére. Mert hirtelen furcsa dolog történik. Miközben a félénk „diáklány” kezd belejönni a ritmusba, az élvezetek magabiztos tanárnője túl mélyre dugja a banánt, és kétségbeesetten fuldokolni kezd. Alig lehet helyrerázni. De én azonnal helyrerázódom, és elröhögöm magam. Nem ülök még le, de a távkapcsoló már nincs a kezemben. És jön a többi szerencsétlenkedő (de nem szerencsétlen) ember, akikhez magam is tartozom. Önmagunkat keressük, hogy ne találhassunk rá másokra. Ha távol a siker, megvetjük az embereket, mert nem értenek meg, ha eljön a siker, megvetjük az embereket, mert megértenek. Fensőbbséggel szenvedünk a beteljesületlen boldogságtól, ám ha mégis beteljesül, páni félelemmel iszkolunk előle. A döntés szabadságáról filozofálunk, miközben gyáván halmozzuk a megoldatlan kapcsolatokat, helyzeteket. Szánalmasan próbálunk egyre csak kikeveredni a pácból, pedig nekünk ott az életünk. A kijózanításra képtelen, önironikus önimádat pácában. Erről a röhejről pereg le előttem egy közvetlen hangon feltárulkozó, „szemtől szembe” film utolsó negyede. Amolyan Woody Allen utánérzés az egész. Az egyik főszerepben például Keneth Branagh mintha a mester gesztusait, beszédstílusát is átvenné. De aztán kiderül, nem kell okoskodni. Maga Woody Allen követett el egy szemtelenül könnyed önismétlést. A címe: Sztárral szemben. Van egy általános vélekedés, amelyet én is osztottam, hogy a közszolgálati televíziókban alig vannak nézhető, érdekesebb filmek. Azt hiszem, tévedés. Csak rendesen végig kéne nézni a tévéműsort. Rögtön látni lehetne, hogy december 1 -jén, este fél 10-kor egy Sztárral szemben című Woody Allen-film lesz az m2 csatornán. Méghozzá A mozi mágusai sorozatban. És utána az m1-en még egy Almodóvar-opust is meg lehet tekinteni. Mondhatjuk persze, hogy túl későn vannak ezek a filmek. De hát gondoljunk bele: mikor legyenek? 7-kor, 8-kor, amikor még ide-oda járkálunk a lakásban, ügyeket intézünk, telefonálunk, mosogatunk, vasalunk, altatunk? Ki néz ilyenkor tévét? A kéz talán már nyomogatja a távkapcsolót, de az agy még zakatol, legfeljebb pár politikus, szakértő, műsorvezető meg hír tudja pár pillanatra magához zökkenteni. Az emberek többsége nem kifárad estére, hanem még akkor is fáradozik. Utána pedig nem feltétlenül szórakoztató filmektől pihen, hiszen azokat is csak fél szemmel nézi, hanem egyszerűen attól, hogy végre leülhet, így aztán alighanem késő este érdemes megkísérteni. Amikor alhatna már, de még nem igazán álmos. Egy tökéletes holtidőben, amikor éppen nincs mit elveszteni az életből. Nyugodtan meg lehet hát próbálni a ráhangolódást egy filmre, s nézni, ameddig érdemes. Mivel is telhettek így például egy kellemesen enyhe decemberi hét estéi? Talán meglepő, de először választással. Szinte mindennap el kellett dönteni - cserepadra ültetve a Filmmúzeum biztos tartalékait -, hogy mit választunk az m2 és a Duna TV gyakran egyidejű kínálatából. Olyannyira volt mit nézni ezen a két csatornán, hogy segítségül kellett hívni egy videomagnót. Az egyik filmet megnézzük, a másikat fölvesszük. Természetesen az utóbbit véljük értékesebbnek, mert hát ki tudja, sikerül-e „egyenes adásban” valóban megnéznünk valamit. Nos, én a „nyitó” szombaton egy nem érdemtelenül fölkapott és agyondíjazott francia rendező, Francois Ozon Szappanoperettjéért ültem le a tévé elé (m2). Jómódú francia polgári família. Egy napon az apa patkányt hoz haza. És ezzel a furcsasággal minden és mindenki kizökken a helyéről, ami itt azt jelenti, hogy igazi helyére kerül. Szabad utat kap a szexuális ösztön, a paranoia, a hűtlenség, a kegyetlenség. Egy újabb jól felépített, kissé Bunuelre, Ferrerire emlékeztető könynyed, több szálon futó groteszk a család álszentségéről, a reális lélek szürrealitásáról, mondhatnánk. Csakhogy ott lebeg mindebben egy érdekesnek tűnő mozzanat. Itt nem a hagyománytisztelet, hanem a felvilágosodás, a polgári liberalizmus álszentségeiről van szó, finoman beépített lélektani háttérrel. A szülők elvei szerint tisztelni kell az egyéni szabadságot. Ám egy napon fiuk váratlanul bejelenti, hogy homoszexuális. A ridegen toleráns apa azonnal rávágja, hogy nincs semmi probléma. Ezzel szemben az anya megdöbben, és bár aztán valahogy mégis sikerül kinyögnie magából ugyanezt, aggódni kezd. Tudja, hogy ez helytelen, hogy szentesített vágyak helyett bűnös érzelmek törnek elő belőle, és egyre zavarodottabb lesz. Pszichológushoz jár, hogy visszanyerje a haladó szemlélet nyugalmát. És végül meg is találja a számára járható egyetlen helyes utat, hogy a nőt nem felé mozdíthassa fia szexuális érdeklődését. Lefekszik vele. Senki se higgye azonban, hogy Ozon filmje erkölcsi vádirat a modern civilizáció elidegenítő hitetlenségéről. Ellenkezőleg, egy laza önreflexió, ízig-vérig szabadelvű intellektuális játék a szabadelvűség lehetséges ellentmondásairól. Jó volt nézni. A videokazettára egy 2004-ben készült spanyol Oscar-díjas film került, A belső tenger (Duna). Alejandro Amenábar rendező kíméletlenül elgondolkodásra kényszeríti az embert, amikor az eutanáziáról mesél. A főhős, aki évtizedek óta ágyhoz van kötve, szeretne önként, méltóságteljesen távozni a világból. Ügyvédeket fogad a törvényes engedélyezéshez. De hiába mondana szenvedései miatt nemet az életére, a hagyományelvű társadalom egészséges megszokásból az életben maradást követeli tőle. Alighanem velünk együtt. Ám Ramón, a testébe-lelkébe bújt Javier Bardemnek köszönhetően lassan meggyőz igazáról. Egyszer csak észrevesszük, hogy már a haláláért szurkolunk, számunkra is ez lenne a boldog befejezés. Mert távolról sem egy feloldhatatlan morális problémáról van szó. A hős menthetetlen. És ebben a helyzetben ő szeretne dönteni. De egyedül önmagáról. Nem gondolja, hogy rátalált valami követendő helyes útra. Számunkra mégis úgy tűnhet, valahol Forgács Iván