Filmkultúra Muszter, 2010 (8. évfolyam, 1-12. szám)
2010-01-01 / 1. szám
2FILM RA JANUÁR Folytatás az 1. oldalról Sorstörők a gáton Konvencióktól és balítéletektől mentes távoli, titkos világba emeli át tiltott kapcsolatát Stephen Frears (Chéri - Egy Kurtizán Szerelme) szerelmespárja, míg az elsőfilmes Orosz Dénes (Poligamy) megmutatja, mi történne, ha a valóság a vágyakkal egyetértésben működne. Arthur Maltazar Bosszúja Nehéz eldönteni, hogy a valóságot tökéletesen mímelő, vagy még inkább a valóság ideáit megalkotó animációk kinek szólnak. A mai meséket a célközönségnek számító aprónép nem is érti. Ugyanakkor a mese az a nyelv, amelyet náluk jobban senki nem beszél. Azt mondják, a gyerekek azért álmodnak olyan gyakran zuhanásról vagy repülésről, mert a lelkük még nem ágyazódott be teljesen a testükbe, s éjszakánként valóban el-elkalandozik onnan. Gyermekfejjel minden oly egyszerű, mert a legkisebbek még a valóság minden kis „fenékbe billentésére” gyorsan visszabújnak a paplan alá a mágikus reáliák biztonságos melegébe, így tesz - már másodszor - Luc Besson kis kalandora, Arthur is. Ugyanis a francia fenegyerek az után, hogy bejelentette visszavonulását, saját gyermeki énjével tért vissza a vászonra, az első animációs próbálkozás pedig folytatásokért kiáltott. Arthur, az elhanyagolt kisfiú a padlás kopott emlékeiből, a természet apró csodáiból s a még ismeretlen világ misztikusnak tűnő részleteiből rakja össze a maga kis világát, melynek végre ő, csakis ő a főszereplője, s mindazok, akiket maga mellé választ. A szimpatikus figurák a könyvekből megelevenednek, az állatok végre szót kapnak, viszont az átlagembernek, az unalmas felnőttnek itt semmi helye. Arthur megkapja mindazt, amit a kemény emberlét megtagadott tőle, mert ez a másik világ mindenben bővelkedik, ami a kisfiú életéből hiányzik, csak a képzelet szabhat határokat. Iskolába járni és tanulni valami távolban lebegő kétes jövő ígéretével, sokkal kevésbé megfogható, mint hősnek lenni és világokat menteni. Itt világosan elválik egymástól jó és rossz. Egy párhuzamos valóságban egy kisfiú is legyőzheti a gonoszt, amely 3D-be oltva mintha mindjárt nem is volna olyan félelmetes, miközben a rajzolt fegyverek annál hatásosabbak. Ugyanakkor ebben a fantáziavilágban éppoly biztosan mozog az ember, és éppúgy védve van, mint az álmokban. Itt vannak barátai, bajtársai, ha kell, megfoghatóak a célok, sőt, a szerelem ígérete is ott lebeg hősünk feje fölött. Miért is akarna visszatérni a realitások unalmas, kényszerű, s valódi veszélyekkel szegélyezett ösvényére, a maga „hangszere”. Az „anti” világot a nosztalgia mára megszépítette, pedig a maga konvencióival és előítéleteivel éppúgy fojtogatta a benne élőket, mint az információhalmazban fuldokló pökhendi globálvilág a ma emberét. Talán fel sem fogjuk, hogy nem a korból vágyódunk el, hanem az elvárások mindenkori rendszeréből. A rendszerből, amelyet önmagunk alkottunk. Tehát vagy önkorlátokat döntögetünk, vagy álcázzuk magunkat, s úgy somfordálunk végig születéstől halálig. Lea, az egykor ünnepelt kurtizán mindent megkapott, amit akart. Nincs is annál jobb, mint egy saját ágy! - mondja. A saját már nem munkaeszköz, a gazdagság és a hatalom jelképe a felkapaszkodott kokott szemében. Hiszen sem a szegénység, sem a pénzkeresés okán nem kell már megosztania senkivel. Terpeszkedik is benne, mígnem rájön: ezt a drága tulajdont is csak valaki mással együtt lehet élvezni igazán. Hova lehet menekülni az öregség elől? Például egy sokkal fiatalabb férfi karjaiba. De nem csalja-e ez a vágy? Chéri, az elkényeztetett, ámde elhanyagolt fiú, aki Lea szeme láttára nőtt fel, új értelmet keres céltalan létezésében. Az aranyifjak üres és léha napjait cseréli fel egy talán teljességet hozó kapcsolatra. Két ember, aki egymásban találja meg a világot, s a kettejük közti lángolásban élete értelmét, sérthetetlen. Mindaddig, amíg összeköti őket a hit, amíg a bizonyosság állhatatossá teszi őket. Amikor később a mással összeházasított Chéri gyengéden simogatja az elhagyott kedves ékszerét idéző gyöngysort egy idős ópiumszívó nyakán, mellbe vágja a szó: hamis. Ekkor jön rá, hogy minden, ami körülveszi, s minden, ami a jövő horizontján lebeg, család és nagypolgári élet, talmi dolgok számára. Ugyanakkor a megfáradt, egykori örömlány iránti szerelme is kezd a ködbe veszni. Egymással nincs esélyük, egymás nélkül viszont életképtelenek. Chéri gépies és lélektelen módon, szenvedő arccal elégíti ki fiatal feleségét, miközben agyában egy gyengéd és odaadó szeretkezés képei villannak fel a múltból. Az üresség olyan elviselhetetlenné válik számára, hogy űzött vadként rohan vissza az egykori menedék már sötét ablakaihoz. Csakhogy nincs visszaút, mert ez a szerelem olyan, mint egy álomutazás: tökéletes, de egyszer haza kell térni belőle. Éppen az emeli olyan magasba, hogy kegyeltjei bármikor kipottyanhatnak az ideák világából, akárcsak Ádám és Éva a paradicsomból. Dalok a konyhából A kiöregedett kurtizán szembenéz az öregséggel, s egy szerelembe menekül előle. Odd Horten, az unalmas és hideg norvég hétköznapok névtelen hőse nem az öregségtől fél, sőt még az elmúlás sem riasztja annyira, mint a tétlenség. Ő a tökéletes csavar a gépezetben: keveset beszél, sohasem panaszkodik, s mindig elégedett, helyesebben: nem elégedetlenkedik. S mivel zöngétlen életét nem képes elképzelni a rendszeren kívül, amikor eljön a szanálás ideje, a csavar a gépezet nélkül éppoly funkciótlanul kallódik a világban, mint valami modern Szent György a sárkánya nélkül. Lelke, amely eddig a vállalatot illette meg, hirtelen szükségtelen teherként nehezedik a vállára. Mert Odd addigi életében minden olyan rendezett, tervszerű és jól bevált volt. Vagyis: hétköznapi, mint a józan tányércsörömpölés egy dolgos nap végén, eseménytelen, mint nap-nap után átszelni az örökös nagy telet az acélparipával, s hiábavaló, mint a hétről hétre való fáradhatatlan próbálkozás a lehetetlennel: kapcsolatot teremteni egy szenilis anyával, aki már átmentette magát egy másik dimenzióba. Valamikor neki is volt élete - bizonyítják ezt a csipketerítőn gondosan elrendezett fotók. De kinek jelentenek még ezek bármit is? Fényképek leszünk egy albumban, s aki nem ismeri a történetünket, hamar átlapoz rajtunk. Amikor egykori kollégái vidám vasutasmondókákkal kísérve búcsúajándékul átnyújtják a kis ezüstmozdonyt, Horten egyszerűen kipottyan az időből. Nem köti többé a napi rutin, kötelességtudatának nincs már tárgya, tudására és elhivatottságára senki sem tart többé igényt. Az öreg Horten a társadalom számára megszűnik létezni. Mégis, amit az idő elvesz, azt valahol vissza is adja. Ugyanis megnyílnak az élet kiskapui, s végtelenül valószerűtlen kalandok sora veszi kezdetét. Ebben a köztes létben minden lehetséges, a határok elmosódnak, mint az álmokban, látomás és valóság eggyé válik, a reál szürreálba csúszik át. Az öregember szinte láthatatlanul közlekedik a falakon át, mint egy kísértet, az éjszaka a barátja lesz, az élet a cinkostársa. Nem is annyira ő szökik a valóság elől, mint inkább a valóság szökik előle, ám ő egyre biztosabban mozog ebben a közegben, még ha piros tűsarkút rendel is hozzá a kaland hatalma, vagy rég elfeledett sítalpakon kell a mélybe vetnie magát, zsebében egy meteoritdarabbal. Horten valamiféle gyorstalpaló öntisztító tanfolyamon vesz részt. Megtapasztal dolgokat, amelyeket még nem látott, befogad embereket, akiket soha nem értett, s megteszi mindazt, amit addig nem mert. Szembenéz a fél évszázados megkövült félelmekkel, s megtanul valami fontosat: az elengedést. Elengedi a mindennapokat, a múltat, s az életet is, amelynek már nem a hossza, hanem a tartalma számít. Átmenti magát egy tartósabb, tartalmasabb dimenzióba. Ez még nem a halál, ez már az élet! Poligamy „Te is csak egy félelemteremtő kispolgár vagy” - harsogja Popper Péter a tévéből, és a férfi gyomra összerándul. A legbelső félelmek őre folytatja: „Többfelé nem lehet hűségesnek lenni.” És a férfi, aki kínosan hümmögve fogadja barátnője komoly szándékait, az apaság lehetősége pedig egyenesen megrémíti, találva érzi magát. Leleplezték a legtitkosabb, hangtalan gondolatait. Ezer és ezer monogám férfitársához hasonlóan tudja, már nincs kiút. És ahogy ezer és ezer férfitársa, ő is a lehetetlenről álmodik: monogámnak és poligámnak lenni egyszerre. Ez a hétköznapi svédcsavar adja meg az alaphangot az elsőfilmes Orosz Dénes vígjátékának. A Poligamy hőse a megmagyarázhatatlan csoda „áldozata” lesz: egyik napról a másikra eloszlanak a viharfelhők a feje fölül, s vágyai meghallgatásra találnak. A nők jönnek-mennek az oldalán. A forgatókönyvíró bárki mellett és bármilyen jellegű lakásban is ébred fel, mindig a saját életében találja magát. A lány, legyen bár sztriptíztáncosnő vagy egyetemi tanár, mindig a várandós barátnője, a lakás pedig, akár ultramodern, akár szélsőségesen túlcicomázott, mindig az otthona, s ez mindenki számára evidens, kivéve őt magát. Amíg az eddigi élete a pszichológusnő szerint olyannyira egészséges volt, hogy az már dögunalom, a szakember számára a visszájára fordult valóság sem más, mint egy szimpla diagnózis az orvosi naplóban. Nincs benne semmi rendkívüli. De hát akkor van-e az életnek értelme? Megkapta, amire vágyott, megoldódott a nagy kétismeretlenes egyenlet, a patthelyzet neki kedvez, ennél szabadabb már nem is lehetne. A párhuzamos valóságok tartalmat öntenek Madách halhatatlan szavaiba: „Éva milliószor újuland meg”. Mégis, ezúttal a sors kegyeltje nem lélegzik fel az új dimenziók adta lehetőségek láttán. Nem bírja elviselni a bűn terhét bűnhődés nélkül. Visszavágyik a jól szabályozott, következetesen unalmas emberi miliőbe - távol a csodáktól. Valahogy úgy működik ez, mint a sok év után szabadult elítélteknél. Olyan hosszú ideig voltak hermetikusan elzárva, hogy a hirtelen jött szabadsággal nem tudnak megküzdeni, s az első adandó alkalommal visszamenekülnek a cellájukba. Cheri így kurtizán szerelme Stephen Frears finom kézzel szecesszióba csomagolt költői filmje a ráérős régi időkbe menekít, ahol még mindennek megvolt a maga tempója, s kinek-kinek FILMKULTÚRA