Filmkultúra Muszter, 2010 (8. évfolyam, 1-12. szám)

2010-01-01 / 1. szám

2FILM RA JANUÁR Folytatás az 1. oldalról Sorstörők a gáton Konvencióktól és balítéletektől mentes távoli, titkos világba emeli át tiltott kapcsolatát Stephen Frears (Chéri - Egy Kurtizán Szerelme) szerelmespárja, míg az elsőfilmes Orosz Dénes (Poligamy) megmutatja, mi történne, ha a valóság a vágyakkal egyetértésben működne. Arthur­­ Maltazar Bosszúja Nehéz eldönteni, hogy a valóságot töké­letesen mímelő, vagy még inkább a való­ság ideáit megalkotó animációk kinek szólnak. A mai meséket a célközönségnek számító aprónép nem is érti. Ugyanakkor a mese az a nyelv, amelyet náluk jobban senki nem beszél. Azt mondják, a gye­rekek azért álmodnak olyan gyakran zuhanásról vagy repülésről, mert a lelkük még nem ágyazódott be teljesen a tes­tükbe, s éjszakánként valóban el-elka­­landozik onnan. Gyermekfejjel minden oly egyszerű, mert a legkisebbek még a valóság minden kis „fenékbe billenté­­sére” gyorsan visszabújnak a paplan alá a mágikus reáliák biztonságos melegébe, így tesz - már másodszor - Luc Besson kis kalandora, Arthur is. Ugyanis a fran­cia fenegyerek az után, hogy bejelentette visszavonulását, saját gyermeki énjével tért vissza a vászonra, az első animá­ciós próbálkozás pedig folytatásokért kiáltott. Arthur, az elhanyagolt kisfiú a padlás kopott emlékeiből, a természet apró csodáiból s a még ismeretlen világ misztikusnak tűnő részleteiből rakja össze a maga kis világát, melynek végre ő, csakis ő a főszereplője, s mindazok, akiket maga mellé választ. A szimpatikus figurák a könyvekből megelevenednek, az állatok végre szót kapnak, viszont az átlagembernek, az unalmas felnőttnek itt semmi helye. Arthur megkapja mindazt, amit a kemény emberlét megtagadott tőle, mert ez a másik világ mindenben bővelkedik, ami a kisfiú életéből hiány­zik, csak a képzelet szabhat határokat. Iskolába járni és tanulni valami távol­ban lebegő kétes jövő ígéretével, sokkal kevésbé megfogható, mint hősnek lenni és világokat menteni. Itt világosan elvá­lik egymástól jó és rossz. Egy párhuza­mos valóságban egy kisfiú is legyőzheti a gonoszt, amely 3D-be oltva mintha mindjárt nem is volna olyan félelme­tes, miközben a rajzolt fegyverek annál hatásosabbak. Ugyanakkor ebben a fan­táziavilágban éppoly biztosan mozog az ember, és éppúgy védve van, mint az álmokban. Itt vannak barátai, bajtár­sai, ha kell, megfoghatóak a célok, sőt, a szerelem ígérete is ott lebeg hősünk feje fölött. Miért is akarna visszatérni a realitások unalmas, kényszerű, s valódi veszélyekkel szegélyezett ösvényére, a maga „hangszere”. Az „anti” világot a nosztalgia mára megszépítette, pedig a maga konvencióival és előítéleteivel éppúgy fojtogatta a benne élőket, mint az információhalmazban fuldokló pök­hendi globálvilág a ma emberét. Talán fel sem fogjuk, hogy nem a korból vágyó­dunk el, hanem az elvárások mindenkori rendszeréből. A rendszerből, amelyet önmagunk alkottunk. Tehát vagy önkor­látokat döntögetünk, vagy álcázzuk magunkat, s úgy somfordálunk végig születéstől halálig. Lea, az egykor ünne­pelt kurtizán mindent megkapott, amit akart. Nincs is annál jobb, mint egy saját ágy! - mondja. A saját már nem munka­eszköz, a gazdagság és a hatalom jelké­pe a felkapaszkodott kokott szemében. Hiszen sem a szegénység, sem a pénz­keresés okán nem kell már megosztania senkivel. Terpeszkedik is benne, mígnem rájön: ezt a drága tulajdont is csak valaki mással együtt lehet élvezni igazán. Hova lehet menekülni az öregség elől? Például egy sokkal fiatalabb férfi karjaiba. De nem csalja-e ez a vágy? Chéri, az elké­nyeztetett, ámde elhanyagolt fiú, aki Lea szeme láttára nőtt fel, új értelmet keres céltalan létezésében. Az aranyifjak üres és léha napjait cseréli fel egy talán teljes­séget hozó kapcsolatra. Két ember, aki egymásban találja meg a világot, s a ket­tejük közti lángolásban élete értelmét, sérthetetlen. Mindaddig, amíg összeköti őket a hit, amíg a bizonyosság állhata­tossá teszi őket. Amikor később a mással összeházasított Chéri gyengéden simo­gatja az elhagyott kedves ékszerét idéző gyöngysort egy idős ópiumszívó nyakán, mellbe vágja a szó: hamis. Ekkor jön rá, hogy minden, ami körülveszi, s minden, ami a jövő horizontján lebeg, család és nagypolgári élet, talmi dolgok számá­ra. Ugyanakkor a megfáradt, egykori örömlány iránti szerelme is kezd a ködbe veszni. Egymással nincs esélyük, egy­más nélkül viszont életképtelenek. Chéri gépies és lélektelen módon, szenvedő arccal elégíti ki fiatal feleségét, miközben agyában egy gyengéd és odaadó szeret­kezés képei villannak fel a múltból. Az üresség olyan elviselhetetlenné válik szá­mára, hogy űzött vadként rohan vissza az egykori menedék már sötét ablakaihoz. Csakhogy nincs visszaút, mert ez a sze­relem olyan, mint egy álomutazás: töké­letes, de egyszer haza kell térni belőle. Éppen az emeli olyan magasba, hogy kegyeltjei bármikor kipottyanhatnak az ideák világából, akárcsak Ádám és Éva a paradicsomból. Dalok a konyhából A kiöregedett kurtizán szembenéz az öregséggel, s egy szerelembe menekül előle. Odd Horten, az unalmas és hideg norvég hétköznapok névtelen hőse nem az öregségtől fél, sőt még az elmúlás sem riasztja annyira, mint a tétlenség. Ő a tökéletes csavar a gépezetben: keve­set beszél, sohasem panaszkodik, s mindig elégedett, helyesebben: nem elé­gedetlenkedik. S mivel zöngétlen életét nem képes elképzelni a rendszeren kívül, amikor eljön a szanálás ideje, a csavar a gépezet nélkül éppoly funkciótlanul kallódik a világban, mint valami modern Szent György a sárkánya nélkül. Lelke, amely eddig a vállalatot illette meg, hir­telen szükségtelen teherként nehezedik a vállára. Mert Odd addigi életében minden olyan rendezett, tervszerű és jól bevált volt. Vagyis: hétköznapi, mint a józan tányércsörömpölés egy dolgos nap végén, eseménytelen, mint nap-nap után átszelni az örökös nagy telet az acélparipával, s hiábavaló, mint a hétről hétre való fáradhatatlan próbálkozás a lehetetlennel: kapcsolatot teremteni egy szenilis anyával, aki már átmentette magát egy másik dimenzióba. Valamikor neki is volt élete - bizonyítják ezt a csip­­keterítőn gondosan elrendezett fotók. De kinek jelentenek még ezek bármit is? Fényképek leszünk egy albumban, s aki nem ismeri a történetünket, hamar átlapoz rajtunk. Amikor egykori kollé­gái vidám vasutasmondókákkal kísérve búcsúajándékul átnyújtják a kis ezüst­mozdonyt, Horten egyszerűen kipottyan az időből. Nem köti többé a napi rutin, kötelességtudatának nincs már tárgya, tudására és elhivatottságára senki sem tart többé igényt. Az öreg Horten a tár­sadalom számára megszűnik létezni. Mégis, amit az idő elvesz, azt vala­hol vissza is adja. Ugyanis megnyílnak az élet kiskapui, s végtelenül valósze­rűtlen kalandok sora veszi kezdetét. Ebben a köztes létben minden lehet­séges, a határok elmosódnak, mint az álmokban, látomás és valóság eggyé válik, a reál szürreálba csúszik át. Az öregember szinte láthatatlanul közle­kedik a falakon át, mint egy kísértet, az éjszaka a barátja lesz, az élet a cinkos­társa. Nem is annyira ő szökik a valóság elől, mint inkább a valóság szökik előle, ám ő egyre biztosabban mozog ebben a közegben, még ha piros tűsarkút ren­del is hozzá a kaland hatalma, vagy rég elfeledett sítalpakon kell a mélybe vetnie magát, zsebében egy meteoritdarabbal. Horten valamiféle gyorstalpaló öntisztí­tó tanfolyamon vesz részt. Megtapasztal dolgokat, amelyeket még nem látott, befogad embereket, akiket soha nem értett, s megteszi mindazt, amit addig nem mert. Szembenéz a fél évszázados megkövült félelmekkel, s megtanul vala­mi fontosat: az elengedést. Elengedi a mindennapokat, a múltat, s az életet is, amelynek már nem a hossza, hanem a tartalma számít. Átmenti magát egy tartósabb, tartalmasabb dimenzióba. Ez még nem a halál, ez már az élet! Poligamy „Te is csak egy félelemteremtő kispolgár vagy” - harsogja Popper Péter a tévéből, és a férfi gyomra összerándul. A legbelső félelmek őre folytatja: „Többfelé nem lehet hűségesnek lenni.” És a férfi, aki kínosan hümmögve fogadja barátnője komoly szándékait, az apaság lehetősége pedig egyenesen megrémíti, találva érzi magát. Leleplezték a legtitkosabb, hang­talan gondolatait. Ezer és ezer monogám férfitársához hasonlóan tudja, már nincs kiút. És ahogy ezer és ezer férfitársa, ő is a lehetetlenről álmodik: monogámnak és poligámnak lenni egyszerre. Ez a hétköz­napi svédcsavar adja meg az alaphangot az elsőfilmes Orosz Dénes vígjátékának. A Poligamy hőse a megmagyarázhatat­lan csoda „áldozata” lesz: egyik napról a másikra eloszlanak a viharfelhők a feje fölül, s vágyai meghallgatásra találnak. A nők jönnek-mennek az oldalán. A forga­tókönyvíró bárki mellett és bármilyen jel­legű lakásban is ébred fel, mindig a saját életében találja magát. A lány, legyen bár sztriptíztáncosnő vagy egyetemi tanár, mindig a várandós barátnője, a lakás pedig, akár ultramodern, akár szélsősé­gesen túlcicomázott, mindig az otthona, s ez mindenki számára evidens, kivéve őt magát. Amíg az eddigi élete a pszicholó­gusnő szerint olyannyira egészséges volt, hogy az már dögunalom, a szakember számára a visszájára fordult valóság sem más, mint egy szimpla diagnózis az orvosi naplóban. Nincs benne semmi rendkívüli. De hát akkor van-e az életnek értelme? Megkapta, amire vágyott, megoldódott a nagy kétismeretlenes egyenlet, a patt­helyzet neki kedvez, ennél szabadabb már nem is lehetne. A párhuzamos való­ságok tartalmat öntenek Madách halha­tatlan szavaiba: „Éva milliószor újuland meg”. Mégis, ezúttal a sors kegyeltje nem lélegzik fel az új dimenziók adta lehető­ségek láttán. Nem bírja elviselni a bűn terhét bűnhődés nélkül. Visszavágyik a jól szabályozott, következetesen unal­mas emberi miliőbe - távol a csodáktól. Valahogy úgy működik ez, mint a sok év után szabadult elítélteknél. Olyan hosszú ideig voltak hermetikusan elzárva, hogy a hirtelen jött szabadsággal nem tudnak megküzdeni, s az első adandó alkalom­mal visszamenekülnek a cellájukba. Cheri­­ így kurtizán szerelme Stephen Frears finom kézzel szecesszió­ba csomagolt költői filmje a ráérős régi időkbe menekít, ahol még mindennek megvolt a maga tempója, s kinek-kinek FILMKULTÚRA

Next