Orosházi Hírlap, 1963. január-március (8. évfolyam, 1-38. szám)

1963-02-17 / 20. szám

KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Orosháza közvetlen környéke Justh Zsigmondra emlékezik. Emlékezése tüzet a jubiláris év szikrája lob­­bantotta fel, ugyanis 100 év­vel ezelőtt született Puszta­­szentetornyán. A utóbbi esz­tendők során lapunk több­ször adott teret, hogy bemu­tassuk „vékony csontú, hal­­vány bőrű, törékeny” — iga­­zi „ századvég-eszmény” egyéniségét. Beszéltünk rö­vid életpályája legszebb eredményéről: a puszta­szeri tét­ornyai parasztszín­házról, melyben egyszerű szegyényparasztok s dohány, kertészek (gányók) az ő irá­nyítása mellett klasszikus görög drámákat adtak elő, Shakespeare, Moliere műve­­ket és a korbeli divatnak megfelelően népszínműve­ket mutattak be szegény dolgozó társaiknak, szóltunk spekulatív tervéről, az arisz­tokrata és a paraszti vér ke­­ve­redésére alapozott csalóka eszményéről, a „Kiválás ge­­nezisé”-ről, említést tettünk arról a szeretetről, amellyel különöse­n a dohánykerté­szek s a szentetomyai, bán­falvi, csabacsüdi szegények, pusztalakók élete és tipik­us történeteinek ábrázolása fe­lé fordult. Róla készített, hamarosan megjelenő hosszabb tanul­mányok felvázolják majd 31 rövid évre terjedő , életpá­lyájának sok buktatóval ter­hes, osztálykorlátoktól sza­badulni akaró útját. Itt nincs elég lehetőségünk ah­hoz, hogy életműve egészét kritikai megjegyzésekkel il­l x ,,A császár idejében láttam elég királyt" — legyint a Bastil­le egykori ostromlóinak kiáb­rándult unokája, Hugo Victor „Egy járókelő álmodozásai.. .” című versében, így ír a király­ról a grófi címét elvető költő 1830 május 9-én, tehát jóval a forradalmas július előtt, olyan időszakban, amikor még keve­sen fogalmazták meg maguk­ban, hogy az új királyi terror, mely birtokfosztástól költők el­­némításáig kiterjedt, új ellen­állást szít. De az elkeseredés nőtt, a lá­zongás fokozódott. Vitafórumok jöttek létre, melyek pártokra szakították az irodalmat. Élesen elváltak, kibontakoztak a fron­tok s Hugót, a forradalom ol­dalán látjuk, fegyvertárában drámáival. Sokarcú, közéleti személyiség. Minden érdekli, mindenhez hozzászól, költő, új­ságíró, széppróza művelője, drámaköltő. Színpadára tekint­ve micsoda világ tárul elénk! —! Forgataga, a zsarnokok bűnhő­­désének, a szeplőtelen erény sok­szor tragikus diadalának. Lát­­juk az önmaga formált erkölcs­re rátarti bérgyilkost, a durva külső alatt rejlő nemes lélek küzdelmeit. Vér, arany, baka­­csín, liliomfehér égnek palettá­ján, nehéz bársonyok, brokát­­drapériák, bor mámora rejtezi a valóság éles kontúrjait. — A romantika kelléktára — fity­málja a „beavatott”, akit már sem bővül a mese. De nem i m­ lessük. Jubileumán reá em­lékezve csak egyetlen moz­zanatra kívánunk utalni, amely megítélése szempont­jából jelentős szerepet ját­szik. A­ századvég Békés megyei származású írójának megítéléséhez a legcsalha­­tatlanabb próbakő az a ma­gatartás, ahogyan az 1891-es orosházi, békéscsabai, csor­­vási és az 1894-es vásárhe­lyi Szántó-Kovács János fé­le agrárszocialista mozga­lommal kapcsolatban visel­kedik. Justh szempontjából érthetően az első volt a fon­tosabb­, hiszen a második ar­ra az időre esett, amikor már közel érezte a halált magában. 1891. május 1-én sem volt ugyan otthon, Szentetomyán. Akkortájt érkezett haza Magyaror­­szágra, Pestre, több hónapos téli külföldi útjáról, hol „ta­vasz verőfényét, napsuga­rát, gyógyulást keresve” bo­lyongott. Mire Szentetornyára ha­zaérkezett, már tüzet okád­tak a lapok az agrárszocia­listákra, elítélték forradalmi megmozdulásaikat, gúnyos szavakkal beszéltek „piros kakas”-aikról, a nyomukban felgyújtott, pirosan égre mozduló kazlak kísérteties éji lángjairól. Egyben mind­annyian megegyeztek: nem gazdasági, társadalmi ba­jokban, hanem a „szocialista felbujtók” tevékenységében látták az okot s a nagy nyo­mor helyett a népbank-sik­kasztás tagadhatatlan tényé­ben a szocialista agitáció ki­induló forrását. Justh, ki szívesen időzött a munkások olvasóköreiben, hol nem egyszer felolvasást is tartott, s hova nemcsak híres közgazdászokat, ha­Ez­­t akkor, s ott a XIX. szá­zad elején, Franciaországban a romantika fegyverzete volt, mellyel felvértezve Hugo a szín­ház harctérré változtatott néző­terén s színpadán csatát nyert A „Marion de Lorme” üdvözlésére és közönséget hódított egy új színházi stílusnak. Milyen drámai világot épített? Költőre vallót. — A tárgyi va­lóság, a történelmi hitelesség nemegyszer elhamvad itt a ki­tűzött művészeti vagy éppen művészet­politikai cél felgyúj­totta tűzben. Ez az írásművé­­szet tudatosan kiépített és sok­rétű programot segített végre­hajtani, számos társadalompo­litikai és művészetelméleti áb­rándot oszlatott el, béklyót ol­­dozott meg. Fontos állomás mindkét szem­pontból a Marion de Lorme c. dráma, melyet Hugo nagyon szeretett, „csupa lelkiismeretes­séggel, művészettel és becsület­tel" megírt alkotásnak tartott. A darab XIII. Lajos korába vezeti el a nézőt, s a történelmi valósághoz némi hűtlenséggel, nem legkedvesebb külföldi barátait is elvitte, s ki az Ifjúsági Kör számára fehér egyleti zászlót is adomá­nyozott, világosan látta, hogy a szegényparasztság forradalmi megmozdulása mögött voltaképpen a föld­birtok egészségtelen meg­oszlása áll. Szentetornyán, ahol több mint másfél ezer lakos­nak mindössze 1062 kát hold földje volt, bő alkalma nyüt arra, hogy megismer­hesse az elégedetlenség va­lódi okát.­­A puszta köny­ve című novellás­kötetének egyik, csak franciául megje­lent elbeszélése „A piros (vörös) kakas” elé ugyanis a következő magyarázó jegyzetet tette: „Orosháza több mint 30 000 lakosú ha­talmas falu. Innen indult el az un. agrármozgalom, mely néhány év óta felkavarja a magyar Nagyalföld földmű­velő lakosságát. Ennek okát mindenekelőtt a termőföld helytelen elosztásában kell keresni. Valóban — mivel a középréteg csak jelentékte­len töredéket alkot — a föld­birtoknak csupán két kate­góriája létezik: a 30 hektár­nál kisebb és a nagyúri bir­tokok. Az elsőt maga a gaz­da műveli meg családja segítségével, s szinte kizáró­lag a másodikon dolgoznak ipar hiányában a proletá­rok. A gabonaárak csökke­nése, a gépek használata, a túlnépesedett megyékből jött mezőgazdasági mun­kások konkurrenciája hely­zetüket nagyon válságossá tette. A nagybirtokosok tá­volléte és egyes lelkiisme­retlen intézők zaklatásai fo­kozták az elégedetlenséget. Így elég volt néhány szó gerinctelen bábnak, a pápa hó­héraként lefestett Richelieu bí­boros eszközének ábrázolja Franciaország felkent királyát. Tiszteletlenül szól tehát a hata­lom birtokosairól s ezért a ki­rályi cenzúra némaságra kár­hoztatta, mindaddig, míg a jú­liusi forradalom nem győzedel­meskedett, amikor is színigaz­gatók versengtek az előadás jo­gáért. 1831-ben szólalt meg végül is színpadon a „Marion de Lorme", Hugónak e szép írása, melyet Magyarországon először a Bé­kés megyei Jókai Színházban láthatunk, 1903. február 22-én. Mit várunk tőle? — Milyen gondolatokkal tekinthetünk a bemutató elé? A modern ember, már a szá­zadelő óta, s egyre inkább, bi­zonyos megbocsátó, elnéző mo­sollyal néz vissza a romantiká­ra, de minden kulturált ember tisztelettel és igaz érdeklődés­sel veszi körül azokat a műve­ket, amelyek egy iskolára, irányzatra, korra jellemzőek, hites tanúként megidézhetők. A „Marion de Lorme" ilyen mű, hősnője a szerelmében megtisz­tuló, szép kurtizán, hőse a ne­mes bosszúért kiáltó Didier szeretni való személyek, akik­nek sorsa nem marad közöm­bös az ügyüket vállalni tudó néző számára. Ezért nézünk örömmel és vá­rakozással az érkező „Marion de Lorme" elé. Szabad Olga dalista felbujtónak megje­lennie. Munkásegyletek alakultak és az első alka­lomra az Alföld leggazda­gabb része véres események színtere lett.” Justh megjegyzése amel­lett, hogy az egészségtelen birtokmegoszlásra, mint eredendő okra utal, arra is rávilágít, hogy a „véres események”-ért a városi proletárok küldötteit, a „szocialista felbujtókat” te­szi felelőssé. Azt olvassuk ki az idézetből, hogy Justh vagy a parasztság földhöz­­juttatásában, vagy az ipari fellendülésben látja a meg­oldást. Nem forradalom kell —mondja, ez a nézet —, nem a nép önálló kezdemé­nyezésére van szükség. Fe­lülről kell jönnie a reform­nak, a segítésnek. A novella: A piros kakas is elismeri a lázadás jogos­ságát, ugyanakkor azonban ellenzi a forradalmi meg­mozdulást. Azt rajzolja meg, hogyan foglaltak ál­lást a szentetomyai sze­gényparasztok vele szem­ben. Valójában két egymás­sal ellentétes utat rajzolt meg: a mindenbe belenyug­vás nazarénus útját és a fia­talság forradalmi, lázadó törekvését. Régi és új, meg­­szokott és csak most sarja­dó eszmék csapnak benne össze egy családon belül. „Én tudom, mit fogunk tenni — mondja Gyuri, a nazarénus öreg Madarász fia. A nép éhezik, a báno­­mosiakat és csorvásiakat nem szerződtették, az ara­tás mindenütt nélkülünk fo­lyik. Orosházán több mint ezer munkás van munka nélkül. »Nincs más hátra, mint a bosszú, a jogos el­lenállás.« A vörös kakas fel­ébred. Tegnap kétszer kiál­tott. Ma éjjel a laposi ta­nya két kazját felgyújtot­ták. Van még gyufa a zsi­dónál... és akinek nincs kedve éhen dögleni, gyor­san nő a kukorica, néhány betyárt jól el lehet helyez­ni benne.” Gyuri, a forradalmár lel­kű agrárszocialista, bátran vallja lázadó elveit. Nem törődik apja kiátkozásával, szerelme visszatartó szavá­val, megy a maga útján. Felbolydult lelkével rohan a gazdag Zalai tanyájához, ő is felébreszti a „piros ka­kast”, s ott ég el a kazal te­tején szerelmével együtt. Bár a novella be­­fejező képe az egyéni lá­zadás hiábavalóságáról szól, bár főhősének romantikus jellege, s a lezáró kép szen­timentális kicsengése kissé bántó, mégsem gyengül a mondanivaló: Justh együtt­érzése a lázadóval. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy többi novellájában már nem ír ilyen megértően az agrár­szocialistákról. Megrettent az erőszaktól és a vértől? Nem tudhatni. Az azonban biztos, hogy kereste a megoldást, a nyomorból ki­vezető utat. Ezért gondolnak rá szere­tettel születése napján, cen­tenáriumán a gádorosiak. Ezért szállították be tete­meit a gádorosi temetőbe, hogy ott az ifjúság gond­jaira bízzák. Elek László Ul.: A piros kakas és a hozzá­fűzött megjegyzések magyar szövegét dr. Szabó Ferenc szegedi levéltárostól kaptam. Ezúton is kifejezem érte kö­­szönetemet Justh Zsig ■aiaMMataMiaiMataiiaiiBMaiaiiiiiBiMaiiaMBiiiiMaMiiaviaaiiiMMi :■j Sass Ervin:­­ KI MIT TUD? Láttam a minap egy Ki mit tud? vetélkedőt, kisfiút, kislányt, nagyocska nőt küzdeni önmagával és azzal, hogy nagyobb bírókra kelt a tapsért, mint amennyire erejéből telt. Az egyik énekelt: „O, Carol...” a gtlgyőgfűtt csinált szenvedéllyel, aztán a másik twistet táncolt, a nézőtéren valaki viháncolt, majd egy bűvész-jelölt tojásból szerpentint kavart, de igazi taps-zivatart mégis az váltott ki, amikor akadt valaki és így beszélt a mikrofon előtt: „Ma vizet prédikáltam délelőtti majd kitűnő bort ittam. Így van! És most tapsoljanak kérem, mert megígérem, (kezem a szivemen) hogy soha többé, csak most az egyszer nézzek még el nekem! Istenem, hát a lónak négy lába is van, — szokták volt mondani régen —s mégis megbotlik, kérem... Persze, ezt nem azért mondom, hogy védjem magam. Sok rosszat tettem én, és nem vagyok oly nagy legény ahogy mutattam eddig. De megérthetik: nekem se könnyű, kérem, hiszen az érdem nem terem uborkafán. Talán nevetnek rajtam, ha hozzáteszem: (kezem a szivemen) nem önmagamtól tanultam én, hogy miként lehet valaki talpán jól álló nagy legény, nyelvemnek sok munkába került, míg kikerekült az érdem, amiért, ám bevallom, megdolgoztam, kérem. Sajnos, lassan tovatűnik, mint kék vizen a könny­ű csónak a lehetőség, hogy amit én tudok, holnap és még sokáig gyakoroljam. Voltam aki voltam, bevallom s szégyenkezem, (kezem a szivemen) és hogy most itt vagyok a mikrofon előtt, kimondom nyíltan: csak azért van, mert megváltozni óhajtok én, és nem leszek többé nagy legény. Ha most megtapsolnak engem, (kezem a szivemen) megfogadom, ha lenne még alkalom, a nyelvem érdemekért akkor sem koptatom. És ha még a zsüti tűri, hogy elmondjak egy verset, nem nyerset, de végtelen finomat elmondom, utána ajánlom magamat, szolgálatukra mindig készen, kérem.” A vers elhangzott, kezdete ez volt: „Meghalt, mert volt egy árva legény, szegény, ki nem tudta mi a bűn és mi az erény, ez voltam én ...” És utána zúgott a taps tombolt a terem, bravó, nagyszerű, remek) Máris sietek, hogy gratuláljak , de a versenyzőt nem látom sehol. A föld nyelte el? Vagy a süllyesztő a színpadon? Szegény, hogy állt ott, keze a szivén, és hogy zengett ajkáról a vers, a cseppet sem nyers ön­ intelem... Figyelem! A zsűri-elnök éppen int: a Ki mit tud? pereg tovább szépen. Amit elmondtam, így történt valóban! (Kezem a szivemen, kérem...) ---------------rf

Next