Filmkultúra Muszter, 2011. január (9. évfolyam, 1. szám)

2011-01-01 / 1. szám

JANUAR vak ember, aki ismét látni kezd. Nem tökéletesen, csak homályosan, de akkor is elkezd felderülni előtte az a világ, ami eddig teljes sötétség mögé húzódott. Ám ennek cseppet sem örül (a kezdeti eufó­ria után). Széttörik ugyanis megszokott, kényelmes kis világa. Nekünk kényel­metlen lenne vakon bolyongani, neki ugyanilyen kényelmetlen színeket, for­mákat látva. Mintha a film elején látott képélesség-metaforát vinné tovább a rendező. Mi az élesítésre vágyunk, az egykor vak férfi pedig a megnyug­tató sötétségre. A film azonban nem ebbe az irányba halad. Nem időzik ezen a problémán, hogy bizony bármelyik pillanatban bármilyen irányba elmoz­dulhat egy lencsénk. Felborulhat a világ körülöttünk. A film egyik helyszíne egy légkondicionált bevásárlóközpont. Akármilyen idő lehet kint, itt mindig konstans a levegő. A mostani karácso­nyi mizériában más dimenzióba helye­ződik ez a probléma. A rendező téved: egy plázában sem mindig ugyanolyanok a körülmények. Az elmúlt napok mínusz 10-15 foka miatt alaposan bedurrantot­­ták a mesterséges terek fűtését. Ahogy nő kint a hideg, úgy kell emelni bent a fűtést, hogy megmaradjon az adott hőfok, mert ha nem reagálnak a kinti lehűlésre, az ajtónyíródások, meg egyál­talában a falak külső hőmérséklete miatt is a komfortérzetünk alá csök­kenne a hőmérséklet a plázákban is. Aztán most az idő melegedni kezdett. Viszont nem tudtak azonnal reagálni a felmelegedésre a plázák karbantartói, így még egy ideig ment a fűtés ezerrel, pedig kint már nem volt annyira hideg. Ezért az elmúlt napokban folyt rólunk a víz a bevásárlóközpontokban. Vicces kis tréfája volt ez a természetnek, job­ban szórakoztam rajta, mint az Érzéki csalódás fekete humornak szánt eről­ködésein. Ahogy a vak ember világát felkavarta a látás, ugyanúgy megrendített Az ügynökök a paradicsomba mennek című film. Ez is látást teremt ugyan­is. Eddig vakon tébláboltam itt a mi kis kapitalizmusunkban, de most fel­nyílt a szemem. Mert felnyitották. Eddig teljesen abban a hitben éltem, hogy a rendszerváltás egy alulról jövő kez­deményezés volt. Sokan azt gondolták a 80-as évek végén, hogy maradhat minden úgy, ahogy van, végül is azért annyira nem rossz, csak legyen egy kicsit több pluralizmus meg demokrácia és persze egy kicsivel kevesebb szovjet katona. No és persze mélyhűtőláda. És ez a gondolat valahogy teret nyert. Egyre többen kezdtek így érezni és gon­dolkozni. Dagadt és dagadt a táborunk. (1987-ben már jómagam is növeltem ezt a tömeget, tehát jogosan használok többes számot.) Aztán amikor kellően sokan voltunk, a diktatúrát fenntartók megrémültek, és átadták nekünk (illet­ve választott vezetőinknek) a hatalmat. Tisztára így élt bennem eddig ez a kor­szak. De Dézsy Zoltán most felnyitotta a szememet. És ezzel együtt romba döntötte eddigi kis kényelmes világo­mat. Nem kevesebbet állít ugyanis, mint hogy a rendszerváltáskor nem számított a tömeg akarata és nagysága, minden előre le volt zsírozva. Akik a puha dikta­túrában a hatalom közelében voltak, az új rendszerben is jobban érvényesültek. Hát ezt nem hittem volna! Vagyis azt állítja a film, hogy az előző rendszer­ben helyzetben levők jobban tudták érvényesíteni akaratukat az új világban is, jobb pozíciókat szereztek meg, mint mondjuk a kisvártatva bezáró Csepel Vas- és Fémművek géplakatos brigád­jának tagjai. Ezt nem gondoltam volna! Hát akkor azért van, hogy mondjuk egy orvosnak vagy értelmiséginek nagyobb eséllyel lesz a saját társadalmi rétegéhez tartozó a fia, mint egy peremfaluban élő, munkanélküli embernek. És ezért mondják, hogy a szegénység is újra meg újra termelődik ott, ahol egyszer már szegénység volt. Ja. Hát eddig azt hit­tem, hogy mindenki megszületik, aztán tehetsége szerint boldogul az életben. Hűha. Kemény világ ez. Múltkor hal­lottam, hogy valaki arról beszélt, hogy ideje lenne új társadalmi csoportokat is helyzetbe hozni már, hogy valamiféle mobilitás induljon meg. Nem értettem, mit akar ezzel mondani, de már meg­van: ha nincsenek társadalmi katakliz­mák, akkor könnyen megmerevedhet egy társadalom. Ezért időnként elő kell idézni nagy felfordulásokat, amire pél­dául megvolt az esélyünk 1989-ben, de elszalasztottuk, hogy halomra lőjük egymást, és ezzel csak kitoltuk a problé­mát. Egyszer mindenért meg kell fizetni. De visszatérve a filmhez, azt hiányoltam belőle, hogy nem mutatta meg: az élet­hez szerencse is kell. Mert megértettem én most már, hogy nem létezik nagy liftezés a társadalomban, de hát azért a sok hasonszőrű sem egyforma. Nem mindegy, ki volt éppen hol és mikor. És ki nem. Például a filmbeli kétszínű főhős­­kívülről ellenzékinek látszik, de igazá­ból lepaktál az előző garnitúrával és a szekértolójuk lesz, hogy felkapaszkod­va a hátára azok bekocsikázhassanak a demokráciába is) nem lapíthat sokáig, mert lelepleződik. Pedig olyan magabiz­tos volt! Már a feleségét is lepofozta, amikor az felbosszantotta, hiszen őt nem érheti semmi baj, legfeljebb megfe­nyeget mindenkit. Hiszen már hatalma is van. Na de mégsincs szerencséje, mert kifigyelték ezek az ügyes filmesek a pisz­kos kis üzelmeit, és lebuktatták. Hát lát­hatta mindenki a moziban! Kész, annyi, ez a csávó (bár nem volt ismerős a rend­szerváltás időszakából, de annyian jöt­­tek-mentek akkoriban) beégett. Úgy kell neki! Igaz, ameddig csak mi, nézők tudjuk, hogy milyen ember is valójában, ott a környezetében levők még nem, van mellette egy hatalomátmentő, aki mindig elmondja neki, hogy mi a dör­gés. Ő buta fiú, ezért a hatalomátmen­tő mindig így kezdi a mondatait: „Ezt neked, mint az ellenzék egyik legfon­tosabb vezetőjének tudnod kell...” És akkor megmondja neki a tutifrankót. Ez a hatalomátmentő mindig úgy fogal­maz, hogy „mi” ezt akarjuk, azt akar­juk, így döntöttünk, úgy döntöttünk. Szegény álellenzéki meg folyton ismé­telgeti: de kik azok a mi? Olyan szívesen segítettem volna neki, mert aztán már én is megértettem, pedig én, mint írtam, mit sem sejtettem ezekről a háttérizék­ről. Csak hát ott előttünk azok az embe­rek nem hallják, ha mondunk nekik valamit, vagy legalábbis úgy tesznek. Már próbáltam máskor. Hogy szóltam, hogy vigyázzon, mert az a másik ellene van. Mert nekünk nézőknek más a pers­pektívánk. Jobban látjuk a dolgokat, mint akik benne vannak. Aztán amikor meg mi vagyunk a fókuszban, akkor nyilván mások látják jobban, hogy mi mit csinálunk rosszul. Ha ilyesmit érzek, én nagyon szoktam koncentrálni, hogy hátha meglátom azokat, akik ülnek és néznek engem, mint szereplőt, de én sem szoktam ilyenkor semmit sem észrevenni. Nem is türelmetlenségből emeltem volna fel a szavam, csak hogy haladjuk, mert a film vizuálisan olyan, mint a Pirx kapitány volt a 80-as évek­ben az igazi sci-fi-filmekhez viszonyítva. A film elején egy bolond ember mászik fel a Szabadság híd pilonján levő madár­ra. Tette azonnal szimbolikus értelmet nyer az ellenzékiek körében, hiszen ő megtesz valami olyasmit, amit nem sza­bad. Mindjárt lázadó és forradalmár is lesz. Jelképesen. A film végén (már az új világban) a bolond férfi ismét nekiindul a hídnak. A zárókép azt sugallja, hogy minden kezdődik elölről. A mostani kor­szakunknak is megvannak a háttérből irányítói: a világ csak látszólag válto­zik, ott lent a mélyben, minden válto­zatlan. Ezt mégsem akarom elfogadni. Szeretnék visszavakulni. Én ugyanis bal­fék felvonuló voltam. De akkor is részt vettem a rendszerváltásban. Például a 88-as március 15-én a felvonulási­­tüntetést sokadmagunkkal megszakí­tottuk, hogy bekapjunk pár falatot egy étteremben. Ültünk a lócaszerű pado­kon, sokan egy asztalnál, teljesen isme­retlenek, és jól éreztük magunkat, mert olyan volt, mintha szabadok lennénk. Hogy valakik a háttérben milyen paktu­mokat kötöttek, ki kit vitt be a hátán és hova, az akkor sem érdekelt, meg most sem igazán. Ha már nem jut nekünk egy­­egy olyan mindent elmagyarázó figura, mint a filmben, akkor hadd legyünk meg nosztalgiáinkkal és a hamis hite­inkkel, hogy valamennyire rajtunk is múlt ennek a világnak a kiformálódása, amiben élünk. Jó lenne, ha olyan lenne a világ, mint a Fényes csillagban (Bright Star, r.Jane Campion). Egy vidéki angol kastélyban játszódik a történet, John Keats költő és Fanny Browne között. A kertben és a közeli erdőben minden a helyén van, ahogy a belső terek is tökéletesek. A kamera pont akkor rángatózik idegesen, amikor veszekednek a szereplők. Amúgy nyu­godtan tárja elénk a látványt. Egészen lenyűgöző az a természetesség, mikor a Fanny azt mondja a betegségből még fel sem épült szerelmének, aki viszont már indulna tovább a nagyvilágba a barátai pénzén, hogy ne menj. Tudja, hogy Keats kora egyik legnagyobb köl­tője, tudja, hogy a vidék ingerszegény környezete nem neki való, ő mégis arra kéri, ne utazzon el, mert szereti. Úgy is mondhatnánk, tisztában van vele, hogy egy világkultúrát meghatározó emberrel van együtt, de mit törődik ő a nagy összefüggésekkel, őt csak önma­ga érdekli, a saját érzései. És ő egy vidéki kastély úrnője. Szerelme egy bete­geskedő férfi. A világ mindössze ebben a dimenzióban érdekes számára. Ebben a dimenzióban tudunk azonosulni a sze­replőkkel, ami annál is könnyebb, mert az alkotóknak nem kell tipikus (leegy­szerűsített) figurákat csinálni belő­lük, felruházhatják őket a hétköznapi emberekre is jellemző tulajdonságok­kal. A film végén, amikor a szerelmesek búcsút vesznek egymástól, megterve­zik, hogy mi lesz majd akkor, ha újra találkoznak. Pedig tudják, hogy erre nem kerül sor soha. Keats túl beteg, hogy túlélje az utazást. Azt gondol­hatnánk, hogy az egymás iránt érzett szerelmüket megpróbálják átemelni egy földön túli dimenzióba. Hogy az itteni béklyók ne láncolhassák le őket. De nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy a transzcendens, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan dolgokat mate­­rializálják, fordítják le arra a „nyelvre”, amit értenek. Azokra a körülményekre, amiket be tudnak látni. Érdemes lenne ebből tanulni. Vagyunk egy páran, akik földhöz kötöttek. A mindennapokhoz láncoltak. Nem érdemes úgy tennünk, mintha rendkívüli tüzetességgel átlát­nánk a világ dolgait. Mert nevetségessé válunk. Önmagunk előtt - ha jobban belegondolunk. NARRÁTORHANG FILMKULTÚRA Alapítás éve: 1958 a Magyar Nemzeti Filmarchívum lapja felelős kiadó: Gyürey Vera site: www.filmkultura.hu Címlapunkon: Üvegtigris 3 főszerkesztő: Forgács Iván szerkesztők: Kovács Adrien (Krónika, Filmek, Arcok) Tanner Gábor (Plánok) Fazekas Eszter (Arcok, Képtár) olvasószerkesztő: Schiller Erzsébet korrektor: Kerekes Andrea A nyomtatásban megjelenő Filmkultúra műszaki szerkesztője: Sóti Gábor nyomda: Érdi Rózsa Nyomda szerkesztőség címe: Magyar Nemzeti Filmarchívum 1021 Budapest, Budakeszi út 51 /e telefon/fax: 394-5205 HU ISSN 1418-8740 fő támogatóink: nka Nemzeti Kulturális Alap MAGYAR MOZGÓKÉP KÖZALAPÍTVÁNY

Next