Örömhir, 1926 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1926-02-07 / 1. szám

X. évfolyam Miskolc, 1926 február 7 l*ső szám ÖRÖMHÍR Szerkeszti: DUSZIK LAJOS Szerkesztőség és kiadóhivatal: az Megjelenik: evangélikus lelkészi hivatalban havonként egyszer HEGYALJAI EVANGÉLIKUSOK LAPJA Farsangi szózat Filip. 4, 4. vers „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!“ Amióta e lap — hiszem — mint kedves, várva-várt vendég, leg­utoljára bekopogtatott az evangélikus hajlékokba, hogy a hirdetett igével megszentelte áldotta tette légyen az elmúlt karácsonyi ünnepeket, egy nagy változás történt velünk. Lehanyatlott az enyészet feneketlen sírjába a küz­delmekkel, utolsó hónapjában árvízkatasztrófával is terhes 1925-ik esztendő s ránk derült az 1926-ik esztendő, amelynek első napján megint elfogta a földi vándorok szivét a bizonytalanság fájó érzete. Abból, ami akkor sű­rü fátyollal volt letakarva a jövendőbe látni vágyó szemek előtt, ma már sok minden ismeretes, sőt a múltnak örömteljes, vagy fájó emléke. Azóta már mintha kevésbé kínoznának az aggodalmak. Itt vannak a farsang napjai. Nap-nap után ragyogó, szinte szemvakító fényárban úsz­nak a báltermek, mulatságok híreivel vannak tele az újságok. A sima parketten élve, gyönyörvágyó gondtalansággal lejtenek a párok. Ezernyi­­ezer alkalom kínálkozik, hogy felejtsék az emberek a gondokat, gyógyit­­gassák sebes szivüket s uj erőket gyűjtsenek az életharcra, mely egy pillanatra sem áll meg, folyik tovább . . . Igazán fölösleges, hogy még az apostol is örömre hívjon. Vagy nem eléggé élvhajhászó, hédor­istikus talán a mi életszemléletünk? Minden komoly embert gondolkodóba kell, hogy ejtsen az a féktelen mohóság, amellyel e szerencsétlen, feldarabolt ország társadalma rávetette magát az örömélvezetre. Én nem emlékszem, hogy a boldog béke eszten­deiben, amikor még­sem nehezült ránk oly elviselhetetlenül a megélhetés gondja, amikor még­sem nézett farkasszemet velünk annyi meg annyi sürgető szent kötelesség, melyeknek legjobb erőnkből való teljesítéséért Isten és emberek előtt felelősséggel tartozunk, — annyi mulatság lett volna, mint amennyinek napról-napra való megrendezésével szegényítjük magunkat anyagiakban és erkölcsiekben egyaránt napjainkban. Hogy miért van ez így? Azt hiszem eltalálom a valódi okot, ha azt mondom, hogy az emberek elveszítve lelkük egyensúlyát narkotizálni próbálják magukat. Merem állí­tani, hiú ábránd ez a reménység! . . . S ha erre gondolok, akkor világos lesz előttem, hogy nem fölösleges az apostol intése. Az ő intelmében azon van a hangsúly: „Örüljetek az Úr­ban!“ A mai ember örömélvezete a legnagyobb részben nem felel meg e mindennél fontosabb követelménynek. Az apostol nem arra int, hogy féktelenül vessük bele magunkat az élvezet karjaiba és semmivel sem törődve, csak azt keressük, ami érzé-

Next