Orosházi Hírlap, 1967. július-szeptember (12. évfolyam, 76-114. szám)
1967-09-07 / 105. szám
WGT. szeptember 7. Húsz esztendő szövetségben, fél évszázad barátságban írta: Dolmányos István, a történettudományok kandidátusa A magyar—szovjet baráti kapcsolatok — formálisan tekintve — fél évszázadosak. Amióta 50 évvel ezelőtt végbe ment az Októberi Forradalom, azóta számíthat a magyar haladás a szovjet hatalom nemzetközi támaszára. A gyakorlatban barátságunk újabb keletű is, és régebbi is, mint ez a fél évszázad. Újabb keletű, mert állami kapcsolataink az ellenforradalmi korszak huszonöt éve alatt nem mondhatók barátságosaknak. Tehát csak a magyar forradalmi munkásmozgalom és a magyar haladás szovjet barátsága nyúlik vissza 1917-ig. De régebbi is a barátság. Amiként Széchenyi István a magáéhoz közel állónak érezte a dekabristák ügyét, úgy tisztelgett Kossuth Lajos Herzenék és a forradalmi narodnnyikok előtt. A század eleji oroszországi forradalmi munkásmozgalmak nyomán támadt széles körű hazai rokonszenv közismert. Míg Magyarországon a haladó emberek általában az orosz forradalmi mozgalom iránt nyilvánították ki rokonszenvüket, az orosz progresszió ezt főleg a magyar nemzeti törekvések elismerésével és támogatásával viszonozta. Az egyetemes történet példáin meggyőződhetünk arról, hogy egyegy nemzet modern politikája szempontjából nem közömbös tény, hogy a szovjetbarát törekvéseket milyen történeti események, milyen tömeglélektani hangulatok előzték meg. A régi Bulgáriában, még Borisz király idején például 500 emlékmű hirdette a múlt bensőséges bolgár—orosz kapcsolatait. A bolgárok nemcsak nyelvrokonaikat, de nemzeti támaszukat látták és látják az oroszokban, akik felszabadították őket a török alól. Az ilyen országokban a történelem a nemzeti közérzület oldaláról különösen kedvező előfelételeket teremtett a szocialista Oroszország szövetségének igenléséhez. Más országok esetében a történelmi események úgy alakultak, hogy a cárizmus külpolitikai törekvései és az adott államok külpolitikája rendszeres konfliktusba kerültek egymással, sőt az is megtörtént, hogy éppen az orosz cárizmus nyomta el nemzeti mozgalmaikat. Az utóbbi népeknél a nemzeti közhangulat a legkevésbé volt szerencsésen előkészítve az új gyös kérésén más politikájú Oroszország baráti jobbjának elfogadására. A magyar történelem ebből a szempontból vegyes képet mutat. A mérleg egyik serpenyőjébe tartoznak a magyar uralkodó osztályok nagy részének a Habsburgok által erősen szított vallási és politikai oroszellenes előítéletei, az oroszokkal folytatott háborúk, s ide tartozik Világos. Szerencsére a mérleg másik serpenyője sem üres. Mátyás király és III. Iván szövetsége, ha nem is bizonyult tartósnak utódaik alatt, mégis némi baráti hagyományt teremtett. Rákóczitól kezdve újkori történelmünk szabadságmozgalmaiban rendszeresen felbukkant az a kurucokra visszautaló felismerés, hogy a Habsburggal, a némettel igazán az orosz nagyhatalom ellensúlyával lehetne dacolni. Történelmi tény, hogy ez az ötlet még a negyvennyolcas szabadságharc egynémely vezetőjének fejében is megfordult. S teremthetett Világos akármilyen oroszellenes hangulatot, a történelem kérlelhetetlen logikája újrateremtette az orosz kombinációkat, mihelyt megint fellendült a magyar szabadságmozgalom. A huszadik század elejére éppen a magyar függetlenségi párt vált az oroszbarát szövetségi tervek melegágyává. Károlyi Mihály még az első világháború előtt odakészült nagy politikai delegációjával. Justh Gyula, Lovászi Márton, Nagy György és mások támogatták terveit. Gondolatmenetüket Ady Endre is magáévá tette és teljes mellel kiállt a „szentpétervári utazás” kísérlete mellett. Mégis, mindezek a tervek addig jórészt homokra épültek, amíg fennállt a cári önkényuralom. Az Októberi Forradalom egyebek mellett azért jelentett fordulópontot a magyar—orosz kapcsolatokban, mert objektíve semmissé tette a cári hódítástól való félelmet. A szovjet külpolitika az osztrák— magyar monarchia széthullásakor, 1918- ban nem ellenezte a független Magyarország megteremtését, 1919- ben pedig az egész nemzetközi diplomáciai életben kivételes támogatásban részesítette a független Magyar Tanácsköztársaságot. Téved, aki azt hiszi, hogy a Tanácsköztársaság megdöntésével a nemzeti szuverenitás szempontjából jelentéktelenné vált a szovjet külpolitika. A növekvő német veszéllyel, a fasizmussal szemben a Szovjetunió újra és újra felajánlotta segítségét a magyar állam védelmében. Alig érkezett ki a harmincas évek derekán az első magyar követ, Arnóthy-Jungerth Mihály a Szovjetunióba, Litvinov máris arra ösztönözte, hogy Magyarország a Szovjetunió jóindulatú támogatása mellett óvja nemzeti kereteit, álljon a sarkára, ne alkudja el részenként szuverenitását. A második világháború előestéjén és a háború éveiben a szovjet barátság ügye — ha lehet — még jobban összefonódott a magyar önállóságért folytatott harccal is. Bajcsy-Zsilinszky Endre küzdelme megmutatta, hogyan vezetett el a következetes hazafias magatartás még polgári demokratáknál is a szovjet barátság jelentőségének méltánylásáig. Az eseményeknek ezt a vonulatát mintegy betetőzte, hogy Magyarországot a Vörös Hadsereg szabadította fel a német fasiszta megszállás alól. A háborút követő néhány év a tanulságok levonásának kora. A demokratikus magyar külpolitika ekkor fordítja át a diplomácia nyelvére a háború végén kialakult magyar—szovjet fegyverbarátságot. Ebben a munkában, amelyet természetesen elsősorban a kommunisták szorgalmaztak, megtisztelő szerep jutott a moszkvai követté kinevezett Szekfű Gyulának, az ismert történettudósnak. Aki elolvassa első szovjetunióbeli élményeiről írt, s 1946- ban megjelent újságcikkét vagy belepillant azokba az okmányokba, amelyek Szekfű követ és a szovjet külpolitika akkori vezetőinek megbeszéléseit foglalják össze, még az előzmények ismeretében is meglepődik a tudatosságon és határozottságon, amivel Szekfű Gyula lándzsát tört a szovjet szövetség nemzeti előnyei mellett. De nemcsak ő látott bele ekkor a magyar—szovjet kapcsolatokat alakító világpolitikai erők mechanizmusába. Az 1948 februárjában aláírt magyar—szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés megkötését a koalíciós pártok politikusainak tekintélyes együttese is támogatta. Az idén huszadik éve van érvényben szövetségi szerződésünk. Húsz esztendő szövetsége, fél évszázad barátsága és a régebbi magyar történelem sugallásai erősítik meg a ma emberét abban a hitében, hogy nemzeti függetlenségünknek, békénknek és további szocialista társadalmi haladásunknak egyik alapvető biztosítéka a magyar—szovjet barátiság. 2 Kádár János és LI. Brezsno beszél a ma délutáni magyar—szovjet barátsági nagygyűlésen A rádió és a televízió helyszíni közvetítést ad A hazánkban tartózkodó szovjet párt- és kormányküldöttség csütörtökön délután az Építők Rózsa Ferenc Művelődési Házában barátsági nagygyűlésen találkozik a főváros dolgozóinak képviselőivel. A nagygyűlésen Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára és L. I. Brezsnyev, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, a szovjet párt- és kormányküldöttség vezetője mond beszédet. A nagygyűlésről a Kossuth rádió és a televízió csütörtökön délután 16 óra 55 perces kezdettel helyszíni közvetítésben számol be. (MTI) NDK párt-és kormányküldöttség érkezett Szófiába A Bolgár KP Központi Bizottsága és a bolgár minisztertanács meghívására szerdán Walter Ulbrichtnak, az NSZEP Központi Bizottsága első titkárának, az államtanács elnökének és Willi Stophnak, az NSZEP Politikai Bizottsága tagjának, a minisztertanács elnökének a vezetésével párt- és kormányküldöttség érkezett Szófiába. Az NDK küldöttsége a bolgár fővárosban aláírja a két ország barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződését. A szófiai repülőtéren a vendégeket Todor Zsivkov, a Bolgár KP Központi Bizottságának első titkára, a minisztertanács elnöke, Georgi Trajkov, a nemzetgyűlés elnökségének elnöke és más bolgár vezetők fogadták. (MTI) Csütörtök Közlemény a belgrádi tanácskozásról A szocialista országok kormányainak képviselői 1967. szeptember 4—6 között Belgrádban tanácskozást folytattak az arab országok gazdasági támogatása és a velük való gazdasági együttműködés kérdéseiről. A tanácskozás munkájában küldöttségek vettek részt: a Bolgár Népköztársaság részéről Lesezar Avramov, a minisztertanács elnökhelyettese, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság részéről Oldrich Cemnik, a kormány elnökhelyettese, az állami tervhivatal elnöke, a Jugoszláv Szövetségi Szocialista Köztársaság részéről Kiró Gligqrov, a szövetségi végrehajtó tanács elnökhelyettese, a Lengyel Népiköztársaság részéről Stefan Jedrychowski, a minisztertanács elnökhelyettese, az állami tervbizottság elnöke, a Magyar Népköztársaság részéről dr. Tímár Mátyás, a Minisztertanács elnökhelyettese, a Német Demokratikus Köztársaság részéről Gerhard Schürer, a Román Szocialista Köztársaság részéről Gheorghe Radulescu, a minisztertanács elnökhelyettese, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége részéről Vladimir Nyikolajevics Novikov, a Minisztertanács elnökhelyettese vezetésével. A tanácskozás során az országok képviselői részletes tájékoztatást adtak és véleménycserét folytattak az országaik által az arab államoknak nyújtott gazdasági segítségről. A tanácskozás résztvevői készségüket fejezték ki, hogy kétoldalúan és más megfelelő formában konkrét intézkedéseket vizsgáljanak meg az arab országokkal való együttműködés további kiszélesítésére. Egyidejűleg tájékoztatást adtak a nyújtandó támogatásra és gazdasági együttműködés kiszélesítésére vonatkozó elgondolásaikról és terveikről. A találkozón részt vevő országok meggyőződése, hogy az ilyen együttműködés segítséget nyújt az arab országoknak a fennálló nehézségek leküzdésére irányuló erőfeszítéseikhez, nemzeti és gazdasági függetlenségük erősítéséhez és újabb kifejezése lesz a szocialista országok szolidaritásának az arab népek iránt az imperializmus és a neokolonializmus ellen vívott igazságos harcukban. A tanácskozás részvevői megállapodtak abban, hogy a tanácskozás munkájáról és eredményeiről tájékoztatják az érdekelt arab országokat. A tanácskozás a barátság és kölcsönös megértés szellemében folyt le. (MTI) I A dél-vietnami partizánok támadása egy tartományi főváros ellen Da Nang A dél-vietnami partizánok szerdán hajnalban bravúros rajtaütést hajtottak végre Tam Ky város, Quamig Tin tartomány székhelye ellen. A partizánok több zászlóalja tüzérségi támogatás mellett behatolt a városba és egyidejűleg intézett támadást a kormánycsapatok hadiszállása, az amerikai katonák szálláshelye, a dél-vietnami rendőrkapitányság, a közigazgatási épületek, a városi börtön és a városból kivezető országút egyik stratégiai fontosságú hídja ellen. Miközben a városba behatolt partizánok utcai harcot vívtak a kormánycsapatokkal, a városon kívül maradt partizánegységek az utakat vágták el, hogy megakadályozzák erősítések érkezését. A csata 4 óra hosszat tartott, majd a partizánok napkeltekor visszavonultak. Tam Ky-től egyébként alig 25 kilométerre a rajtaütés előtt néhány órával fejeződött be a szabadságharcosok és az amerikai tengerészgyalogosok közötti két napig tartó összecsapás-sorozat. Ez alatt a két nap alatt az amerikai tengerészgyalogosok 54 halottat és 104 sebesültet vesztettek. (MTI) Neveljen Jeanból Jánost! Az özvegy könnytelen szemmel, csendesen jajgatott, miközben a kántor elkezdte a búcsúztató éneket. — Hát itthagytál, édes uram? Miért is nem vittél magaddal! Jóban, rosszban együtt éltünk harminckét évig, hogy tehettél ilyet velem? Óh, óh, mi lesz velem, szegény özveggyel?! Egyik oldalt a fia, másik oldalt a veje támogatták az öregasszonyt. Csendesen csitítgatták. — Ne sírjon, Mama! Nyugodjon meg, Mama! A kántor befejezte a búcsúztatót, rövid ima következett és máris súlyosan koppantak a rögök a földibe eresztett koporsón. Pár perc és az öreg Balogh János fölé vastag földréteg került. A temetés után némán ballagott haza a kis család. Mindenki el volt foglalva a saját gondolatával. János, az elhunyt fia, csak most kezdett rádöbbenni arra, hogy mi is történt. A temetés előtt alig egy órával érkezett haza majdnem tízévi távollét után. Boldogan sietett végig a falun a szülői ház felé, de öröme baljós előérzetté változott, amikor már messziről látta, hogy a kapun fekete ruhás asszonyok sorakoznak befelé.. Fal fehéren állt meg egy pillanatra a nyitott kapuban. Az udvaron ravatal, mellette kétoldalt padolt. Anyja, húga, rokonai talpig feketében, apja pedig a koporsóban... Anyja elájult, amikor rég nem látott fiát megpillantotta... — Drága, kicsi fiam! Itt hagyott bennünket az apád! Nem tudott megvárni Téged! Az utolsó szava is az volt: Jancsi fiam soká jön. . Üvölteni tudott volna a kíntól. Szemébe nem gyűltek könnyek, és ez talán még fokozta a fájdalmát. Sírni szeretett volna, ordítani, zokogva kérni apja bocsánatát, akit úgy hagyott el, hogy még el sem búcsúzott tőle. Miért is ment el?!Alig pár száz méter volt hazáig a temetőtől, de emlékezetében végigfutott a tíz év. Ezerkilencszázötvenhat őszén szerelt volna le, becsülettel letöltötte a két év katonai szolgálatát. Balog János, a Vörös Csillag Termelőszövetkezet traktorosa alaposan kihasználta a katonaidőt. Megszerezte a szakmásított jogosítványt minden gépjárműre, majd hónapokig dolgozott a gépkocsijavító műhelyben. Egyike lett a legjobb szerelőknek, tudását, szakmája iránti lelkesedését nagyon megbecsülték. Alig pár héttel a leszerelés előtt a városban érte az ellenforradalom kitörése. Az egészből semmit sem értve tért vissza a laktanyába. Dolgozott tovább a műhelyben, nem sokat törődve a körülötte zajló eseményekkel. Seres Imre, az egyik szerelőtársa nagyon benne volt a dolgokban. Hozta a híreket, lelkesedett a „forradalomért”, majd amikor a laktanyában is felbomlott a rend, heves agitációba kezdett. — Gyerünk, Nyugatra! Ott van ám csak élet! Nem lesz már itt rend sohasem! Ha leszerelünk, bejuthatunk valamelyik TEFU- garázsba és gürizhetünk életünk végéig. Odakinn úri élet vár ránk. A mi szakmánkkal meg különösen szépen lehet boldogulni, hiszen ott minden második embernek kocsija van, nem úgy, mint itt. Nagy Jóskának nem kellett sok agitáció. Veres Pisti is hamar kötélnek állt, de Balog Janit nehezen lehetett rávenni a kivándorlásra. Végül ő is ment. Egy Bécsbe tartó üres vöröskeresztes autóval mentek át Ausztriába. Örömmel fogadták őket, pénz, cigaretta, élelem, szóval minden akadt. Igaz, lágerbe kerültek, de eleinte nem volt rossz, nem kellett csinálniuk semmit és mégis megvolt mindenük. Az élet azonban nem állt meg, az események bonyolódtak. A „szabadságharcosok” fejét övező dicsfény elhalványult, meg kellett kezdeni a munkát. Talán Veres Pisti csinálta a legjobban. Ő ugyanis december végén visszaszökött. Nagy Jóska aláírt egy Svédországba szóló szerződést, Seres Imre viszont ismét a katonaságot választotta. No, nem Bécsben, hanem Franciaországban, ahová a láger feloszlatása után elvetődtek. Bizony, az élet egyre nehezebb lett. Balog Jani még ma sem tudja megmagyarázni magának, hogy miért nem ment haza akkoriban. Mire elszánta magát, már hallotta a híreket: minden visszatérő disszidenst felakasztanak vagy becsukják tíztizenöt évre. Nem mert nekivágni a nagy útnak, amelyhez különben pénze sem volt. Elhatározta, hogy Franciaországban telepedik le és ellentállt a különböző ügynökök csábításainak. Hívták a skandináv államokba, Kanadába, Ausztráliába, de bármelyik pillanatban beléphetett volna a francia idegenlégióba is. Úgy, ahogy Veres Imre tette, akiről azóta sem tud semmit, eltekintve az első hónapokban Afrikából kapott panaszos levelektől. (Bejárta a fél országot, dolgozott kisparasztnál, nagygazdánál, de megpróbálta a szénbányászatot is.) Három év múlva sikerült állandó munkát találnia. Egy Párizs melletti kisvárosban egy autójavítóba vettél fel segédmunkásnak. Mosta a kocsikat, ta-