Örömhir, 1925 (9. évfolyam, 4-10. szám)

1925-07-05 / 4. szám

IX. évfolyam Miskolc, 1925­­ ulhis 5. 4.ik szám ÖRÖMHÍR HEGYALJAI EVANGÉLIKUSOK LAPJA Szerkeszti: Szerkesztőség és kiadóhivatal: az Megjelenik: DUSZIK LAJOS evangélikus lelkészi hivatalban havonként egyszer AZ ÁLDOZAT „És Péter kezdő neki mondani: íme, mi minde­­neket elhagytunk és követünk téged“ ... Márk X. 28. A tanítványok között Péter volt a legeredetibb ember. Szertelen lélek. Egyszer lelkesedik úgy, hogy lángban ég, máskor didereg, mint anyját vesztett madárfiók. Esküdözik,fogadozik, hogy a viharban megáll az ő áldott Mestere mellett s mikor ott, a főpapi palota udvarán odakúszik a tűzhöz, amelynél a poroszlók melegedtek, háromszorosan bizonygatja: „Nem ismerem azt az embert“, ő az, aki Krisztushoz a tengeren is át akar menni, merészel kiugrani bárká­­jából a hideg mélység felett tajtékozva terjengő habokra; hiszi, hogy ő is járni fog az ingó vizen, mint az Úr, de alámerül, elnyelik a hullámok s ő fuldokolva, sápadt kétségbeeséssel kapkod levegő után: kevés a hite. E szavakat, melyekről gondolkozom, önelégülten, mintegy dicséretelváró maga elégedetten dicsekedve mondja az Úrnak... Mintha feltakartatnék egész lelke, mintha mondaná: „Látod Mester, én elhagytam éretted egy világot, családi kötelékeket fejtettem le a szivemről, hogy az egészen a tied legyen, embereket vesztettem el, hogy téged magamhoz öleljelek... Ha viszatérnék Bethsaidába, ha újra kibogoznám a megszakadozott hálómat és újra halásszá , lennék, ujjal mutatnának reám a gyermekek, kinevetnének egykori szakma­tár­­saim, én nekem nincs utam vissza, csak veled, én Mesterem; Te vagy életem, világom“ . . . Az Úr — mint minden esetben — itt is az ő csodásan, szive lelkes, gondolatot meglátó szemével a lényegre pillant s szokatlan részletezéssel válaszol Péternek, hogy a „mindenért“, mit érette elhagyott, mennyi mindent fog kapni... E jelenetnél egy megállapítást írok le. Azt, hogy a mi vallásunk, a ke­­resztyén vallás az­­ áldozat vallása. Áldozat. Tekints a Golgothára, e felséges, e megállító, térdre kényszeritő oltárra: rajta Isten áldozott, önmagát adta áldozatúl. Pál apostol Titusnak megírja az ódák nyelvezetén, hogy „Isten megüresité magát, szolgai formát vevén fel, hasonlatossá lett hozzánk, emberekhez“ . . . Ez a mi vallásunk megrázó lényege, lelke, szíve. Az Isten feláldozza magát Fiában az ő bűnös gyermekeiért, érettünk, emberekért.. . Szédítő, sejtelmes gondolat. Nem tud a kritizáló, a boncolgató, tagadó értelmem belenézni e su­­gárzó gondolatba: a szívem gondolja ezt át s mig agyam elzsibbad, a szivem, mint a vakszem a napot csak melegéről ismeri fel és érzi meg, a szivem meg» telik meleg meghatódással: „Én Uram, én Istenem!“... Lehetne keresztyén centrális gondolat fölött vitázni, de — ismétlem ~ ez nem ész»igazság, hanem sziv»igazság . . . Áldozat a mi vallásunk lényege. Jézus áldozatot kívánt; azt akarta, hogy akik az ő katonáivá akarnak lenni, akik az ő nyomaiba akarnak lépni, azok

Next